Nem tudom, mennyire vannak kedves olvasóim állattanból felkészülve. Amennyiben nem kielégítően, akkor engem is valamelyes felelősség terhel, ugyanis valamikor biológiatanár voltam, aztán – néhány gyönyörű, de rövid évet leszámítva – mégsem folytattam tovább.

Csak azt szabad megsiratni, amit nem lehet elölről kezdeni – biztat a vers. Kezdjük hát elölről. Az állattant megközelíthetjük a rendszertan, genetika és populációdinamika felől, ugyanakkor Esopus, La Fontaine és a nagy Brehm munkássága irányából is. Én ez utóbbi utat választom, mert az ötödik X után is hiszem, hogy az oroszlán bátor és a róka ravasz.

Miért ne hinném? Nem azért, mert hiszek a gyermekmesékben, hanem mert meggyőződésem: inkább vetítsünk emberi tulajdonságokat az állatokba, mintsem az embereknek kölcsönözzünk bestiális jellegzetességeket. Maradjunk hát nyugodtan az állatok antropomorf szemléleténél, melyet ugyan a természettudomány megvet és lenéz, de csak azért, mert tagadja, hogy az állatoknak is van lelke, pedig a nevük is mondja – anima-animalia – hogy lelkes lények, vagyis mások, mint a kövek vagy a gépek. Ne várjunk mást a mai tudománytól, mely már az ember lelkének létezését is kétségbe vonja, csak azért, mert bármennyire is szétszedi és feldarabolja az ember testét, nem talál benne semmit, mely a lélekhez lenne fogható, de még az engedékenyebbek is beérik azzal a beismeréssel, hogy a lélek a test funkciója – ami szinte sértőbb, mint a lélek teljes tagadása. A lélek elszáll, mikor a tudósok megjönnek.

Nem tudom mi az igazság, de hiszem: embernek, állatnak egyaránt van lelke – vagy egyiknek sincsen. Ezért van a viszonylag akadálytalan jellembeli átjárhatóság ember és állat között, melyből végtelen számú költői metafora és hasonlat származik. Ismereteink szerint a lélekvándorlás is kötelezően emberről állatra lejátszódó, egyirányú jelenség: ki ember volt, minden álma, hogy következő életében valamelyik számára kedves állat lehessen, míg hiszem, hogy egyetlen állat sem kívánja azt, hogy ember legyen.

Az oroszlán bátor, a róka ravasz, viszont most foglalkozzunk mégis két másik állattal: a hörcsöggel és a lemmingekkel. A hörcsög esetében egyes számot használok, hiszen magányos, magának való, harapós állat, míg a lemmingeknek csakis a többes szám áll jól, ugyanis több ezres tömeg alatt elképzelhetetlenek.

A hörcsögről mindenki hallott. Kataklizmák, katasztrófák és világjárványok idején, még a legemberibb emberben is megmoccan egy kis aranyos hörcsög, vagy a haragos, sokkal nagyobb és erőszakosabb mezei fajta. Ezt a – lehet nem nemes, de hasznos – tulajdonságot később, a baj elmúltával van aki szégyelli, tagadja, pedig nincs mit annyit takargatni: nagy bajban igenis életeket menthet, a veszély elmúltával pedig a túlhalmozott tésztanemű és a konzervek később is felhasználhatóak.

A lemmingeket még ma sem értem, pedig rengeteget gondolkodtam róluk! Aki nem ismeri őket, megjegyzem, vidám kis állatok, viszont van egy borzalmas tulajdonságuk. Néha tömegesen útra kelnek, vakon követve az egyiküket vagy egymást, se nem látnak, se nem hallanak, és ha folyó vagy szakadék állja útjukat, pillanatnyi megtorpanás nélkül a halálba hullanak, mind az utolsó szálig! Ki érti ezt?

Viselkedésüket bizony jó lenne megérteni, ugyanis nincs nagy különbség az emberek jelentős része és a lemmingek között. Mi lehet e rövidzárlat oka az állatok-emberek viselkedésében, mikor nem a saját szemüknek-fülüknek hisznek, mikor nem mérlegelik a valóságot csak vakon követik egymást, bármi áron? Az emberek is túl gyakran vakon követnek egy-egy hitelesnek tűnő vezért, ki elhiteti velük, hogy az előttük álló szakadék, nem temető, hanem virágos mező.

Hogy a lemmingek pontosan mit követnek, nem tudom, de az biztos, hogy az emberek saját vágyálmaikat kergetik, sokszor a kényszerű valóság és a lehetőségeik ellenében. Mivel az emberi vágyak száma – bármit képzeljünk is – meglepően korlátozott és véges, az emberek – vágyaik, igényeik mentén – könnyen csoportokba, akár óriás tömegekbe is szerveződnek, hogy egyesült erővel kergethessék ugyanazt azt álmot: egy zászlót, egy autómárkát vagy a csoport által kétségbevonhatatlanul kinyilatkoztatott, nagybetűs Igazságot. És ha ugyanazt kergetik, ugyanúgy is kergetik, egy ritmusban, menetelve, mert az emberek konformisták. Egymáshoz gyorsan és szívesen alkalmazkodnak, mivel történelmük hajnalán ez volt túlélésük biztosítéka. A különutasokat, a nonkonformistákat vagy agyonverték, vagy varázslót csináltak belőlük. A konformizmus, mint túlélési stratégia kiválóan működött. Mindaddig jól működött, míg a csoportok kicsik voltak. Attól a történelmi pillanattól kezdve, hogy a konformizmus alapján nagy tömegek szerveződnek, a társadalmakban eluralkodik a lemming-természet – van, ahol a juhokra hivatkoznak, mert több velük a közvetlen tapasztalat – mely életveszélyessé válik. Ha egy csoport mindent egy lapra, egy vezérre, egy útra tesz fel, a csoport láthatja kárát, mert szakadékba kerülhet, és más, szerencsésebb vagy óvatosabb emberi formációk azonnal átveszik a helyét.

De mi történik, ha az emberiség „egy emberként” kezd viselkedni? Mi történik, ha lemming-természetét gátlástalanul felszínre hozva viselkedik? Egyáltalán lehetséges ez? Ma már igen! A társadalmi médiát, mintha csak a lemmingeknek találták volna ki! És az embereknek. Ma már több, mint kétmilliárd Facebook-felhasználó van, és ott vannak a többiek. Hívószavuk a like, a tömeges és kritikátlan, felülvizsgálatlan és ellenőrizetlen tetszésnyilvánítás. Sikeres emberek, például az amerikai elnök vagy egy-egy K-Pop sztár tíz-százmilliós nagyságrendű követővel büszkélkedik…

Legyünk bátor oroszlán vagy ravasz róka, túlerővel szemben gyáva nyúl – szégyen a futás, de hasznos –, bajban ne szégyelljük hörcsög-reflexeinket sem, de soha ne legyünk lemmingek! Ennyi talán a Homo sapiens sapienstől még elvárható?…

(Nyitókép forrása: googleusercontent.com)