A Gallup világszintű felmérése (Gallup Global Emotions Report) alapján az állandóan dühös, haragvó emberek aránya jelentősen megnőtt 2016 óta: napjainkban a válaszadók 23%-a állandóan, napi rendszerességgel haragszik, írja a The Guardian. Hozzáteszik, hogy sokkal magasabb ez az arány a háborús övezetekben. Hogy ezt megállapítsuk, nem kell nagy tudósnak lenni.

Kis kerekítéssel kijelenthetjük, hogy az emberiség egynegyede állandóan haragszik! Vérfagyasztó ez a szám, mert az állandó haragvás nem csak, hogy megárt hordozója egészségének, de a mindennapi emberközi kapcsolatokban is nagyon rossz tanácsadó. Az emberek többsége nem a „teérted haragszom, nem ellened” elvont, nemes és megnemesítő költői magatartásának a híve, hanem az elemi szintű, gyakran verbális és fizikai erőszakban kitörő haragé: csakis mások bántalmazása csillapíthatja átmenetileg a haragjukat.

Sok bölcs tanács ismert a történelemből, mit kezdjünk ezzel az amúgy teljesen normális érzéssel, melynek minden más érzés mellett megvan a maga helye, mindaddig, míg nem válik rögeszmésen egyeduralkodóvá. A keresztényi tanítás „tartsd oda a másik orcádat is” sokszor csodát művel, hiszen az erősebb fél egy konfliktusban ezt is megbírja és megteheti. Talán még jobb a hetvenes-nyolcvanas évek Amerikájának divatos módszere, az ún. Gordon-módszer, melynek lényege, hogy ami a szíven az a szájon, vagyis, hogy mondjuk el kertelés nélkül, hogy adott helyzetben éppen mit és miért érzünk. Ezt peresze sokkal könnyebb mondani, mint megcsinálni, mert az extrovertált emberek és kultúrák Thomas Gordon doktor tudományos ajánlásai nélkül is mindent kikotyognak, míg a befelé forduló emberek és közösségek akkor sem szólalnak meg, ha már csakugyan nagyon időszerű lenne.

Valahol ott kellene kezdeni, hogy halkan vagy hangosan mindenképpen tudatosítsuk magunkban, hogy az állandó harag olyan, mint az alkohol: öl, butít és nyomorba dönt, ráadásul ugyanúgy még rá is lehet kapni! A Montague-k és Capuletek folyton forrongó haragja, szűnni nem akaró gyűlölete archetipikus emberi jelenség, míg a dél-olaszországi vendetta-kultúra vagy a 18-19. század párbajőrülete még ennél is rosszabb, hiszen gyakran valamiféle kulturálisan előírt álharag nevében ölt és pusztított.

Ma persze sokkal jobb a helyzet. Ma elsősorban a társadalmi média kommenthuszárjai ugratják paripáikat és foteljük biztonságából fenyegetőznek. Viszonylagos ártalmatlansága ellenére is mindenképpen aggasztó folyamat ez, mert globális „haragtenyészeteket” kreál, vagyis neurotikus emberek hatalmas tömegeit hozza létre, melyeket megfelelő manipulálással adott esetben nagyon is ki lehet használni. A monomániás, mindennapos, rutinos és tömeges haragvásból ugyanis nincs kiút, és katarzis sincs mely megadná a feloldozást. Marad a saját haragjába belebetegedő forrongó tömeg, mely csak a vezérre vár, hogy kiadja a jelszót, lásd például az Amerikai Egyesült Államokat.

Hogy mihez kezdjünk a tömegek haragjával, sajnos nem tudom megmondani, de az egyének – ha van bennünk egy kis bölcsesség és sok humorérzék – még megúszhatják a komoly neurózist, ugyanis a legtöbb dolgon, ami megharagít bennünket, éppúgy lehetne nevetni is, mint őrjöngeni, mégis mi gyakrabban az utóbbi lehetőséget választjuk. Miért? Azért, mert a haragvó embertől sokkal jobban tartanak társai, mint a nevető embertől, márpedig a legtöbb dühös és dühének szabad folyást engedő ember fél és haragjával a félelmét igyekszik elrejteni. Aki nevet az biztonságban érzi magát és biztonságot, önbizalmat sugároz magából.

Vannak korok, melyek többet és jobban nevetnek, mint más történelmi időszakok és vannak olyan sötét korszakok is mikor nem csak a múzsák hallgatnak el, de az arcokról is lefagynak a mosolyok. Vigyázni kell a mosolyra, a nevetésre, nem azért, hogy ne hagyjuk, hogy ők, valakik rajtunk és utoljára nevessenek, hanem pontosan azért, hogy ne hagyjuk senkinek, hogy elvegye tőlünk a szívből jövő nevetést. A nevetés a hit után a legnagyobb erő, mely az embernek megadatott. Mindkettővel hegyeket lehet megmozdítani.

(Nyitókép: welldoing.org)