Avagy koalíciókoktél, ne bíbelődjünk logikai hangsúlyokkal, most, mikor a kormányalakítási tárgyalások feszesebb ritmusra kapcsoltak, de jobbat ennél hirtelenjében nem találtam: egyrészt nem lett volna szerencsés „kölcsönkérni” Némethonból a stoplámpa-koalíció megnevezést, bármennyire is adná magát a vörös szocdem, a liberális sárga, meg a szövetségi zöld. Bár a piros árnyalataiban nem indokolt kutakodni, mert Ciolacu tábora kifele egységes szereplőnek tűnik, a sárgával már több gond van, mint a nüanszok beazonosítása; az eddigi kormányzástól erodált, liberális alakulat belül is megroggyant, méghozzá duplán – az exelnök Ludovic Orban frakciónyit mar le a parlamenti mandátumokból, és napok kérdése, hogy bejegyzi pártját, miközben a maradék is megosztott, olyannyira, hogy még a belső feszültség álcázásával sem törődik Florin Câțu és csapata. Ezért valami haloványsárgás benyomás inkább találna rájuk, mint a párt logójának egyik komponense, a rézsút felfele mutató nyíl sem oly lendületes, mint egykoron, kampánybéli klipeken, mondjuk esztendővel ezelőtt. A zöld, az megnyugtat és bizakodást sugall, mi több, „a zöld mindenfajta térbe illik”. Ám a leendő-tervezett-brusztolt koalícióban ott vannak még a színskála egyéb komponensei is: a nem magyar kisebbségek csoportja, amelyhez, mert oly sokszínű, igen nehéz lenne bármilyen kromatikus megfelelőt utalni.

Hogy akkor ezek a színek majd miként kavarognak egy képzeletbeli shakerben a tárgyalások törtjegével elegyítve, az momentán talány; megnyugtató viszont, hogy a szakirodalom szerint nincsenek kőbe vésett koktélreceptek, az egyéni variációkat valósággal elvárják az erre profilált oldalak. Az épp zajló kísérletnek volt egy ködbe vesző elődje, úgy hívták a koktélt mindközönségesen, hogy USL. Aránylag hamar kihörpöltük, ezért csak a szakavatottak mesélhetnek arról, milyen utóíz-hagyatéka volt, s mivel járt a kijózanodás. Ahogy ezeket a spéci koktélos oldalakat nézegetem, hátha valami technikát, rejtett cselt felszedek még, s a folyamat lényegéhez is közelebb kerülnék, csak azt észlelem, hogy sok helyütt fontos kellék a koktélpohár, ezt többnyire lehűtve, időnként a karimáját nedvesítve, cukorral meghintve ajánlják. Szép, fegyelmezetten karcsú forma: egy ilyen űrtartalomba csakis biztos csuklómozdulattal lehet-érdemes a liquidumot betölteni, sőt van rá bőven példa, hogy utólag is lehet színezni a már szinte kész egyveleget. Centiliterre bontva nem mernék itt adagokat és arányokat sorolni, de egy jó koktél állaga háromtól nyolc komponensig terjedő palettát feltételez. Úgymint szeletke szociális érzékenység, adóügyi adalék, reformmorzsa, külcsínre kacsintó tejszínhab, demagógia-esszencia, pár csepp érdekszörp, felszínén csökkentett habzású bürokrácia-buborékok. És nyilván fontos, hogy legyen szívószál, meg koktélcseresznye és… koktélszalvéta. Az eseményhez meg (ha nem csupán saját kedvtelésre, hanem partis közegben zajlik a komótos kortyolgatás) koktélruhát illik ölteni a hölgyeknek, uraknak is alkalomhoz dukálót (eddigi kutatásaimból csak az derült ki, hogy valami lazább szerelést). Mert fontos ám, hogy az igazság pillanatát szomjazó választói tömegek lássák: megadatik a módja még a kormányzati koktélkeverésnek is… még akkor is, ha a kehely peremét soha nem illeti majd bámulattól lefittyedt ajaka.

(Nyitókép: Agerpres)