Tavaly ősszel párommal egy háromszéki kis falu panziójában töltöttünk néhány napot. A panziós régi jó barátom, a falu mesébe illő. A szálláshely öreg kúriában van berendezve, hatalmas kert közepén. A barátom keze munkáját dicséri itt minden. Kőműves, ács, asztalos, lakatos, szakács, turisztikai idegenvezető, muzeológus, szobalány és takarítónő egyszemélyben. A semmiből saját világot és otthont teremtett magának és családjának. Minden hozzá betérőt barátként, sőt családtagként fogad és kezel. Tisztességgel pénzt keres megélhetéséhez, de nem fut mohón a pénz után: nem számolja kényszeresen sem a pohár pálinkákat, sem a tányér leveseket, melyeket jó szívvel a vendégei elé tesz. Ritka jó ember, ritka jó hely!

Nem járnak tömegek errefelé, de mindig vannak szállóvendégek. Elsősorban erdélyiek meg magyarországiak, de szép számmal jönnek ide románok is a „hegyen” túlról. Mindenki szereti a jóféle pálinkát, hát rendesen poharazgatunk. Beszélgetünk, több nyelven is. Békesség van itt, mindenkit megérint a hely varázsa. Igazi Tündérkert.

Egyik este egy kecskeméti családdal vacsoráztunk. Apa, anya és két kamasz gyerek. Már sok éve felfedezték maguknak a helyet, és azóta is minden esztendőben hűségesen eljönnek néhány napra. Megpihennek, kirándulnak és – dolgoznak. A panziónak. Az asszony a konyhán segít, ha éppen sok a vendég. A férfi villanyszerelő. Mindig hoz magával adományként, kábeleket, különböző szerelékeket és néhány napot ő is önkéntesként a panziónak dolgozik. Családja szállását-ellátását is természetesen rendesen kifizeti. Azt mondja, segíteni akar a látástól vakulásig dolgozó panziós barátomnak, hogy a hely biztosan fennmaradjon és fejlődjön. – Segítsük egymást, mi magyarok, és tartsunk össze – mondja. Éppen elfogyott a szilvapálinka, előveszi hát kecskeméti barackpálinkáját és a kerti nagy asztal körül ülőknek mind tölt: –  Egészségetekre! –  kínálja vidáman.

Rokonszenves ember! Csakis valami Erdély-mániás Fideszes, esetleg Mi Hazánkos, Jobbikos lehet, gondolom. Keménymag. Finoman érdeklődöm tehát, szokott-e Tusványosra járni? – Hát oda meg minek? – kérdi és rám sandít. – Hát, például, a Nagyfőnök kinyilatkoztatásait meghallgatni. Ország-világ szájtátva hallgatja, mennyi okosat mond ott a vezér – válaszolom. Kitörő egyetértésre, de legalább együttérző bólogatásra számítok, erre ő átkozódni kezd. Mi, székelyek, nagyon értünk az ilyesmihez, de most előtte kalapot emelek. Ostorpattogtatós kiskunsági tájszólásban küldi a vezért a pokolba, én pedig annyira csodálkozom, hogy minden óvatosság és kertelés nélkül megkérdezem: – Hát te nem vagy Fideszes, drága jó barátom? erész nyelvi fordulatokkal biztosít, hogy ő aztán egyáltalán nem az, ne is halljon róla!

Megdöbbenek. Csak nem egy gyurcsányista-szoci-balos-libernyák-zöld-megmégkitudjamilyen villanyszerelővel pálinkázom Székelyföld egyik kies falujában? Egy DK-s segítőkész önkéntessel? Hát van ilyen? Nem hagyhatom annyiban, lesz, ami lesz, megkérdezem: – A fenébe is, csak nem vagy te Gyurcsány-párti? – vágom ki merészen a rezet, ő pedig elvörösödik és majdnem az asztalt vágja hozzám. Szerencse, hogy jut hely bőven a pokolban, a nemzet előbb odaküldött sarkcsillaga mellé, most a nemzet ripacsa is biztosan helyet talál!

Asztaltársam hamarosan megnyugszik. Félig megfogadjuk Móricz Zsigmond tanácsát, vagyis hagyjuk a politikát, és ha nem is építkezünk, de barátságosan iddogálunk tovább. Órákkal később, a szívélyes búcsúzkodáskor, mindketten kicsit már pityókosak vagyunk, de ennek ellenére vagy talán pontosan ezért teszek még egy utolsó próbálkozást: – Ki vagy te, önkéntesen dolgozó, jószándékkal segítő ember? Honnan ez az önzetlenség? – Magyar vagyok – válaszolja hirtelen kijózanodva, és ettől én is azonnal kijózanodom. – Meg aztán villanyszerelő is – teszi hozzá. – Legyen világosság! Fiat lux! – Mosolyogva összenézünk, megszorítjuk egymás kezét, aztán megyünk aludni.

Ha minden magyar ember ilyen lenne, mint ez a kecskeméti villanyszerelő – sóhajtom félálomban. Vagy csak álom volt az egész?...