A Sepsi-SIC kosárcsapatának fiatal játékosa, Lana Mikes már születésétől kezdve kosárlabdákkal volt körülvéve, ugyanis szülei mellett már nagyszülei is aktívak voltak a sportágban. Amikor nyolcéves korában családjával együtt elhagyta Bosznia-Herczegovinát, még nem tudta, hogy napjainkig nem fog oda visszatérni. Sepsiszentgyörgyön idővel a magyar, a román és az angol nyelvet is megtanulta, osztálytársai is könnyedén befogadták. A kosárlabdával töltött évek során megtapasztalta, a sportéletben néha nincs sok idő pihenni, saját rendszert kell kialakítania a mindennapokban, de azok a pillanatok, amikor kupát emelhet fel csapattársaival, mindent megérnek számára. Úgy érzi, hálával tartozik oktatóinak, edzőinek és csapattársainak is, hogy minden szempontból nézve jobb emberré válhatott az elmúlt években.

– Ha jól tudom, Boszniában születtél, mesélj kicsit a gyerekkorodról, hogy szeretted meg a kosárlabdát?

– Amióta megszülettem, kosárlabdával vagyok körülvéve, az apukám kosáredző, anyukám kosaras volt, most pedig edző. A mamám is kosarazott, amikor fiatalabb volt és a tatám is edző volt. Az anyukám már pár hónapos koromban vitt engem az apukám meccseire és az edzéseire. Amikor kicsit nagyobb voltam, majdnem minden edzésre mentem, mert akkor az anyukám játszott a csapatban, ahol az apukám volt az edző Boszniában. Amikor bedobtam az első kosaramat, azután elkezdtem számolni, hogy mennyit dobtam be, de valahol 4000 körül megálltam.

Nekem az első sportom a modern tánc volt, de amíg táncoltam, mindig ott voltam a szüleim meccsein. Négyéves koromtól nyolcéves koromig táncoltam, és nem is voltam annyira rossz, a csapatommal elmentünk Európa-bajnokságra, ahol hatodikok lettünk. Én az utolsó táncolós évemben boszniai bajnok voltam a szóló kategóriában. Végül azért hagytam abba, mert elköltöztünk Sepsiszentgyörgyre. Akkor azt mondtam, hogy csak Boszniában fogok táncolni és Romániában kosarazni, mert gondoltam, vissza fogunk egyszer térni Boszniába, de nem mentünk vissza, és csak azután lettem szerelmes a kosárlabdába.

– Amikor eljött a környezetváltozás ideje, mennyire volt számodra nehéz beilleszkedni az itteni közösségbe és nyelveket tanulni?

– Nem volt annyira nehéz, mert csak nyolcéves voltam és a kisgyerekek gyorsan tudnak beilleszkedni. Amikor Sepsiszentgyörgyre érkeztem, nem tudtam egy szót sem magyarul, de valamiért az nem volt ijesztő nekem. Tudtam, hogy ott iskolába kell mennem és emlékszem, az első nap, amikor találkoztam a tanítóimmal, szegények csak nézték egymást és gondolkoztak, hogy hogyan fognak nekem segíteni, ha nem tudok egy szót sem mondani.

Amikor elkezdődött az iskola, ők ketten sokat segítettek, az osztálytársaim nagyon kedvesek voltak és befogadtak engem, s amikor el akartak magyarázni nekem valamit, néha kézzel és lábbal kellett elmutogatniuk nekem, hogy mi mit jelent, de valahogy a végén mindig összejött. Mindenki mindig megkérdez, hogy én hogyan tanultam meg magyarul, de őszintén szólva, nem emlékszem erre, néhány hónap után egyszercsak tudtam beszélni.

Persze nem tudok tökéletesen magyarul, hiszen a barátaim 9-12-ben is el kellett magyarázzanak néhány szót. Románul is meg kellett tanulnom, hiszen Romániában élek, de most visszanézve, szerintem az egyszerűbb volt, mert nagyon hasonlít a nyelvtana a szerbhez. Az angolt az edzéseken tanultam meg, mert amikor megérkeztünk, volt egy amerikai lány, akit nagyon szerettem és megmondtam a szüleimnek, hogy a szezon végére én meg fogok tanulni beszélni vele. Filmeket, YouTube-videókat csak angolul néztem, majd elkezdtem zenéket is hallgatni és valahogy a végén összejött.

– Mivel édesapád régóta a Sepsi-SIC edzője, gondolom, sok mindent megéltetek együtt a pályán és azon kívül is, melyek voltak a legemlékezetesebb pillanatok?

–Igen, sok mindent éltünk át, még mielőtt a csapatba kerültem. Nagyon szeretném, hogy mindenki lássa, milyen nehézségeken mentünk keresztül, de néha elgondolkozom ezen, és szerintem így még többet érnek, ha csak mi láttuk és éreztük ezeket. Nekem a legjobb pillanat az volt, amikor bejutottunk az Euroligába a 2023–24-es szezonban, azért is, mert az a legjobb európai kosárlabdaliga és az apukámnak az egyik álma az volt, hogy egy Euroliga szintű edző legyen. Az nagyon szép és érzelmes pillanat volt. A múlt szezonban szerzett kupa és bajnokság is nagyon sokat ért nekünk személyes okok miatt. Persze a többi megnyert trófea is nagyon szép emlék, hiszen nem mindenki tud ilyen pillanatokat átélni a szüleivel és ezek nekem sokat jelentenek.

– Kosárlabdázóként mit tartasz a legnagyobb előnyödnek, miben vagy a legjobb?

– A játék olvasása, a kosárra dobás, én az gondolom, hogy a védekezésem is egyre jobb, persze azon még sokat kell dolgoznom. Sokat megyek az edzőterembe és egyre erősebb vagyok, mert szerintem ez nagyon fontos, hiszen nagy a különbség a gyerek és felnőtt kosárlabda között.

– Most éppen abban az időszakban vagy, amikor egyre inkább a felnőtt mezőny része leszel, milyen várakozásaid vannak a saját fejlődéseddel kapcsolatban?

– Az egész egy hosszú és nagy folyamat, mindig próbálok egyre jobb lenni, napról napra, nemcsak kosárlabda-játékosként, hanem emberként is.

 – Hogy látod a jövőt, a továbbiakban is Szentgyörgyön tervezel maradni?

– Ezt a szezont Sepsiszentgyörgyön terveztem tölteni, jól tudom majd kihasználni az időmet, hiszen nem kell iskolába mennem, és akkor csak a kosárlabdára tudok fókuszálni és többet tudok edzeni, mint az előző években, ami nagyon segít majd nekem.

– Mennyire volt nehéz a profi sport mellett a tanulmányaidra is figyelni?

– Már több év után megszoktam a profi sport mellett figyelni a tanulmányaimra is, hiszen van egyfajta rendszerem, amit beillesztettem az életembe. Például mentem iskolába az első két órára, utána mentem edzésre, ha volt időm, visszamentem az iskolába, iskola után alvás, utána még egy edzés és akkor a délutáni edzés után jön a tanulás és a házi feladatok megoldása. Nagyon szerencsés voltam, hogy a tanáraim mindig megértették, ha nem voltam ott a felmérőkön vagy órákon, hiszen mindig bepótoltam a dolgokat, amiket az iskolában csináltak. Valamikor nagyon nehéz volt felébredni és iskolába menni a szabadnapokon, tudtam, hogy a csapattársaim otthon alszanak, nehéz volt elfogadnom, hogy nem leszek ott minden osztálykiránduláson vagy, hogy nem fogok tudni kimenni a barátaimmal, de szerintem ez nagyon segített abban, hogy fegyelmezett emberré váljak.

Szeretném ezúton is megköszöni a tanítómnak, a tanáraimnak, az edzőimnek és csapattársaimnak, akik minden nap segítettek és segítenek, hogy jobb ember legyek minden szempontból.

– A csapatnak a múlt szezonban sikerült ismét dominálnia a bajnokságban a kupában, te hogyan élted meg a mögöttünk hagyott hónapokat?

– Amikor megnyertük a bajnokságot vagy a kupát, meg tudtam engedni magamnak, hogy az életem egy kicsit nyugisabb legyen néhány napig és ne kelljen gondolkoznom sokat a kosárlabdán. De a pár nap után ismét elkezdem dolgozni és vágyakozni az újabb sikerekre, mert végülis az a megnyert bajnokság vagy kupa a múltban van és utána csak előre kell nézni, edzeni még többet, még jobban, még erősebben és várakozni az új kihívásokra. A sportélet olyan, hogy van, amikor nincs sok időd pihenni, de amikor elképzeled, hogy a végén egy kupát fogsz felemelni, az mindent megér.

– Milyen hobbikra jut időd a kosárlabda és a tanulás mellett, hogyan szoktál kikapcsolódni?

– Hosszú ideig tartott megtanulni, hogy a kosár mellett kell hogy legyen valami hobbim vagy foglalkozásom. A múlt szezonban őszintén nem volt sok időm mást csinálni, de mindig kivettem szabadnapokat. Kiskoromtól imádok filmeket nézni, de mostanság nagyon beleszerettem az olvasásba és egy csomó könyvet elolvastam. A zenehallgatást is hobbinak tartom, mert a zene engem teljesen kikapcsol, és minden problémám elmúlik tőle. Mindig van egy fülhallgató nálam, mert szerintem másképp nem tudnék működni. Más sportokat is imádok nézni, mint például a teniszt vagy különböző téli sportokat, atlétikát és gimnasztikát.