Eleinte nehezen ment neki a korcsolyázás, mégis elszántan dolgozott a fejlődésért a gyergyóremetei Ferencz-Csibi Róbert. Miután későbbi csapattársa édesapjának kezéből kilőtte a sört, egyértelmű volt, a fizikuma miatt már gyerekként is nagy ütőerővel bír, gyorsan belerázódott a sportág ezen részébe. Profi játékosként a védekezést tartja fő erősségének, úgy érzi, élete egyik legjobb szezonján van túl a Sportklub színeiben. Csapatával a nehézségek ellenére megmutatták, hazai játékosokkal is lehet nagy eredményt elérni. Hatalmas élmény volt számára az is, hogy a sepsiszentgyörgyi világbajnokságon játszhatott. Szerinte a csapat mindent megtett a bennmaradásért, de meg tudja látni a jót az I/A divízióból való kiesés után is, úgy véli, a jövő évi kínai torna újrakezdési lehetőséget jelent majd a válogatott számára.

– Melyik volt az első emlékezetes élményed, ami a jégkoronghoz kötődött?

– Gyerekkoromban is nagyon szerettem sportolni, fociztam, kézilabdáztam. Elsőosztályos voltam és hatéves, amikor Kemenes Csaba edző bejött az iskolába és elmondta, hokicsapatot akar indítani itt, Remetén. A családban senki nem hokizott, úgyhogy addig szóba sem jött nálunk ez a sportág. Itthon voltunk a szüleimmel, pityókát válogattunk és jöttek a szomszéd legények, kérdezték, megyek-e hokizni. Majdnem sírtam a szüleimnek, hogy engedjenek el edzésre és el is mehettem. Úgy gondoltam, tudok korizni, de a műjégen egyáltalán nem ment.

Harminchárman kezdtük el akkoriban a hokit, abból a társaságból csak én maradtam aktív, de egy-két évig messze én voltam a leggyengébb korcsolyázásban. A kitartás viszont mindig jellemző volt rám, ha valami nem ment, addig csináltam, amíg nem sikerült. Olyan is volt, hogy a nyáron 52 edzésből mindegyiket vállaltam, ez az ambíció vitt előre.

– Mikor kezdted elérni azt a szintet, amikor már érezted, profi játékos is lehetsz?

– Nem tudom pontosan megmondani, mikor volt az a pont. Eleinte a remetei csapattal jártunk különböző tornákra. Amint mondtam, a korcsolyázás nem volt az erősségem, de lőni hamar megtanultam. Az egyik szomszéd faluban a későbbi csapattársam édesapjának egy sört kilőttem a kezéből. Ebből lett egy jellegzetes mondás, apum mindig kiáltotta a meccseimen, ügyeljenek, mert a fia lő. Mivel magasnak és fizikailag kemények számítottam a korosztályomban, magasabbat is tudtam lőni.

Amikor tizenkét évesen a Sportiskolához kerültünk, Szlovákiában és Magyarországon is részt vettünk neves eseményeken. Az összes faluból összeszedték azokat a csapatba, akik megfeleltek az elvárásoknak. Szinte mindig Csíkszereda volt a legnagyobb ellenfelünk, rajtuk kívül a Brassóval játszottunk még magas színvonalú meccseket.

– Idővel felnőtt kerettag is lett belőled, és a Gyergyó is egyre inkább kezdett fejlődni, hogyan emlékszel vissza az első profi éveidre?

– Az első év tanulóév volt a számomra, olyan sokat nem is játszottam az Erste Ligában, csak csipegettem a perceket. A második évemben robbantam be, akkor jött az a kanadai edző, akivel nagyon jól egyeztünk. Akkor az egész szezont lenyomtuk az első sorban, és közel voltunk ahhoz, hogy Gyergyónak címet szerezzünk. Ekkor az Erste Liga rájátszásában a Brassót is legyőztük, a szurkolók több százával vártak minket a benzinkútnál. Később átalakult a csapat, a következő szezon nem sikerült jól, de a Covid-járvány utáni már igen, nemsokára viszont én eligazoltam Gyergyóból.

– Mi volt a döntés hátterében, nehéz volt meghozni?

– Minden tekintetben nagy és nehéz döntés volt. Csapatszinten jól éreztem magam, nehéz szívvel váltam el a többiektől. Korábban úgy képzeltem, Gyergyóban fogok megöregedni, de egy idő után belefásultam a játékba. Az az igazság, hogy az edzői stábbal nem jöttünk jól ki, nekik megvolt a saját filozófiájuk a hoki kapcsán, én pedig kevés játéklehetőséget kaptam. Éreztem, hogy bennem több van, nem harmadik soros hátvédként akartam néhány percet játszani mérkőzésenként. Elmondtam a vezetőségnek, úgy érzem, nem kapom meg azt a bizalmat, amire szükség lenne a fejlődéshez. A váltás előtt volt egy világbajnokság, utána lejárt a szerződésem és közöltem a vezetőséggel, távozni szeretnék.

Csíkszereda szimpatikus lehetőség volt, az ottani közönséget és hangulatot mindig csodáltam, nem is akartam távol lenni az otthonomtól, sokat nem is mérlegeltem, amikor meglett az esélyem oda igazolni.

– Már néhány éve ott játszol, hogy érzed, megtaláltad-e a helyed a csapatban?

– Első perctől jól egyeztünk a társakkal, nem volt probléma. Az első évem picit nehezebbnek bizonyult, bejött ez a pontrendszer, emiatt a szezon elején nem voltam stabil kerettag, később viszont már többet kezdtem játszani. A második évben átszakadt a gát, miután a védekező felfogású Kevin Constantine lett az edző, vele hamar megtaláltuk a közös hangot. Szeretem tudni, mikor mi a teendőm, és teljesítettem is azt, amit elvárt tőlem.

– Ami a Sportklubot illeti, milyenek a kilátások a következő szezonra? Az előzőt problémákkal kezdtétek, mégis sikerült eljutnotok a fináléig.

– A múlt év tényleg elég nehezen indult, nem is volt annyi légiósunk, mint a többieknek. Elég sok új játékos érkezett, akiknek kellett kis idő a játékrendszer elsajátításához. A szezon derekán már éreztük, egymásért kell küzdenünk, és azt mondtuk, megmutatjuk, hogy hazai játékosokkal is lehet nagy eredményt elérni. Mivel mindenki akarta, majdnem sikerült csodát véghez vinnünk a jégen és megnyernünk az Erste Ligát. A döntőben a Gyergyó kicsivel jobb volt, de így is meg tudtuk mutatni, képesek vagyunk felvenni a versenyt bárkivel. Talán ez a szezon sikerült eddig a legjobban a pályafutásom során.

– Rátérve kicsit a válogatottra is, nemrég rendezték Sepsiszentgyörgyön az I/A divíziós világbajnokságot. Néhány hónap távlatából hogyan értékeled a hazai szereplést?

– Hatalmas élmény volt, azt nem mondom, hogy sztárként léptünk ki a jégre, de mindenképp megbecsülve éreztük magunkat. Rengeteg szurkoló nézett minket, jó volt a hangulat, azt sajnálom, hogy nem sikerült úgy befejeznünk ezt a vb-t, ahogy szerettük volna. Mivel a szállásunk kint volt Kovásznán, legalább egy órát kellett utaznunk, minden nap későn feküdtünk le, ez kicsit kihatott a játékunkra is. Ettől függetlenül játszhattunk volna jobban is, de megpróbáltunk mindent, valamiért így kellett történnie. Jövőre Kínában játszhatunk, ahol ismét feljuthatunk, valószínűleg soha nem jutnánk el az országba, úgyhogy minden rosszban van valami jó, a kiesés is új kezdetet jelent most számunkra.