Nagytatája fiatalkori, sérülést ábrázoló képe miatt kezdett érdeklődni a hoki iránt gyerekkorában a csíkszenttamási Ádám Ágnes, akinek Csíkkarcfalván lehetősége is adódott azt kipróbálni. Motiválta őt, hogy társaival nőként beilleszkedhettek a fiúcsapatba, egyre inkább úgy érezte, hosszú távon is folytatni szeretné a sportágat. Mai napig büszkén hordja a gyergyói „rókalányok” mezét. Úgy érzi, ez az időszak nagyon sokat adott neki, csapattársainak és az edzői stábnak is hálás az együtt elért sikerekért. A fiatal sportoló egyetemi tanulmányait Kolozsváron kezdi meg, emiatt a hokit a korábbiakhoz képest háttérbe kell szorítania, de továbbra is igyekszik majd a lehető legtöbbet megtenni annak érdekében, hogy segíteni tudjon a csapatnak.

– Gyerekként hogyan ismerkedtél meg a korcsolyázással és melyik volt az első hokival kapcsolatos élményed?

– Nagytatám fiatalkorában hokizott. Láttunk róla egy képet, amelyen le volt sérülve. Csupa vér volt a meze, a keze, a stucnija, az arca. Felkeltette az érdeklődésemet, hogy a hoki ilyen kemény sport? Ekkor gondolkoztam el először azon, hogy én is kipróbálnám.

A testalkatom kiskoromban mindig vékony volt, testhezállóbb lett volna, ha a balettet választom, de szerettem volna kilépni a komfortzónámból. A kisöcsémet sokszor vittük le Karcfalvára edzésre, ő is a Felcsík SK-nál hokizott. Egyszer tőlem is megkérdezték, nem akarom-e kipróbálni, nagyon örültem a lehetőségnek és belekezdtem.

Néhány hetes korisulival kezdtük az egészet, de amikor először fel kellett vennünk a teljes hokifelszerelést, gondot okozott, hogy magammal kellett cipelnek az egészet. Amikor megláttam, hogy nem én vagyok az egyedüli lány, még inkább megfogott a sport. Az U8-as kupák voltak az első meghatározó élményeim. Ott voltak a szülők, akik tapsoltak, motiváltak, annyira jó dinamikája volt, hogy eldöntöttem, hosszú távon szeretném ezt csinálni. Akkor még a fiúkkal együtt játszottunk, nem volt egyszerű lányként beilleszkedni a hokicsapatba.

– Hogyan alakultak ez első évek és milyen út vezetett a Fox csapatához?

– Tizenöt-tizenhat éves korunkig maradtunk a fiúknál, utána szemmel láthatóan kinőttünk onnan és már nem tudtuk megállni a helyünket. Én először a Csíkszeredánál kaptam lehetőséget, hogy egy évet hokizhassak, de ott szünetelt egy ideig a működés, én pedig időközben felkerültem a gyergyószentmiklósi Salamon Ernő Gimnáziumba. Ezt én a Jóistentől kapott jelként értelmeztem, hogy a Foxnál hokizzak. Nagyon más volt a nőkkel, mint a fiúkkal, de élveztem ebben a közegben lenni, lelkileg és fizikailag is sokat adott nekem a csapat. Mai napig büszkén hordom a Fox mezét, nagyon jó táptalaj volt számunkra, hogy lehetőséget kaptunk arra, hogy ott játszhassunk.

– Miként emlékszel vissza az elmúlt évekre? A csapattal jónéhány számottevő sikert elértetek a hazai mezőnyben.

– Meghatározók voltak számunkra ezek az évek, csapatként is rengeteget fejlődtünk, ugyanakkor úgy érzem, nagyon sokat hozzáadott a személyes fejlődésemhez is ez az időszak. Rengeteg erőfeszítés és munka van az eredményeink mögött. Büszke vagyok a csapatra és arra, hogy a magyar és a román bajnokságban is évről évre megpróbáljuk megállni a helyünket. Hálásak lehetünk az edzőknek és a háttérben dolgozóknak, akik szintén sok munkát fektetnek abba, hogy ezeket az eredményeket elérjük. Próbálunk családként működni és mindenki próbál mindenkivel olyan kapcsolatot ápolni, hogy a meccsek és edzések előtt úgy mehessünk be az öltözőbe, mintha hazatérnénk.

Romániában nőként kevés lehetőség van jégkorongozni, de amikor kapunk, megpróbálunk vele a lehető legjobban élni és száz százalékot nyújtani. Ennek meg is van az eredménye, évek óta mi visszük haza a trófeákat a román bajnokságból. A magyar bajnokság kicsivel nagyobb falat, de a nehézségek ellenére ott is próbálunk a lehető legjobban játszani.

– Időben mennyire volt neked nehéz összeegyeztetni a hokis karriert az iskolával és a hétköznapi dolgokkal?

– Nem egyszerű, de igyekszünk mindkét helyen megállni a helyünket, és elvégezni kötelességeinket. Kevés a szabadidő, ugyanakkor az évek során megtanultuk beosztani.

– Összeségében mi a célod a következő évre nézve, mit szeretnél elérni a sport terén?

– Célunk az, hogy a román és a magyar bajnokságban is a lehető legjobb helyen zárjunk. Minden energiát beleteszünk, az edzők is sokat dolgoznak azért, hogy képesek legyünk megszerezni az aranyérmeket. Úgy érzem, egy csapatként meg tudjuk csinálni.

– Voltak olyan időszakok, amikor úgy érezted, az edzések miatt túl nagy rajtad a terhelés, és ha igen, hogyan lendültél át ezeken?

–  Az érettségi időszaka volt az, amikor azt éreztem, én erre képtelen vagyok, és nem tudom megcsinálni. Ekkor leültem, magam elé képzeltem a céljaimat és azt, mit szeretnék hosszú távon. Muszáj volt sajnos háttérbe szorítanom a hokit, hű maradtam ahhoz a célomhoz, hogy egyetemre menjek, ehhez pedig valamiről le kellett mondanom.

Célom, hogy valakivé válhassak, és ezért ki kell tartanom a terveim mellett, már nem leszek félórányi távolságra a pályától, de megpróbálom továbbra is kivenni a részemet a csapat munkájából és a maximumot nyújtani. Ez az év lesz számomra az, amikor kiderül, mennyire lesz ez hosszú távon kivitelezhető és megoldható.

Nagyon szép dolgokat vittünk együtt véghez, mindenképpen szeretnék a jövőben is sporttal foglalkozni, ezért is választottam ezt az egyetemet. Ha esetleg nem tudom folytatni a jégkorongot, szeretném, ha a sport a folytatásban is jelen lenne az életemben. Büszke vagyok arra, amit együtt elértünk és megérte minden egyes percért.