Első nekifutásra csak néhány hónapig próbálkozott a vívással a szatmárnémeti Kurtinecz Johanna, később viszont jobban megismerte a sportág működését és megtetszett neki. Egy évnyi készülés után vehetett részt az első versenyén, amelyet rögtön meg is nyert, a folytatásban pedig újabb sikerek következtek számára. Testvérével, Júliával először együtt kezdték el a sportágat, jelenleg is mindketten aktívan versenyeznek. Bár Johanna úgy érzi, gyakran hamar fel tudja kapni a vizet, a páston megtanulta kezelni idegességét, mert tudja, a vívásban leginkább a pszichikai felkészülés és a stratégia dönthet valamelyik versenyző javára.

– Hogyan próbáltad ki először a vívást?

– A legelső edzőm ismerte anyukámat és javasolta neki, vigyen el engem és a tesómat a vívóterembe. Én akkor első osztályos lehettem. Körülbelül egy évig jártunk, akkor viszont abbahagytuk. Ha jól emlékszem, hosszabb időre megbetegedtem és utána már nem mentem vissza a vívóterembe. Utána a Hám János iskolában rendeztek egy toborzást. Jöttek a vívóedzők a sulinkba, én pedig újból belekezdtem. Ott már ismertek az edzők és elkezdhettem rendesen vívni. Amikor kiskoromban jártam, még inkább csak tornaórákhoz hasonló edzések voltak, de másodszorra már láttam, hogy néz ki a sport, akkor már tényleg megtetszett és azóta sem hagytam abba.

– Amikor elkezdted, benne volt a pakliban, hogy versenyekre is járj vagy ez csak időközben alakult ki?

– Benne volt, mert láttam a nagyobbakat is, akik jártak versenyekre. Egy évig edzettem, utána mentem el az első versenyemre. Nagyon hamar eltelt ez az idő és az első alkalom után szerettem meg igazán ezt a sportot. Ekkor már tényleg láttam, miből is áll. Mivel ezt az első versenyt megnyertem, ez meghatározó volt számomra a folytatás szempontjából.

– Említetted, hogy a tesóddal együtt kezdtétek el és először együtt hagytátok abba. A folytatásban is ennyire párhuzamosan folyt a karrieretek?

– Nem, mert, amikor visszamentem, ő még nem járt. Rá egy évre kezdte újra, mert látta a versenyemen, hogy milyen jó is igazából a vívás és utána kezdte el ő is.

– Amikor fegyvernemet választottál, egyértelmű volt a párbajtőr?

– Az edző, akivel elkezdtem a sportágat, párbajtőr-edző volt, utána az egyik szatmári tőrversenyre is mentem, mert kevés helyi versenyző vett részt. Korábban nem tudtam semmit a fegyvernemről és a szabályairól. Bár annyira nem tűnik különbözőnek, a fegyver és az öltözék is más. Azt a versenyt a tőrözőkkel szemben én nyertem meg, de továbbra sem vonzott annyira, mai napig sokkal vonzóbb a párbajtőr.

– A közösséget és a hangulatot milyennek érezted akkoriban?

–Nagyon-nagyon jó volt. A társaság és a barátok miatt is szerettem járni az edzésekre. Most már közülük csak néhányan maradtak a sportban, a többiek abbahagyták idővel. A legelején viszont még sokan jártunk és jóban voltunk egymással. Régen közel azonos szinten voltunk és együtt készültünk versenyekre is. Mostanában már kevesebben vagyunk.

– Miután egyszer már te is abbahagytad, másodszorra már nem fordult meg a fejedben egyszer sem?

– Nem, azután már soha nem volt ilyen. Szerintem ez a sikerélményeim miatt van. Az első versenyem után is elég sokszor nyertem, viszont mindig, amikor más korosztályba kerülsz, nehezebb az elején alkalmazkodni. Abban az 1-2 évben, amikor nem voltak jó eredményeim, nem fordult meg a fejemben, hogy emiatt abbahagyjam. Vártam a következő évet, hátha jobb lesz és végül tényleg így lett.

– Az országos mezőnyben már nagyon sok számottevő eredményt elértél különböző korosztályokban. Hogyan emlékszel vissza az első nemzetközi versenyeidre?

– Az első nemzetközi az Olimpici volt, ami régebben tényleg igazán nemzetközi versenynek számított, több tíz ország indult el rajta. Visszagondolva, nehéz volt az eleje, először nagyon hamar kiestem, láttam, mennyire jó vívók vannak. Ahhoz a szinthez próbáltam felzárkózni, hátha a következőkön jobban teljesítek. Később az ellenfeleket is ismertem már. Ahogy nőttem, idővel ott is sikerélményeket gyűjtöttem, eljutottam odáig, hogy a korosztályomban az összes Olimpicit én nyertem. A Covid óta már kevesebben vesznek részt a versenyen, de régebben nagy dolog volt ott eredményt elérni és ez is volt a fő célom.

– Nagyon sok helyszínen jártál már a sportnak köszönhetően, többek között Kínában is. A kiutazások nyilvánvalóan időigényesek, mennyire tudod összeegyeztetni őket az életed többi részével?

– Ez elég nehéz dolog. Most már kilencedikes vagyok és nehezebb a tanulás is. Más a helyzet, mint 5–8-ban, mert a tanárok is tudták, hogy vívok, látták az eredményeket is, emiatt még engedékenyebbek voltak. Látták, hogy tanulok, bepótoltam a dolgozatokat, lemásoltam a leckéket és próbáltam a hosszabb utakon sem elengedni a tanulást.

– Mit tartasz a legnagyobb erősségednek a páston, miben tudsz az ellenfelek fölé nőni?

– Én azt szeretem a legjobban a vívásban, hogy stratégiára épül, szóval teljes mértékben pszichikai alapon dől el az egész. Persze kell a fizikai felkészülés is, de általában az nyer, aki okosabb és túl tud járni a másik eszén. Én az erősségemnek azt tartom, hogy hamar és gyorsan tudok alkalmazkodni az ellenfelekhez és váltani tudok az asszók között. Nincs egyetlen fix stílusom, tudom változtatni a stratégiát és az ellenfeleimhez viszonyulok.

– Vannak olyan kulcsfontosságú pillanatok, amikor ideges szoktál lenni vagy jól ki tudod zárni ezeket az érzéseket?

– Magamat elég ideges személynek tartom, hamar felkapom a vizet. Tudtam, hogy ez nem jó a páston és idővel tanultam meg, hogy higgadtnak kell maradni. Ebben mostanában az edzőm segít. Nyugtató dolgokat mond és összeszedjük együtt a gondolatainkat. Nekem nagyon fontos, hogy kimondjam, ha ideges vagyok, mert akkor el is száll az érzés vagy csökken az izgulás. Asszó közben is tudatosan próbálok megnyugodni, mert tudom, mi lesz, hogyha nem sikerül.

– Milyen célt szeretnél elérni a közeljövőben?

– Ebben a szezonban az Európa-bajnokságon érmet szeretnék szerezni, mert különböző körversenyeken sikerült már dobogósnak lennem. Ha már a felkészülés során sikerült érmet szereznem, akkor ott is örülnék egynek, ez a legközelebbi célom.