Petrov Áron több mint tíz évvel ezelőtt súlycsökkentés miatt kezdte el a falmászást, a sportág viszont hamar szenvedélyévé is vált, naponta órákat töltött a teremben. Idővel eljött a lehetőség számára, hogy versenyeken is kipróbálhassa magát, a felkészülésbe pedig rengeteg energiát és időt fektetett. Kezdetben nagy kihívást jelentett számára a különböző sérülések leküzdése, mára viszont a hosszabb, több hónapos kihagyásokat is megtanulta magában kezelni. Ezeknek a nehézségeknek is köszönthető, hogy elkezdett érdeklődni a kinetoterápia iránt, beiratkozott az egyetemre, a sport mellett pedig hosszú távon is ezzel foglalkozna. A kezdő falmászóknak azt ajánlaná, először az élvezet legyen a fő szempont számukra, és lépésről lépésre haladjanak a helyes technikák elsajátításában.

– Mikor jött először az ötlet, hogy kipróbáld a falmászást?

– Tizenötéves voltam, amikor asztmás gyógyszerek miatt magamra szedtem néhány kilót. Ez volt a mellékhatásuk. Egyik barátom ajánlotta nekem Kolozsvár egyik, vagy talán a legrégebbi mászótermét. Annyira megtetszett a sportág, hogy heti hatszor jártam és négy-öt órákat ültem. Szerelem volt első látásra, sikerült is ledobnom néhány kilót. Eleinte nem volt szándékom edzővel edzeni, de egy idő után felfigyeltek rám és az egyik edző odajött hozzám. Vele kezdtem el dolgozni.

2018 környékén láttam, hogy megnyílt a Skai, az addigi legnagyobb terem Kolozsváron, ami nagy szenzáció volt akkoriban. Ott is hamar megbarátkoztam a tulajokkal és elkezdtem ott edzeni, így alakult ki a folytatás.

– Ekkor jött el az a pont, amikor úgy érezted, másokkal szemben is megállnád a helyed egy versenyen?

– Akkoriban, amikor elkezdtem mászni, részt vettem egy versenyen, ahol nagy meglepetésre második lettem. Utána másfél-két év telt el a következőig, a junior országos bajnokságokra kezdtem el járni. Az első még nem volt nagy siker, de idővel már dobogós eredményeket tudtam elérni.

– Ami a sérüléseket illeti, milyen problémák hátráltattak téged az elején?

– Az első komolyabb sérülésem egy vállsérülés volt, az egyik szalag részlegesen elszakadt, ami miatt kilenc hónapot kellett kihagynom. Elkezdtem járni a kinetos szalonokat, az elsőben úgy viszonyultak hozzám, mint egy öregemberhez, nem, mint valakihez, aki akar még a folytatásban sportolni. Átmentem később egy másik kabinethez, ott már sokkal profibban álltak a problémához, ez segített nekem a felépülésben.

– A folytatásban mennyire voltak gyakoriak a hasonló kihagyások és mentálisan mennyire viseltek meg?

– Kezdetben végtelenül nehéz volt, hogy nem mehettem mászni, mert nagyon szeretem ezt csinálni, ez a jónéhány sérülés viszont lelkileg megtanított a türelemre. A legutóbbi sérülésemnél például már nem volt akkora indulat bennem. Nem éreztem, hogy muszáj azonnal visszamennem mászni, ennek köszönhetően a felépülés is sokkal könnyebb volt.

– Mikor jött el az a pont, amikor a számodra legemlékezetesebb eredményt el tudtad érni?

– Tizenhét évesen, az első nagyobb junior kategóriájú országos versenyemen harmadik lettem. Az edzőnő előtte nem árult el sokat arról, mekkora lesz ott a mezőny, ott szembesültem vele, ha egy ilyen eredményt el tudok érni, akkor hosszú távon is lehet keresnivalóam a sportágban. Most, az őszi szezonban is volt három országos versenyem, azokon is sikerült jól teljesítenem, most márciusban pedig jön egy fontosabb esemény. Ha ott sikerül majd elérnem a dobogót, mehetek Európa Kupára. Hivatalos nemzetközi versenyen még nem vehettem részt, az magasabb szint a szokottnál, de igyekszem eljutni oda.

– A hétköznapjaidat és az életedet mennyire alakította át a mászás?

– Nagyon befolyásolta a mindennapjaimat. Első mászásomtól kezdve tudtam, hogy ezt fogom csinálni. Suliba is csereruhával, mászócipővel és magnézium tasakkal mentem, utána pedig indultam is mászni.Mivel időigényes sport, a tanulásra kevés időt fordítottam, a mászóteremtől elég messze is lakok, sok időt vett el a napjaimból.

– Azt mikor döntötted el, hogy az egyetemen kinetot szeretnél tanulni?

– A második vállsérülésem után, amelyet az egyik kolozsvári országos versenyemen szenvedtem el. Akkor összebarátkoztam egy szakemberrel, akinél azelőtt még nem jártam, a beszélgetések során kicsit belementünk az anatómiába is. Akkor felgyúlt a lámpa a fejemben, hogy miért ne foglalkozhatnék ezzel?

– Hosszú távon a szakma gyakorlását mennyire szeretnéd beiktatni a versenyzés mellé?

– Az lenne a cél. Miután elvégzem az egyetemet, nem lehetek nagyon finnyás, ha jön egy lehetőség, akkor azt megragadom. Sportolókkal egyszerre könnyebb és nehezebb is lenne dolgozni, mint más emberekkel. Könnyebb azért, mert helyesen tudnák kivitelezni a gyakorlatokat, megvannak a testi adottságaik hozzá, nehezebb pedig azért, mert a sportolók gyakran makacsok. A visszaeső sérülések talán ezért is gyakoriak náluk.

– Saját magadat is makacsnak tartod?

– Bizonyos szempontból az voltam korábban, ma már kevésbé, hiszen néhányszor összetörtem ezt-azt magamon az évek során, ez kicsit le is ültetett a fenekemre. Most már másként gondolkodom, sikerült átlépnem ezen a makacsságon.

– Ha a kezdőknek kéne tanácsot adnod, hogy milyen terhelés mellett kezdjék el a mászást, mit javasolnál?

– Először is azt, hogy ne vegyenek az elején túl szoros mászócipőt, mert az el fogja rontani az élményt. Kezdőként az a legfontosabb, hogy minél többet másszanak, a külön fizikai edzések kevésbé lényegesek. A mozgás megtanulása is fontos. Tudván, hogy a mászótermekben nyitottak a haladó és profi mászók is, segítséget lehet tőlük kérni. Lépésről lépésre kell haladni.

– Miután már megtanultad megmászni az akadályokat, a sebesség növelése számodra mennyire volt kihívás az évek során?

– Nem igazán volt az, inkább sportmászásban fontosabb a sebesség, ahol kötelet használnak. Minél gyorsabban mászik az ember, annál hatékonyabban tud teljesíteni. Bouldernél régebb inkább az erőre alapoztak a versenyzők, ma már inkább a dinamikusság és a koordináció fontos.

– Jelenleg mekkora a fiatalok érdeklődése a sportág iránt?

– Én úgy látom, hogy egyre népszerűbb, ezt látom a mászóteremben is. Igyekszek reggel vagy délben menni, mert akkor szabadabb a terem. Ha délután 6-kor megyek, olyankor már szokott ötven-száz ember is lenni. Ennek én örülök, mert szerintem szükség van Romániában erre a sportágra, bár Európához képest nem vagyunk magas szinten, a fiatalok eredményei is egyre inkább javulnak.

– Ha már Európát említetted, mennyire érzed magad felkészültnek a nemzetközi szintre?

– Nem tudom pontosan megmondani, mennyire vagyok felkészülve arra a szintre, de biztos nehéz lesz, nincsenek is óriás elvárásaim magammal szemben, amennyiben sikerül jövőre eljutni odáig. Csak úgy tudom megtapasztalni, mekkora a színvonal, ha kipróbálom magam ott is.