Folynak körülöttünk a háborúk, kavarog az ideológiai zűrzavar. Megoldásról alig elmélkedik valaki. Azaz mégis. A világgazdaság hatalmasságai által képviselt rendszerint Davosban ülésező Világgazdasági Fórum képviselői úgy vélik, hogy a jövőben negyedik ipari forradalomnak kell bekövetkeznie. Ez irányú nézeteit a Fórum elnöke és főszervezője a német Klaus Schwab (képünkön) A nagy visszaállítás (The Great Reset című, Thierry Mallerettel közösen jegyzett) kötetében módszeresen ki is fejti. A Davos-i tanácskozáson emellett számtalan, elsőre különösnek látszó ötlet félremagyarázott változata is felhangzik. A leginkább Ida Anken dán politikus mondatai híresedtek el, melyek arra vonatkoztak, hogy a jövőben meg kell szüntetni a pusztán időlegesen használt háztartási tárgyak személyes tulajdonlását, és az állampolgároknak a gépkocsikat, mosógépeket, kenyérsütőket, sőt magukat a házakat is kölcsönzőkből kell bérelniük. Kizárólag használatuk idejére. Amit sokan a magántulajdon megszüntetésének gesztusa gyanánt értelmeztek és az államkapitalizmus visszaállításának szándékát vizionálták benne. Egy még radikálisabb és esztelenebb változatban…

Az ötlet első látásra valóban egy sereg – társadalmi összesítésben jobbára kihasználatlan – tárgy vagy eszköz maximális kihasználását, s ezzel voltaképpen értelmetlen fölöslegének vehetné elejét. Voltaképpen az elosztáson alapuló gazdaságnak ez a modellje korántsem mai ötlet. Sőt. Ez történt az emberi civilizáció kezdeteinél is, amikor a közösség tagjai az elejtett állatokat vagy beszerzett terményeket közösen birtokolták, s mindenki annyit használt belőlük, amennyire szüksége volt. A pazarlás akként minimálisra csökkenhetett. Az ötlet a kívülállókban a kommunizmus utáni nosztalgia benyomását kelthette, amelyet Schwab összefoglaló könyvének címe: „A nagy visszaállítás” is megalapozni látszott. Pedig Schwab a társadalmi folyamatok komplexitásának figyelembevételére épít. 

S ezeket valóban nem érdektelen továbbgondolni.

Társadalmi-gazdasági szükségszerűségnek látszik, hogy a minden áron való profitmaximalizációs törekvéseket egy – az állampolgárok igényeihez igazodó – gazdasági racionalitással helyettesíjük. Az emberi társadalmak szélsőséges polarizációja, azaz a leggazdagabbak mértéktelen gazdagodása és a szegények mind nagyobb mérvű elszegényedése ugyanis hosszabb távon nem lehet fenntartható. A verseny természetesen ez esetben sem lesz kiiktatható, hiszen a gazdaság – legyen kapitalista, szocialista, vagy bármi más – valóban hatékonyan, azaz a források fölösleges pazarlását elkerülendő csakis valamiféle versengésen alapulhat. Ez alapvető természeti törvény. Csakis az maradhat fenn, aki vagy ami a változékony környezeti feltételekhez a leghajlékonyabban illeszkedik. Ezt nevezik természetes kiválasztódásnak. Persze ebben a vonatkozásban is vannak túlzások. A „davosiak” közül sokan úgy vélik, hogy mivel az állattenyésztés károsítja a természetet, nem az állatokat fogjuk pusztítani, hanem a vegán étkezésre áttérve pusztán a növény- és rovarvilágot.

Csakhogy – attól eltekintve, hogy mi emberek mindenevők vagyunk, tehát az állati eledelről aligha mondhatunk le – a növényvilágnak a mi emberi igényeinkhez való radikális átalakítása sem lehet zökkenőmentes. Mi lesz azokkal a növényekkel, melyek számunkra (legalábbis látszatra) haszontalanok. És mi lesz azokkal a rovarokkal, melyek a számunkra hasznos növényeket pusztítanák. Egyáltalán mi lesz azokkal az állatokkal, melyekről a „környezet” érdekében le kell mondanunk. A természet minden –  önmagát komolynak szánó – elmélet szerint önszervező rendszer, mely a rendszer egészének drasztikus torzítása, azaz elszegényítése vagy mértéktelen túlszaporítása következtében megszűnik önszervezőnek lenni. Az egymást alakító részelemek és alrendszerek évmilliókon át kialakult kölcsönössége mint önszabályozó, azaz önmérséklő, illetve öngyarapító részek összessége e mértéktartás nélkül elkerülhetetlenül összeomlik. Más szóval: számunkra katasztrofális változások során rendeződik újra.

Aligha képzelhető el olyan mesterséges intelligencia, mely ezt a komplexitást a maga teljességében ellenőrzése alatt tarthatja, pontosabban fogalmazva fenntarthatja. A marxizmus csupán az emberi természet komplexitását hagyta figyelmen kívül. A Világgazdasági Fórum gondolkodói göcsörtösebb fába vágják a fejszéjüket.

Mára már nyilvánvaló, hogy a világpolitikai elit a világtársadalom egy szűkebb szegmensének, a gazdaságnak – senki által sem igazán ellenőrizhető – valamiféle elszabadult hajóágyúként funkcionáló szegmensét is csupán nyers katonai erőszakkal képes úgy-ahogy kordában tartania!

A globalizmus sokat ígérő, mert a társadalmi-gazdasági fejlődés spontán folyamatai által létrehívott, s virtuálisan egyfajta magasabbrendű önszervezés természeti-társadalmi korlátai által zabolázott rendszerét a ma folyamatai éppen a szemünk láttára döntik romba. 

Az emberiség nem valamiféle hajótöröttek tömkelege. Még Robinsonnak is – hogy túlélhessen – szüksége volt legalább egyetlen társra. Az elveszített – de a háttérben mindig ott lévő társadalmiságnak (a félelmetes magányban is inden mozdulatát megszabó) emlékéről nem is beszélve.  A piacot is csupán a társadalmi kölcsönösség, a kereslet és a kínálat egyensúlya óvhatja meg a válságoktól és tarthatja egyben.

Ezzel a szabállyal a kapitalizmus kezdeteinél szinte mindenki tisztában volt. Manapság azonban a kapitalista gazdaság már régen nem a társadalom tényleges gazdasági igényeinek kiszolgálására irányul, hanem az irgalmatlan versenyben álló vállalatok profitmaximalizáló törekvéseiben „éli ki magát”. Profitot mindenből és mindenáron!

A Természet (és annak szerves része a társadalom) óvjon meg bennünket az efféle túlzásoktól! Természetesen meg is fogja tenni. Kérdés, hogy milyen áron? Mert a Természet – minden vallások irgalmas isteneitől eltérően – irgalmatlan.

 Kénytelen annak lennie…