Néptánccal és mazsorettel kezdte a testmozgást gyerekkorában Gagyi Emese, az iskolájukba érkezett röplabdaedző viszont meggyőzte a sportág kipróbálásáról. Bár kiskorában a román nyelv is kihívást okozott számára, idővel abba és a játékba is belerázódott. Később hosszú ideig a borsi csapat kapitánya lett, majd a líceumi és a nagyváradi egyetemi keretbe is sikerült tartósan beverekednie magát. Bár jelenleg sérüléssel küszködik, reméli, rövid időn belül visszatérhet a pályára. Motivációja az elmúlt években sem csökkent, családja támogatása sokat jelent számára, de képes saját magát is lelkesíteni és új célok elérésére buzdítani.

Gagyi Emese Angyalka Berettyóújfaluban született 2002-ben, de mindig is a Bors községi Biharszentjánoson élt. Pályafutása során a teremröplabda mellett strandröpiben is remek eredményeket tudott elérni, jelenleg az egyetemi tanulmányai mellett Nagyváradon játszik.

– Hogyan ismerkedtél meg gyerekként a röplabdával?

– Régen néptáncoltam és mazsoretteztem. Másodikos korom végén felkeresett minket az iskolában egy edző és megkérdezte, nem lenne-e kedvünk eljönni röplabdára. Eleinte nagyon furcsa volt, mert magyar gyerekekként nem igazán értettük meg, mit akar mondani románul, de empatikus volt és türelmes. Anya tanítónő, ő is azt javasolta, próbáljam ki, mert több lány is járt a községből. Az első edzésen már úgy voltam vele, nem baj, ha nem értem, mit beszél a bácsi, nekem ez tetszik.

– Mennyi idő telt el, ameddig a nyelvet is megszoktad és mikor kezdtél igazán belejönni a sportágba?

– Nagyon hamar belejöttem. Én voltam a legkisebb a korkategóriámban. Elvittek meccsekre minket, hogy megszokjuk a dolgokat, az edző pedig a legelső alkalommal be is tett a csapatba. Másfél, két év telt el, amíg rendszeresen elkezdtem játszani.

– Ha jól tudom, idővel a strandröplabdát is megszeretted, az hogyan alakult?

– Van egy szintén röplabdás barátnőm, Bikfalvi Alexandra. Neki augusztus 21-én van a születésnapja. A szüleim kitalálták, hogy ajándékként beiratnak minket strandröpizni. Mi a szabályokkal is ott ismerkedtünk meg, azt sem tudtuk hogyan játszák, de azt igen, hogy köze van a rendes teremröpihez. Annyira jól sikerült, hogy már az első évünkben dobogósak lettünk. Utána minden évben mentem, ha nem Alexával, akkor mással, de nagyon megszerettem. Úgy éreztem, sikerem is van benne, minden évben dobogós helyezést értünk el, egészen az aranyéremig, amiután megálltam. Úgy voltam vele, a csúcson kell abbahagyni. Utána bejött a Covid, amiatt sem volt lehetőség, idén viszont újra beiratkoztam volna, csak sajnos lesérültem korábban.

– Visszatérve még a korai évekre, mennyire okozott kihívást, hogy a suli mellett a sportágadban is fejlődni tudj?

– Nehéz volt, mert egy adott pillanatban a borsi csapatnál játszottam a nagyobb korkategóriában és a sajátomban is, ahol évekig csapatkapitány voltam. Nagyon zsúfoltan alakult emiatt minden hétvégém, de szerencsére hamar megszoktam azt, hogy be kell osztanom az időmet. Előre kellett terveznem és tanulnom, mert nem lehetett lemaradni a sulival. Tudtam, csak kizárólag a röplabdából nem lehetne megélni, úgy voltam vele, munka mellett szeretném folytatni.

– Gondolom a pályaválasztásnál is figyelembe vetted a sportot, hogyan folytatódtak a tanulmányaid?

– Miután a borsi csapatot elhagytam az LPS nevű líceumi csapatnál is kapitány lettem. Ott egészen tizenkettedikes koromig játszottam. Mindvégig a biológia-kémia szakon tanultam a Mihai Eminescu Líceumban. Március-áprilisban befejeztük a bajnokságot, szeptemberben kellett iratkozni egyetemre. Én Nagyváradon a kineto-és mozgásterápia szakot választottam, akkor tudtam meg, hogy van a váradi egyetemnek is csapata.

Éppen az edzőmnek a férjével találkoztam a beiratkozásnál, kérdezte, ugye nem hagytam abba. Mondtam neki, hogy de, sajnos igen, mert kinőttem belőle. Ő erre csak annyit mondott, nem, szeptember első hetében kezdik az edzéseket. Azt válaszoltam, rendben, én el is kezdtem velük, nem ismertem senkit, de hamar befogadtak. Azóta az egyetemi csapatnál vagyok, a következő évben kell leadnom szakgyakorlatomat.

– Hogy érzed magad jelenleg a csapatnál? Említetted a sérülésedet, a kilátások szerint mikor térhetsz vissza 100 százalékos állapotban a pályára?

– Nagyon remélem, hogy októberben. Szeptemberben még nem engedélyezték az edzéseket. Ha a szezon elejéből kicsit ki is hagyok, a második-harmadik meccsen részt szeretnék venni. Február óta kihagyásom van, azt be kell majd pótolni.

– Összességében milyennek látod a sportág helyzetét és a lehetőségeket? Arra már utaltál, hogy nem igazán lehet megélni belőle.

– Meg lehet azért élni röplabdából is, ha megvannak az adottságaid. Lehetsz te nagyon ügyes, ha nem vagy nagyon magas. Volt is egy csapattársam a Borsnál, aki először Marosvásárhelyre került, majd Magyarországra, utána Dél-Koreába, jelenleg pedig kint van az Egyesült Államokban. Megélni tehát ilyen karrierrel meg lehet, Romániában az egyetemi csapatok is kapnak támogatást. Fontos ennek a megléte, mert ha mi feljebb lépnénk az A2 ligából, nem biztos, hogy meg tudnánk oldani a versenyzést, mert mindig Bukarestbe kéne járni meccsekre. Sok tehetséges romániai játékos elment, például Olaszországba. Ott jobbak lehetnek a körülmények.

– Neked voltak olyan terveid, hogy máshol is kipróbáld magad?

– Kaptam egy felkérést hetedikes koromban Marosújvárra, tizenkettedikes koromban pedig Temesvárra. Nem szerettem volna váltani, mert az első esetben szakaszzáró vizsga előtt álltam, a másodikban pedig érettségi előtt. Utolsó évben váltani stresszes és megterhelő lett volna. Később Debrecenbe mentem volna, de nem ott kötöttem ki egyetemen. Utólag nem bántam meg semmit, szeretem a nagyváradi csapatot és hálás vagyok, hogy ott játszhatok.

– Ha röviden kéne összefoglalni, mik azok a dolgok, amelyek továbbra is motiválnak téged a sportban?

– Én magamat motiválom. Szeretnék többet tanulni. Amikor bekerültem az egyetemi csapatokba, az volt a motivációm, hogy a 14 lányból álló meccskeretbe bekerüljek. Ez sok plusz munkát igényelt, minden egyes edzésen részt kellett venni. Az elején még nem vettem ennyire komolyan, ha kihagytam egyet-kettőt, később rájöttem, azok is nagyon fontosak. Sokat segítenek a szüleim is, hiszen mellettem állnak. A sport számomra megnyugvást jelent, ha éppen stresszes vagyok vagy rosszul alakult valami a napomban, képes segíteni.

– Milyen terveid vannak a jövőre nézve, a szakdolgozatod leadása után is lesz lehetőséged az egyetemi csapatnál maradni?

– Lesz. Az alapképzés után gondolkozom a mesterin vagy a sportszakon is. Ez a két opcióm van a folytatásra.