Gyerekként minden áron focizni szeretett volna a székelyudvarhelyi Lakatos Kriszta, hat évnyi játék után viszont otthagyta a labdarúgást a Romániában is egyre inkább népszerűbb teqball miatt, az elmúlt években számos nemzetközi versenyen vehetett részt és sok országba eljuthatott. Aktívan népszerűsíti a sportágat és a közösséget is szervezi. A középiskola elvégzése után a korábbi ifi csapatból szinte mindenki más városba költözött az egyetem miatt, ő több társával együtt Kolozsvár mellett döntött. Mivel ott jelen pillanatban a teqball sokkal kevésbé népszerű, mint szülővárosában, először a felkészülési körülményeket kell segítséggel megszervezniük, hogy újra rendszeresen tudjanak együtt edzeni.

– Hogyan ismerkedtél meg a labdás sportágakkal és mi előzte meg a teqballt?

– Kiskorom óta nagyon szerettem volna focizni, csak akkor még a szüleim nem engedtek. Akkor elmentem atlétikára, az annyira nem tetszett. Az unokatesóm már régóta focizott, korábban mindig vele akartam kimenni. Negyedikben már nagyon sokat kérleltem a szüleimet, hogy engedjenek el, végül belementek. A Vasas Feminánál kezdtem játszani, hat és fél évig ott fociztam. 2021-ben hagytam abba.

– Amikor te elkezdtél focizni, a teqballt még nagyon kevesen ismerték, mikor találkoztál vele először?

– Létezett már akkor is, amikor fociztam, csak még nagyon gyerekcipőben járt, nem is hallottam róla. Egyszer felhívott az egyik edző, azt mondta, szerinte találna hozzám ez a sport. Aznap este el is mentem kipróbálni, egy kinti asztalon ütögettünk néhányat. Akkor még nem lett belőle semmi, később érkezett egy hosszú távú ajánlat.

– A focit hagytad abba ezért a sportágért, mennyire volt nehéz meghozni a döntést?

– Már egy ideje gondolkoztam azon, hogy otthagyjam-e a focit. 2021 januárjában hívott fel a későbbi edzőm, Ilyés Szabi, hogy lenne egy verseny, nincs-e kedvem vele menni. Mivel a foci és a teqball egyszerre nem nagyon tud működni, választanom kellett. Az tette fel az i-re a pontot, hogy volt valami más, amit kipróbálhattam és élvezni tudtam, másképp lehet, hogy nem hagytam volna abba.

– Kezdetben mennyire tűnt nehéznek a játék?

– Nekem segítséget jelentett, hogy előtte fociztam. A teqball olyan sport, amibe bele kell lendülni, az első órában teljesen másképp játszol, mint a harmadikban. Néhány óra alatt jobban bele lehet jönni.

– A közösség akkoriban hogy nézett ki?

– Eleinte négyen voltunk, Apor, Szabi, Miklós Tünde és én. Eljártunk versenyekre, voltunk Lengyelországban, Portugáliában is. Utána Szabinak támadt egy ötlete, hogy csináljunk ifi csapatot. Mondta, ha tudok valakit, akinek tetszene a sport, azt hívjam el. Idővel egyre többen lettünk, már tízen voltunk, de most mindenki elment más városba egyetemre.

– Amikor Kolozsvár mellett döntöttél, már volt-e terv arra, hogyan fogjátok megtartani az edzést?

–  Régóta biztos voltam benne, hogy Kolozsvárra szeretnék jönni, csak tizenegyedik osztályig nem tudtam pontosan, hogy milyen szakra. Az egyik korábbi focis társam mesélt a kinetoterápiáról és a képzésről, ez áll a legközelebb ahhoz, amivel foglalkozni szeretnék. Próbáltam Szabival beszélni arról, mi lesz, ha idejövök, otthonról ő sajnos sokat nem tud intézni, ezt nekünk kell megoldanunk helyi segítséggel. Amikor hazamegyünk, a vakációkban van állandó lehetőségünk játszani.

– Decemberben volt az első székelyudvarhelyi világbajnokság. Így, hogy kevesebb lehetőséged volt felkészülni, milyen várakozásokkal vettél részt rajta?

– Amikor elküldték az e-mailt, hogy Miklós Tündével mi megyünk majd a világbajnokságra, felhívtam őt. Ő is dolgozik otthon, és kevés ember van jelenleg, akivel rendszeresen edzhetne, de úgy döntöttünk, elmegyünk, mert ritkán adódik olyan lehetőség, hogy itthon legyen a torna. Kicsit korábban hazamentem, edzettünk néhányat és azzal a céllal mentünk oda, hogy a legtöbbet hozzuk ki magunkból. Ez szerintem sikerült, volt nyert meccsünk és szoros szettjeink, de a csoportból sajnos nem jutottunk tovább.

– Az elmúlt évékben népszerűbb lett a teqball Udvarhelyen. Milyen élményt adott az, hogy hazai közönség előtt szerepelhettetek?

– Korábban mindig olyan versenyeken vettem részt, ahol az adott ország szurkolói drukkoltak a sajátjainak. Most nagyon furcsa érzés volt, hogy mindenki ujjongott, ha beütöttünk egy pontot. Egyfajta plusz stresszt okozott az új helyzet, de nagyon örültem annak, hogy ilyen sokan eljöttek és támogattak.

– Visszatérve a felkészülésre, milyen kilátásaid vannak a közeljövőre nézve?

– Most próbáljuk megoldani ezt a problémát. A Kolozsvári Magyar Diákszövetség igyekszik nekünk segíteni, asztalt ők tudnának biztosítani, termet viszont az egyetemtől kéne kérnünk. Remélem, találunk majd egy esti időpontot és hetente legalább egy órányi játék összejön. A többiek is remélik, hogy idővel vissza tudunk állni, nekik is hiányzik ez a sport.

– Ha röviden össze kéne foglalnod, mit adott neked a teqball az elmúlt években, mit mondanál?

– Nagyon sok helyre eljuthattam miatta, sokat utaztam, új kultúrákba láthattam bele. A világ minden tájáról vannak játékosok, de a teljes teqball közösség olyan, mint egy nagy család. Versenyeken kívül is szoktunk beszélgetni, szóval nagyon sok új barátságot köthettem.

– A sportágon kívül mivel szeretnél még foglalkozni a jövőben?

– Nagyon szeretnék sporttanár lenni vagy gyógytornász sportkluboknál. Jelenleg a sportoláson kívül a KMDSZ-ben mentorprogramozok, ugyanis nagyon szeretek szervezni. Otthon is négy éven keresztül tagja voltam az Udvarhelyi Fiatal Fórumnak. Ezt a vonalat Kolozsváron is folytatni szeretném.