A parádés (olykor nagyvonalú és ötletes) nyitányra – amelybe még egy putyini „szunyóka” is belefért az ukrán küldöttség bevonulása idejére – dolgos-küzdős hétköznapok jönnek: önmagukkal, a tereppel, a vírussal, majd a drogteszttel kell megküzdeniük a sportolóknak a hétvégén elstartolt ötkarikás világversenyen. Átlagosnál nagyobb stresszadag ez, talán ezért illene a szokásosnál nagyobb tisztelettel viszonyulni az eredményekhez, fokozott megértéssel a kudarcokhoz. És közben nem felejteni, hogy ez a 2022-es februári menetelés egyben a Kínai Népköztársaság újabb sikersztorija; még egy csúcsra járatott propagandagépezet sem tudna hatékonyabban országot és rezsimet eladni, mint az olimpiai láng köré gyűjtött szolidaritás és médiafigyelem. Együtt a közös jövőért – hirdeti a mostani kiadásra szabott jelszó. Érdemes elemeire bontva elemezni a szlogent. Az együtt a szurkoló és versenyző szimultán élményét feltételezi ugyanazon térben (a lelátókon-színhelyeken az önkénteseken, szervezőkön, bírákon és sporttársakon kívül legfeljebb a biztonságiak ücsörögnek vagy toporognak, ha a celsiuszok zuhanórepülésbe kezdenek). Nem vagyunk együtt, mert féltucatnyi sportnagyhatalom nem küldött politikai képviselőt Pekingbe a házigazdák ujgur-, Hong Kong- és Tajvan-ellenes magatartása miatt. Észak-Korea más okokból, de szintén távol maradt az olimpiától. Közös lehetne a dicsvágy, az ambíció, a fair versenybe vetett hit, akár a másik erőfeszítésének tisztelete – mennyi belső feszültség rejlik ebben a szóban, hogy vetélytárs! –, de mindez együttesen mégsem meríti ki azt a plenáris érzést, amelyre annak idején De Coubertin báró gondolt. A jövőt meg közössé kikiáltani, nos, ez minimum merész retorikai fogás: ha a nyitógála tűzijáték-ropogása közben megkötött (megerősített) orosz–kínai stratégiai együttműködés szavatolja az előttünk álló időintervallum biztonságát és prosperitását, kevésbé indokolt a derűlátás.

Amennyiben ez az alku azt előlegezi meg, hogy egy szuperhatalmi góc alakul, amely érdemben riposztozhat az Egyesült Államok & Co tömbnek, akkor ebből a jövőből aligha kérek repetát. Vélhetően mindkét félnek engednie kellett, de ezúttal mintha Moszkvának inkább érdeke volt a társulás: a Kreml agresszív fellépésére érkező nyugati szankciók súlyát alaposan enyhíti az a ténnyé izmosodó tudat, hogy Pekingnek lehet majd továbbra is kőolajat meg földgázt eladni, cserében meg a letiltott áru és technológia szinte zavartalanul hozzáférhető lesz, mert Kína is megszolgálja, hogy például az ENSZ BT-ben az orosz nagykövet kitartóan megvétózza az esetleges Tajvan elleni hadászati akciók vagy a dél-kínai tengeren való terjeszkedés elítélését (Hong-Kong, Tibet, az ujgurok eltiprása már szinte a lebeszélt vagy éppen túlbeszélt tételek kategóriájába tartoznak). A Putyin által tavaly decemberben az együttműködés új modelljének nevezett viszony olyannyira előremutató, hogy Vlagyimir Vlagyimirovics nem átallotta kijelenteni: a két ország közötti, mintegy 4 200 kilométeres határt az örök béke és jószomszédság övezetévé akarják átalakítani. Az orosz–kínai határvillongásoknak kiadós története van, az egymásnak feszülő távol-keleti érdekekről is kikerekedne könyvtárnyi szakirodalom. Mindennek immár híre-hamva sincs, vagy inkább, az évszakra rímelve, jegelni kezdik a problémát.

Az előbbi háttérmozgások nem éppen felhőtlen üzenetével dacolva örvendjünk mégis, bár nem éppen önfeledten, a nemes küzdelemnek, a rekorddöntéseknek, a magyar sikereknek, a román sportolók helytállásának, a citius–altius–fortius hármasparancs lendületében bizakodva. És abban, hogy míg dübörögnek Peking határában a hóágyúk, legalább addig hallgatnak a valós ütegek az ukrán végeken, s a diplomácia bajnokai maximálisan kihasználják a február 20-i olimpiazárásig tartó kegyelmi időt.