Alea iacta est. A kocka el van vetve. Ritka pillanat az ilyen a történelemben – és az egyén életében is. Julius Caesar mondta ezt, mikor légióival átlépte a Rubikon folyót, hogy Róma ellen vonuljon, vállalva a polgárháborút.

A kocka el van vetve! Ez a különbség a történelmi nagyságú emberek, államférfiak és a mindig kiskapukat és ilyen-olyan biztosítékokat kereső kiskaliberű vezetők között. Julius Caesar, Nagy Sándor, Napóleon és a többiek, mind véreskezű zsarnokok voltak, nagyságuk nem emberségükből, de döntőképességükből származott: jól-rosszul, de mindig döntöttek, nem húzták-nyúzták a végtelenségig az időt.

Persze, nem elég dönteni, de jól is kellene tudni dönteni. Ez annál is nehezebb, mert míg a döntésképesség alkat és megfelelő gyakorlat kérdése, addig a jó döntések meghozatala mindig kontextusfüggő is, hiszen nincsen önmagában véve jó vagy rossz döntés, csak adekvát, a valóság lehetőségeihez és az igényekhez igazodó döntés létezik. Akiket bármiféle morális iránytű vagy a tízparancsolat vezérel, azoknak megvan a döntésüket megkönnyítő fogódzójuk, egyben a lehetőségeiket beszűkítő korlátaik is.

Igyekszem ebből a szemszögből vizsgálni a világ eseményeit, beleértve az aktuálpolitikát, feltételezve, hogy az emberi racionalitás – érdek és észszerű motiváció – mellett az indulatok és a metafizikailag meghatározott csoportviselkedések is jelentős motívumok az emberi világban. Az iskolaízű jó tanács, miszerint egy eldöntendő kérdés kapcsán írjuk fel két külön lapra a pró- és kontra érveket, aztán a vonalat meghúzva hozunk döntést – naivitás. Persze, nem haszontalan összegyűjteni, majd egymással szembesíteni ezen érvek két halmazát, de végső döntés teljesen racionálisan ritkán születik. Nem vet(het)ek követ jómagam sem senkire: életem összes fontos döntését kivétel nélkül érzelmi alapon hoztam.

A döntéshozatal ténye csak egy dolog. Nagyon fontos, hogy döntőképesek legyünk, viszont nem mindegy, hogy mikor, a kellő időben hozunk-e meg egy döntést. Szerencsés esetben az élet egyértelmű határidőt kínál fel számunkra, ahhoz kell igazodnunk, de legtöbbször nincs ilyen segítség, magunknak kell eldönteni eljötte-e a megfelelő pillanat? Alea iacta est?

Történelmi csillagórák ezreit sorolhatnánk a fentiek bizonyítására. Hogy az általam felvázolt szemlélet működik és alkalmas akár jóslatokra is, Ukrajna orosz inváziója volt számomra az egyik legelokvensebb példa. 2022. február 23-án több órás, késő éjszakába nyúló vitát folyattunk haton, újságírók a Bécsi Napló szerkesztőségében. Kollegáim egytől egyig felkészült, a BBC-nél, az ORF-nél, a Die Pressénél sok évtizedig dolgozó kiváló újságírók. Akkor már több hónapja százezer állig felfegyverzett orosz katona volt az ukrán határon, bevetésre készen. Két álláspont alakult ki: kollégáim, akárcsak az egész Nyugat, állították, hogy Putyin csak blöfföl, nem lesz invázió. Én egyedül szentül hittem, hogy Oroszország igenis hamarosan lerohanja Ukrajnát. Kollégáim sok évtizedes felkészültségük, vagyis a rációjuk és nyugati beidegződéseik – minden áron elkerülni az egyértelműen éles döntéshozatalt, ami a nyugati életfelfogás, egyben diplomácia jellemzője – alapján fogalmazták meg szakmailag helyes és kikezdhetetlen geopolitikai véleményüket. Én, mindössze két érvet szajkóztam több órán keresztül: Putyin elnökre sok rosszat lehet mondani, csak azt az egyet nem, hogy döntésképtelen lenne. Teljes karrierje hidegvérrel meghozott döntésekről szól. A másik érvem: egy keleti hadúr, ha egyszer hatalmas seregét a szomszédos ország határán felsorakoztatja, még akkor sem küldheti őket haza, ha akarja, mert számára életveszélyes gyengeségről tenne bizonyságot. Azzal, hogy ennyire nyilvánvalóan felsorakoztatta katonáit, Putyin elnök már döntött, csak idő kérdése volt a döntés kivitelezése. Az ellenfél észre sem vette ezt a döntést és időt hagyott neki. Másnap hajnalban, a híreket olvasva megfagyott bennem a vér: Oroszország lerohanta Ukrajnát…

Józan paraszti észnek hívják ezt a gondolkodásmódot felénk, rafináltabban a többrétegű kontextus érzékelése képességének is mondhatnánk. Putyin évtizedekig alakította a térség geopolitikáját, de már a 2007-es müncheni Biztonságpolitikai Konferencián Ukrajnával kapcsolatban meghúzta a vörös vonalat, vagyis döntött. A halogatás művészei, a Nyugat, a 2008-as bukaresti NATO csúcstalálkozón bizonyította, hogy ezt a döntést mennyire nem veszi komolyan: meghívta Ukrajnát és Grúziát a NATO-ba. A saját döntések meghozatalánál is nagyobb művészet mások döntéseinek az autentikusságára ráérezni. Nincsen rosszabb, veszélyesebb döntés, mint mások véresen komoly döntéseit nem komolyan venni…

(Nyitókép: Léphaft Pál rajza)