A csíkszeredai Részegh Tamás, aki egyébként román válogatott játékos, már négyévesen aktívan ismerkedett a hoki világával. Már gyerekkorában sem fordult meg a fejében, hogy abbahagyja a sportot, nagyon szeretett edzésekre járni és jégkorongozni. Szlovákiai és csehországi távolléte alatt hiányzott neki családja és az itthoni környezet, később vissza is tért a Sportklubhoz. Jó teljesítményére Miskolcon is felfigyeltek, ahol kezdetben minden a lehető legsikeresebben alakult számára. Később viszont súlyos sérülést szenvedett, ami komoly kálváriát okozott az életében, és csak két év kihagyás után térhetett vissza ismét a jégre. A történtek után sikerekben gazdag éveket tölthetett a csíkszeredai csapatnál, idén nyáron viszont a távozás mellett döntött. Feleségével Brassóba költöztek, reméli, a helyi csapatnál egy számára nehezebb időszak után ismét vissza tud találni a játék élvezetéhez.

– Hogyan ismerkedtél meg gyerekkorodban a hoki világgal?

– Négy-öt éves lehetettem, amikor édesampám elvitt a jégpályára. Ifjabb Antal Elődhöz kerültem, ő volt a legelső edzőm. Az egy kisebb korosztály volt, a velem egyidősek ugyanis már nagyobb szinten voltak. Amikor kezdtem belejönni, átkerültem én is hozzájuk. Sokan voltunk akkoriban, majdnem két csapatra való gyerek. Zürichben részt vettünk egy nagyobb nemzetközi tornán, ahol én is játszhattam a második csapatban.

– Már ekkor egyértelmű volt számodra, hogy hosszútávon ezt a sportágat fogod űzni vagy gondolkodtál néha a kiszálláson?

– Meg sem fordult a fejemben, alig vártam, hogy edzésekre menjek. Igazán megtaláltam magamat, ezért nagyon gyors fejlődésen mentem keresztül. A korcsolyázásra is hamar ráéreztem, a dolgok gördülékenyen mentek. Ez annak is köszönhető, hogy ez volt a mindenem, nagyon akartam fejlődni és mindent beleadtam.

– Ahogy teltek az évek, elérkeztél arra a szintre, amikor már Szlovákiában és Csehországban is kipróbálhattad magad a fiatalok közt. Hogyan adódtak ezek a lehetőségek?

– 2013-ban Ifjúsági Olimpiai Fesztivált szervezett Románia, ami nagyon hosszú felkészülést és edzőtáborokat igényelt. Emiatt a klubok kicsit összevegyültek, a jobb játékosok Karcfalván készültek. Amikor ennek az egésznek vége lett, többen kimentek külföldre, apuméknak köszönhetően nekem is sikerült egy próbajátékot intézni Pozsonyban. Jól sikerült ott a bemutatkozás, az ottani edzőket meggyőztem és maradhattam.

– Mikor jött el számodra az a pont, amikor érezted, ideje hazatérni?

– Összesen két év Pozsony és két év Csehország volt. Nekem az az időszak a sikerek ellenére nem volt könnyű. Nagyon vágyódtam haza és megviselt a sok távollét. Mai napig görcsbe rándul a gyomrom, ha felidézem azokat a napokat, amikor egy hosszabb nyári szünet után vissza kellett menni. Sokat kellett utazni és ismét visszarázódni az ottani hétköznapokba. Amikor 17 éves voltam, megszületett a kishúgom, emiatt még inkább hazavágytam. Hiányoztak a barátaim és az itthoni élet is.

Később a székesfehérvári időszak balszerencsés volt, de sikerült az U20-as kategóriában a magyar és az osztrák bajnokságot is megnyerni, úgyhogy a vége jól alakult. Ezután az év után egyértelmű volt, hogy hazatérek egy időre, hiszen ismét fellendült a hoki Csíkszeredában, jól is sikerült az a szezon.

– Később még Miskolcon, a Jegesmedvék csapatában is játszottál, mai napig ez volt az utolsó magyarországi kitérőd, hogyan alakult a számodra az az időszak?

– Akkoriban, amikor odaszerződtem, a DVTK éppen a szlovák ligában szerepelt, három évig tartott a klubnak az az időszak. Miskolcról megkerestek és nem akartam kihagyni a lehetőséget. Ismét nehéz volt elmenni otthonról, de az eleje mesébe illően alakult. Profi környezetben hokizhattunk, minden az én javamra alakult. Harminc meccsen nagyon jól ment a jégkorong, élveztem a játékot a szlovák ligában.

Sajnos az egyik karácsony előtti mérkőzésen összedőlt számomra az egész kártyavár. Nagyon súlyos ágyéksérülést szenvedtem, akkor még nem tudtam, milyen sokat kell kihagynom miatta. Hat-nyolc hetes szünetre számítottam, de a legelső edzésen ismét rásérültem, ami még nagyobb kálváriához vezetett. Akkor először megingott alattam a talaj, arra gondoltam, nem is biztos, hogy folytatni tudom a hokit. Rengeteg orvoshoz jártam, sokféle kezelést kipróbáltam, végül az utolsó szalmaszálba kapaszkodva egy németországi műtét oldotta meg a problémát. Végül közel két év után visszatérhettem a jégre.

– Nehéz volt ilyen hosszú kihagyás után ismét belerázódni a játékba?

– Az első néhány edzés nehéznek bizonyult, de két-három meccs után úgy tűnt, mintha semmit nem hagytam volna ki. Ezt sokan meg is jegyezték akkoriban, nagyon élveztem, hogy újra játszhatok és ez adott nekem egy nagy löketet. Bár a sérülés keresztbe húzta a dolgokat, és a koronavírus miatt mindenkinek nehéz volt a helyzet, a karrierem legnehezebb két éve után kezdett ismét minden normalizálódni.

– Ezután jónéhány évig játszottál a Sportklubnál, egészen a mostani nyárig. Mi volt az oka annak, hogy most váltottál?

– A sérülés utáni szezonomban nagyon jól ment minden. Egymás után nyertük meg a trófeákat, minden tökéletesen alakult, de idővel, évről évre elkezdtek romlani a dolgok. Az elmúlt két évben nem éreztem jól magam, nem titok, hogy az edző miatt hoztam meg ezt a döntést. Kevin Constantine nagytudású és profin működő edző, az eredmények magukért beszélnek, de a stílusa a legutóbbi szezonra nekem sok lett. Nála mindig centire megvan pontosan, mit kell csinálni, már majdnem úgy éreztem, hogy visszaültünk az iskolapadba, a taktikából teszteket kellett írni, nem is egyet.

Ami számomra szép a hokiban, az a kreativitás és az egyéni képességek megmutatása. Úgy éreztem, annyira korlátozott a mozgásterem, hogy már nem élveztem a játékot. Az ő védekezésre épülő taktikája eredményes, de ez sokat elvett a támadójátékból és abból az érzésből, ami örömet okoz ebben a sportban. Szeretnék most változtatni és újra élvezni a játékot.

– Egyértelmű volt számodra, hogy a Brassóhoz fogsz szerződni vagy volt más opció is?

– Ez a két lehetőségem volt, a Csíkban maradást is beleszámítva. Itthon az alapján ítélnek meg a klubok, hogy mennyire sikerült jól a legutóbbi szezonod. A statisztikáimmal én sem voltam megelégedve, jobbat szerettem volna, többre vágytam. Így sem volt teljesen egyértelmű a döntés, mert a feleségemmel együtt kellett meghoznunk, ugyanis ez neki is munkahelyváltást jelent. Nemrég elkezdtük kialakítani a közös életünket, de minden szempontot figyelembe véve végül Brassó mellett döntöttünk.

– Összeségében melyek voltak a pályafutásod legemlékezetesebb pillanatai és mit adott hozzá az életedhez a hoki?

– Három-négy ilyen pillanatot tudnék felidézni. Első helyre mindenképpen azt raknám, amikor 2022-ben hazai pályán megnyertük az Erste Ligát. Amikor gyerekként álltunk a palánk mellett, ez volt az álmunk. Szerencsésnek tartom magamat, hogy ezt átélhettem. Az is emlékezetes volt, amikor a válogatottal, majdnem esélytelenként feljutottunk divízió I/A-ba. Szlovákiában a Tátra Kupa döntőjében aranygólt szereztem és a tavalyi szezont is sikernek könyvelem el, ha nem is volt jó élmény számomra.

A hoki az évek során rengeteg dologra megtanított engem, kezelni a sikert, a vereségeket, a sérüléseket. Azáltal, hogy nem adtam fel és két után vissza tudtam érni, más ember lettem. Sokan feladták volna akkor a küzdelmet, de én akkor is mentem tovább és sikerült visszatérnem. Rengeteg kapcsolatot és barátságot építettem az évek során, a hoki formált azzá az emberré, aki ma vagyok.