Felmérésekkel igazolt tény, hogy az elhúzódó, úgynevezett beragadt konfliktusok esetén a konkrét helyszín és történések iránti érdeklődés idővel egyre kevésbé határozza meg infóigényünket, opcióinkat, napirendünket. Ez a folyamat látszik most visszaköszönni az ukrán ügy kapcsán is, bár inkább indokolt erre utaló jelekről, mint egyértelműen és kitapintható fejleményről beszélni. Humanitárius válságokban jártas szakértő már a legelején figyelmeztetett arra, hogy nem az első menekülthullámok befogadásával van gond, hanem azzal, ha a konfliktuszóna peremén levő államok belefáradnak a segélyezésbe. Állami és civil együttműködés profi összehangolása sem enyhíthet adott ponton ezen a helyzeten. Látható volt, amint a civilek reakcióideje jóval rövidebb volt, mint a hatósági, mert az állami szervek eleve nehézkesebbek, döntési mechanizmusaik, túlméretezett bürokráciájuk révén. Szerencsés esetben szűk hétbe telt, amíg partnerként a civilek mellé tudott állni az állam, sőt már arra is van példa, nem is elvétve, hogy intézmények és politikai aktorok perverz módon versenybe szálltak a ki segít leginkább, ki a legemberségesebb kategóriában. Mintegy beelőztek az empátia- és szolidaritás-mutatókkal szegélyzett pályán, és konkrétan megpróbálták lenyúlni harsány szamaritánus diskurzusukkal a… képzelt babérleveleket. A keserű mellékíz után marad a makacskodó kérdés, a több mint kétely felvetés: meddig bírjuk, mikor válik terhessé a bajba jutottak istápolása, hol fog ellentétébe átcsapni az érzékelhetően lanyhuló szimpátiahullám?

Idő kérdése ugyanis, hogy a járvány áldozatlistájához fogható immunitásunk mikor alakul ki a háborús övezetből érkező hírekre, felvételekre is. Nagyon látványos, a horrorfilmek rendezőinek képzeletére rálicitáló képsorok kell hogy jöjjenek ahhoz, hogy mégis felrezzenjünk majd. Közben meg az önáltatás újabb fázisába csúszunk át (miután az „úgyse támadnak, csak riogatják egymást”-féle mantrába már keményen belefutottunk a február 24. előtti napokban-órákban), hogy tavaszra kitört az ellenállhatatlan békevágy, a hadban álló felek dűlőre jutnak mihamarabb. Bár tényleg – középtávon túl – van erre esély, inkább lezártnak szeretnénk már látni az egész történetet. Még akkor is, ha vannak elkerülhetetlen „utóvédharcok”, csatározások. Nem arra gondolok, hogy makacskodó csoportok, önjelölt rambók beletrafálnak valamely tűzszüneti egyezménybe; hanem olyan „részletekre” mint: a halottak felkutatása, azonosítása, a sebesültek nem csak fizikai traumáinak kigyógyítása, a visszatérő földönfutók helyzete, és azoké, akiknek nincs miért hazatérniük, vagy mert nem kockáztatnak, és inkább az új haza bizonytalanságát vállalják, mintegy törölve emlékezetükből jót-rosszat, vagy mert nincs fizikailag hova, mert az már végképp elcsatolt, idegenek által belakott terület.

A tavaszi vitaminhiányos kóválygás is ludas benne, de mindezek után-mellett már alig marad energia, hogy a konklúziókat (a menet közbenieket és a végkövetkeztetéseket) érdemben összefoglaljuk: további válságok megelőzésében és kezelésében, ahol megnő a szakértelem súlya a (gyakran azonnali profitra hajtó) politikai számítások és döntések rovására. Ahol a win-win játszmák ideje jő el, ahol a kompromisszum nem a megalázkodás, az elvtelen meghátrálás fedőneve, hanem a józan mérlegelésre alapozó veszteségcsökkentés egyetlen hiteles módja. Elég nehéz ezt tételezni, mert az új világ, ami beköszönt, az most keresi kereteit. A járvánnyal kapcsolatban társadalomtudósok több ízben figyelmeztettek, hogy már le kell tenni a régivel, életünk már igen sok szempontból nem lesz olyan, mint a kór kitörése előtt, most meg hatványozottan igaz ez a háborúval megspékelve. Nem látni az új világot; mindössze annyit érzékelni, hogy többfajta energia szabdalja ezt a new univerzum-mezőt: a   segítségnyújtás és szolidaritás, a lokális és velejéig civil kezdeményezések és az általuk felszabadított nem remélt, vagy alig sejtett energiatartalékok, de ott van az atomizálódás is, a távmunka és az online szolgáltatások kényelmes-biztonságos paramétereivel. Ez valahogy közös nevezőre jut a segélyezésben: a számlára utalt összeg, vagy a tényleges ottlét, a pályaudvaros gyorskonyhák, szállások biztosítása végül is ugyanazt szolgálja, nagyjából egyazon indíttatású.

Egyre inkább elbagatellizálódik ezzel a fáradtsággal az érték, az eddig is kétes arányérzék még inkább elbizonytalanodik, most ugyan ki az, aki nem fut át a híren, hogy a továbbra is jelen lévő vírusnak honi viszonylatban naponta most is pár tucatnyi áldozata van. A kezdetekkor – emlékszünk-e még vajon – statisztikafüggők voltunk, és szörnyülködést, de legalább alapos aggodalmat váltott ki, ha újabb százas határt lépett át a halálesetek száma. Válságra vannak tankönyvreceptek és egyénre szabott használati utasítások. Mindenik ott hézagos, ahol felmerül a gyanú, hogy az „átlagosnál” hosszabban kell berendezkedni egy még nem tudni pontosan, milyen kimenetelű krízishelyzetben. A fronton, tűzvonalban szolgáló katonákat meghatározott idő után hátraküldik (jobb esetben szabadságra), a rotációnak a fizikai és főképp pszichikai kimerültség enyhítése a célja, hogy az újra előrevezényelt hadfiak változatlan lelkesedéssel és hatékonysággal küzdjenek. Saját civil hátországunkban a tartalékok, a feltöltődés, a feszültségnek másmilyen módon való levezetése, és egyfajta lezserség, amivel tartoznánk magunknak, közvetlen környezetünknek: hagyni, hogy a történések, ha kell, átrendezzenek bennünk értékeket, prioritásokat. Ami nem lemondás, inkább konstruktív viszonyulás lenne.

(Címlapkép: Agerpres/EPA)