Bács Rita gyermekkorában az úszástól kezdve a lovaglásig számos sportágat kipróbált, sokáig a talajtornában látta jövőjét. Amikor megismerkedett a japán eredetű jiu-jitsu harcművészettel, kezdetben az ellenfeleit is sajnálta megütni, hogy ne okozzon nekik fájdalmat. Mivel alkalmazkodó típusnak tartja magát, fél év után már belelendült a sportágba, a kimagasló eredmények pedig nagyon hamar megérkeztek. Két év alatt jutott el a világbajnoki bronzéremig, a jövőre nézve pedig az arany a célja. Bár környezetében sokan féltették a küzdősporttól, ő úgy érzi, nincsenek csak férfiaknak és nőknek való sportok, biztos benne, hogy folytatni szeretné ezt az utat. Maximalista típusként gyakran nagyon szigorú elvárásai vannak saját magával szemben, mindenből a lehető legtöbbet szeretné kihozni. Meccsei előtt gyakran kavarognak benne az érzések, megnyugtatni az tudja, ha már megfogta az ellenfelét és megkezdődik a küzdelem.

– A jiu-jitsut néhány éve kezdted el. Előtte, gyermekkorodban mennyire vonzott a sportok világa?

– Kiskoromban már bennem volt a versenyszellem. Versmondással és mesemondással kezdtem, óvódás koromtól fogva versenyekre jártam. Nagycsoportos koromban elkezdtem úszni a nővéremmel. Négy-öt évig úsztam. Elkezdtem a talajtornát és a szertornát is, jártam bukaresti és megyei versenyre is. Emellett futottam és lovagoltam is, megszakításokkal, majd lovastornáztam is.

A talajtorna volt az a sportág, amivel tovább akartam menni, és el voltam keseredve, hogy nem tudok tornászni. Édesanyám egyesületi táborában megismerkedtem egy lánnyal, aki mesélt nekem a jiu-jitsuról. Mivel van bennem egyfajta adrenalinfüggőség, ezért imádok mindent, ami adrenalint vált ki, úgy voltam vele, én is kipróbálnám.

– A korábbi sportágaidhoz képest nagy váltást jelenthetett neked ez a küzdősport. Mennyire volt nehéz megszokni a dinamikáját?

– Alkalmazkodó személyiségnek mondhatom magam. Édesapám bokszolt korábban, versenyekre is járt. Olyan tizenhárom éves koromban megkértem, hogy tanítson nekem önvédelmet, tehát minimális szinten már tudtam, hogy miről van szó a küzdősportokban. Nem féltem annyira attól, hogy sikerülni fog-e, ha belevágok, inkább a romántudással volt a probléma. Mindenki azt mondja, hogy a küzdősport erőszakos embereknek való, én pedig inkább kedves és visszahúzódó személyiség vagyok.

Amikor elértünk ahhoz a részhez, hogy meg kellett ütni a másikat, nem mertem megtenni. Megütöttem és kérdeztem tőle, fájt-e neki. Ezzel telt el az edzések vége egy ideig, de a motiváció miatt hamar belejöttem az egészbe. Fél év után úgy éreztem, ez most már megy.

– Ha már a sztereotípiákat említetted, mondtad, hogy sokan úgy gondolják, erőszakos embereknek való. Azzal kapcsolatban is hallottál hasonlókat, hogy a nők ne sportoljanak ilyesmit?

– Volt ilyen is. Nekem MMA-s barátnőm is van és többször hallottam, hogy a lányok ne sportoljanak ilyet, merthogy az arcukkal mi lesz, megütik és hasonlók. Én pillanatnyilag tiszta kék-zöld vagyok, versenyen törték már el a könyökömet, volt olyan, hogy a bokám is kiment. Egyszer monoklival mentem iskolába és kérdezgették a tanárok, mi történt. Elmagyaráztam nekik, ez csak a sport és azt válaszolták rá, hogy vigyázzak, mert ez nem nekem való.

Szerintem nincs olyan, hogy fiús vagy lányos sport, vannak fiúk, akik baletteznek és lányok, akik verekednek. Azt mondták, nekem nem a sportban van a jövő, de úgy vagyok vele, mindenki maga dönti el, mire akar koncentrálni.

– Említetted a sérüléseket. Ahogy hallom, volt belőlük jónéhány. Ezeknek az elszenvedését hosszú távon mennyire lehet megszokni?

– Szerintem egy komolyabb sérülés olyan, mint egy szakítás, nem lehet megszokni. Két hónap után mentem el az első versenyemre, nagyon tetszett, dobogós helyet szerezem. Első nagy versenyem az országos bajnokság volt, ahonnan repedt könyökkel jöttem haza. Előszőr úgy vettem, nincs semmi bajom, szeretnék még verekedni, de az edzőm nem engedte. Másnap nem tudtam mozgatni a kezemet. Ezeket a sérüléseket idővel sem lehet megszokni, inkább jobban tűrni. Ha bocsánatot kérünk és elismertük, hogy hibáztunk, semmi probléma nincs ezzel. Amikor elrepesztették a könyökömet, a lány utólag sem kért bocsánatot, azt mondta, szokjak hozzá. Úgy gondolom, itt a sportszerűségnek kellene az első helyen lennie.

– Mikor adódott számodra először lehetőség arra, hogy a nemzetközi porondra is kilépjél?

– Ahhoz, hogy valaki világbajnokságra mehessen, az előző évi versenyeken össze kell gyűlnie egy adott pontszámnak. Első évben egyetlen versenyem volt, de szerencsére Romániában rendezték a Balkán-bajnokságot, ezért részt vehettem rajta. Egy év után sikerült első helyet szereztem, ezt pedig egy óráig nem voltam képes felfogni. Ekkor felmerült bennem, hogy még magasabb szintre szeretnék eljutni, amilyen magasra csak lehetséges.

– El is jutottál idén az ifjúsági világbajnokságig. Milyen érzések kavarogtak benned az azt megelőző hónapokban?

– A világbajnokság előtt fél évvel úgy voltam vele odateszem magam, hogy 110 százalékot hozzak ki magamból. Ketten mentünk a klubunktól a világbajnokságra. A folyamatos súlyváltozás volt a legnehezebb. Volt, hogy egy reggel alatt két kilót le kellett fogyni. Próbálgattam hetente, hogy lehet ilyen gyorsan leadni vagy felszedni kilókat, ez eléggé megterhelő volt.

Ami a lelki felkészülést illeti, édesanyám beíratott lélekmasszázsra. Ezen először kacagtam, mert nem vagyok nagyon spirituális személyiség, de igazából hasznos volt és megnyugtatott. Nekem a támogatás volt a legfontosabb, ha azt nem kaptam volna, akkor talán negyedannyit sem tettem volna bele. Hálás vagyok a családomnak, a szponzoroknak és minden embernek, aki pozitívan állt hozzá az egészhez és biztatott.

– Már több helyen is beszéltél arról nyilvánosan, hogy gyomorgörcsöd volt a thaiföldi vébét megelőző utolsó napokban. Amikor kiléptél a tatamira, ez a fajta izgulás eltűnt?

– Nem tudom, ezt más hogyan éli meg, de amikor én megérkezek egy versenyre, hozzám nem lehet szólni. Ideges, mérges és szomorú is vagyok ilyenkor, rossz érzések vannak bennem. Amikor látom a nevemet kiírva, mintha félnék, izgulnék és örülnék egyszerre. Próbálok nyugodt maradni, hallgatom a zenét, de megtanultam azt, hogy ezen kívül nem nyugtatom magam semmivel. Felmentem a tatamira, kezet fogtunk és még mindig úgy éreztem magam. Abban a pillanatban múlik el nálam minden, amikor megfogom az ellenfelet és valamit a gyakorlatban csinálnom kell. Az edzőm mindig azt mondja nekem, legyek következetes és mérjem fel a helyzetet, de nálam ez nem működik. Spontán típus vagyok, a megérzéseimre hagyom a dolgokat. Abban a négy-öt percben, amíg küzdünk, nekem tiszta a fejem, utána, ha nyerek, már elkezdek gondolkozni azon, hogy a következő meccsel mi lesz.

– Amikor sikerült megszerezned a bronzérmet, milyen érzések törtek fel benned?

– Szintén rossz tulajdonságomnak tartom, hogy maximalista vagyok és gyakran alulértékelem magam. Amikor megkaptam az ötödik helyet, nem tudtam örülni neki, sírtam, felhívtam édesanyámat, alig tudott megnyugtatni. A harmadik helynek másnap nagyon örültem, de bennem volt, hogy lehetett volna több is. Az én fejemben mindenki nyertes, kivéve, ha rólam van szó. Nagyon komoly és szigorú vagyok magamhoz.

– Gondolom, ezt azért néha pozitív irányba is át tudod fordítani, hogy a motivációd megmaradjon.

– Igen, amíg nem vagyok képes feldolgozni, hogy nem azt értem el, amit akartam, addig is büszke tudok lenni magamra, de van bennem hiányérzet. Két év alatt senki sem tudott rájönni, hogy ezt az érzést hogyan kellene csillapítanom magamban. Suliban is ugyanilyen szigorú vagyok magamhoz, mindig megvan, milyen jegyet szeretnék elérni, és ha nem sikerül, vége a világnak.

– Ha a világnak nincs is, a világbajnokságnak valóban vége van. Mi a következő nagy cél, amit el szeretnél érni?

– Voltam világbajnokságon, világkupán, Európa-bajnokságon viszont még nem. Ezt is ki szeretném húzni a listámról. Hosszú távon szeretnék egy, de inkább két aranyérmet szerezni a világbajnokságon. Szeretnék a tanulásra is koncentrálni, nem tudom egyelőre eldönteni, melyik a fontosabb, az vagy a sport. Lehet, hogy a tanulás, de a szívem inkább a sport felé húz.