Itt van még egy besúgó! Nem is a legelső, nem is a legutolsó. Az egyik legjobb, persze, mert az illető önkéntes buzgalomból (is) csinálta, márpedig amit önként csinál az ember az mindig sokkal hitelesebb.

A Transtelexen zajlik a Méhes-vita. Érdeklődve olvasom. Neves entellektüelek vizsgálják ez újabb csúnya esetet, alaposan megnézik maguknak e dicstelen panteon újabb belépő tagját, és pertinens hozzászólások születnek, hiszen az erdélyi (értelmiségi) közösségnek kezdeni kell valamit azzal a ténnyel, hogy kiderült: a Kossuth-díjas Méhes György sok éven át besúgó volt, aki barátairól, kollégáiról jól kifizetődő önérdekből bőven jelentett.

Botrány ez a javából, ma már elsősorban nem is annyira Méhes György miatt. Az erdélyi ifjútitán és aranyifjú kortárs magyar irodalom menedzselése már jó ideje jelentős mértékben a lépésről-lépésre szolidan felépített Méhes-kultusz jegyében, a művész nevét viselő alapítvány, illetve díjak segítségével történik. Meglehetősen belterjesen működött-működik ez az irodalomi nektárt gyűjtögető, mannát osztogató „méhes”, de számos hasznos tett és gesztus is kiröppent már innen. Fenntarthatatlan lesz mindezt egy besúgó neve alatt tisztességgel folytatni.

Igazságtalan a világ: megáll félúton. Beéri a besúgók megbélyegzésével ahelyett, hogy továbbmenne és a tartótisztjeiket is felelősségre vonnák, mi több az őket foglalkoztató rezsimnek csavarták volna ki hasznos időben a nyakát. De ami elmúlt, elmúlt, hagyjuk a múltat. Engem a jelen és a jövő sokkal jobban érdekel.

Engem az érdekel, hogy vannak-e ma is besúgók közöttünk? Vagy az, hogy olyan korok jönnek-e ismét mikor megint besúgóktól kell tartani? Az érdekel, hogy kik és miért gyűjtik az adatokat rólunk? És kinek dolgoznak? Egyébként ma sokkal kényelmesebb és főleg eredményesebb a számítógépünket vagy a telefonunkat feltörni, mint valamelyik szomszédunkat, ismerősünket, ne adj isten barátunkat születésnapi ajándékokkal és egyéb juttatásokkal rávenni arra, hogy gondolatainkról és viselt dolgainkról jelentsen.

Néhány évtized viszonylagos szabadsága után, egyre több hatalmi-kormányzati autokratikus reflexszel találkozni ismét Kelet-Közép-Európa országaiban, de mintha Nyugat-Európát is utolérte volna a paranoia. Feszült belső életű, polarizált társadalmainkban szorgalmasan gyűjtik az adatokat polgáraikról a kormányok, illetve egymásról az ellentáborok. Mindenhol gyorsan tanulnak a nyilvánosan elítélt, titokban csodált Nagy Testvértől, Kínától, hogy kell ezt csinálni. Hatalmas összegeket fektetnek be kémprogramokba, megfigyelési technológiákba és minden gátlás nélkül eltanulják az ázsiai tempót.

Persze, egészen más érzés az, ha a kormány figyel valakire, mint az ha a legjobb barátja jelenti fel. Megrázó újra meg újra azzal szembesülni, hogy erdélyi magyar közösségeinknek szép számú besúgói voltak, olyan időkben mikor a legjobban össze kellett volna tartani. Még szomorúbb, hogy jeles értelmiségiek is, kényszerből vagy önkéntesen, beszálltak ebbe a ronda dologba. Igazán tragikus lenne viszont, ha a mában és a jövőben sem tudnánk besúgóinktól megszabadulni. El sem tudok képzelni ilyen fokú reménytelenséget! Egyetlen módon lehet ezt csak elkerülni: nem szabad a megosztottság félelmétől vezérelve gondolatainkat elhallgatnunk, de hangosan, nyilvánosan ki kell mondanunk azokat, és nem homályos szobákban, titokban elsuttogni őket, míg végül a falnak (is) újra füle nő...

Méhes György fia, Nagy Elek vállalkozó sokat fektetett az elmúlt években az erdélyi kortárs irodalmi életbe. Lehet őt kritizálni, mit tett jól és mit nem, de tény, hogy az erdélyi magyar kortárs írók, költők, irodalmi lapok egyáltalán nincsenek a mecénások által elkényeztetve. Kérdés, hogy most a leleplezés után megtartják-e az alapítvány és az irodalmi díjak súlyosan kompromittált nevét? Remélem nem követik el ezt a kapitális hibát. Salamoni döntés kell ide: a vállalkozó támogassa tovább az erdélyi irodalmat, de most már a saját neve alatt. Tegyen jót, folytassa a mecenatúrát, de semmiképpen ne erőltesse a jövőben az immáron mindenestől erkölcsi talaja vesztett Méhes-kultuszt. Legyen bátor szembenézni a valósággal. Mert nem kérhetők számon a fiakon az apák bűnei – és viszont –  de a bűn letagadása mindig újabb bűnöket szül és gerjeszt.