Mindig imádott labdával játszani az erdélyi kosárlabda egyik legrutinosabb sportolójaként számon tartott Sánta Szabolcs. Gyerekkorában még focikapusként képzelte el jövőjét, de a dolgok később másképp alakultak. Első edzője, Steff Zakariás győzte őt meg arról, hogy megvannak a képességei a profi kosárlabdához, így fiatal felnőttként elkezdte űzni a sportágat. Kezdetben felkészületlennek érezte magát a többi fiatalhoz képest, de a rengeteg befektetett munka meghozta gyümölcsét. Most, közel negyvenévesen tekint vissza tartalmas pályafutására. Az évek során számos csapatnál kipróbálta magát, de a leghálásabb dolognak azt tartja, hogy otthon, családtagjai és barátai előtt kezdheti meg utolsó idényét.

– Mikor kezdted el igazán közelinek érezni a kosárlabdát, hogyan találtátok meg egymást?

–  Az enyém nem az a tipikus sikertörténet, amikor már valaki kiskorától kezdve kosarazik. Későn, tizenkilenc éves koroman fogtam neki magas szinten játszani Steff Zakariás tanárúrnál. Ő azzal biztatott, hogy abból is lehet jó játékos, aki ennyire későn kezdi, mint én. Azelőtt focikapus voltam, az U19-es válogatottig is eljutottam. Volt akkor egy kellemetlen élményem, idővel pedig úgy döntöttem, abbahagyom a futballt és váltok.

– Korábban mennyi tapasztalatot szereztél a sportban?

– Mivel magas voltam és nagyon szerettem a labdát, több sportágban is benne voltam a sulicsapatban. Többek között a kosárcsapatban is kipróbáltam magam. Miután magasabb szinten nekifogtam, 20 évesen már eljutottam az országos elsőosztályba.

– Mennyire érezted magad hátrányban a többiekhez képest?

– Nagyon sok volt a behozni való. Voltak minimális előnyei is, annak, hogy későn kezdtem. Hátrányból persze több volt. Teljesen másképp gondolkoztam, a lábaim a foci miatt erősek voltak, de hiányzott a taktikai fegyelem és a kosárhoz szükséges technika. Mindenen rengeteget, sok plusz órát kellett dolgozni.

– Amikor Kolozsvárra szerződtél, újoncként mennyire találtad meg könnyen a helyed a csapatban?

– Nehéz volt az eleje, teljesen más dinamikája volt a játéknak az akkori tudásomhoz képest. A fiúk viszont jól fogadtak. Próbáltam a tapasztaltabb játékosokra és edzőkre hallgatni. Úgy éreztem, Vásárhelyen kicsit el voltam kényeztetve húszévesként, Kolozsváron, a nagyvárosban nehezebb dolgom volt. Nagyon erős csapatnak lehettem tagja, a három ott töltött évem alatt sikerült bajnokságot is nyernünk velük. Én nem kaptam nagyon sok játéklehetőséget, de rengeteget fejlődtem emberként és játékosként is az ott töltött időszakban.

– A későbbiekben több Erdélyen kívüli romániai város csapatában megfordultál. Volt többek között bukaresti, Târgu Jiu-i és craiovai időszakod is. Ezek közül van olyan, amit emlékek szempontjából ki tudnál emelni?

– Nehéz kérdés, mert mindenhol sok élményt éltem át. A legfontosabb nekem az volt, hogy a CSM Bukarestnél lényegesen nőttek a játékperceim a kolozsvári időszakhoz képest. Ez áttörésnek is mondható. Egy belföldi játékosnak addig nehéz, amíg el nem kezd játszani folyamatosan. Emellett mindenhol volt, kitől és mit tanulni, hálás vagyok minden edzőmnek.

– Az átigazolásaidnál melyek voltak a fő szempontjaid amellett, hogy legyen lehetőséged játszani?

– Elsősorban tényleg azt néztem, hogy eleget tudjak játszani, de azért fontos volt az is, hogy ne a bajnokság legutolsó csapatához szerződjek. Nem titok, hogy profi játékosként a stabil anyagi helyzet sem volt elhanyagolható számomra, ezt is figyelembe vettem a döntéseknél.

– Ami a pályafutásod második felét illeti, többször is visszatértél Vásárhelyre. Legutoljára mi alapján hoztad meg a döntést?

– Mindig hangoztatom, hogy hálás dolog itthon, a családod, barátaid előtt játszani. Ez nagyon fontos számomra, ennek ellenére sajnos nem mindig úgy alakulnak a dolgok, ahogy tervezzük. Visszagondolva, mondanám, hogy nem is kellett volna elmennem innen, de amikor 20 évesen a Kolozsvári U hív, akkor szerintem el kell fogadni a lehetőséget. Azt követően eltelt néhány év, amíg újra a vásárhelyi csapatban játszhattam, azután ismét volt néhány kisebb megszakítás. Amióta a jelenlegi városvezetés van, stabil a helyzet a VSK-nál, visszatérésem óta boldog vagyok itt.

– Mesélj kicsit arról, mikor és hogyan fogalmazódott meg benned, meddig szeretnéd folytatni a karrieredet?

– Sokáig nehéz volt ezt eldönteni, most már sajnos egyre tisztább a helyzet. Harminckilenc esztendősen nagyon valószínű, hogy ez lesz az utolsó szezonom. Nagy dolgoknak kellene történnie ahhoz, hogy másképp legyen.

– Hogyan képzeled el ezt az utolsót?

– Én nagyon abban reménykedem, hogy a VSK történetében ez lesz a legjobb szezon. A kupában eddig többször is jól szerepeltünk, a bajnokságban viszont adósok maradtunk az eredményekkel. Remélem idén legalább a rájátszás sikerülni fog.

– Azt már tudod-e hogy a visszavonulás után mivel szeretnél foglalkozni, maradnál a kosár világában?

– Mindenképpen maradnék. Meg kell várnom a klub nézőpontját is ezzel kapcsolatban, hogy lennének-e tervei velem. Ha végül nem lesznek, akkor is maradnék a kosárvilágban, de jelen pillanatban még teljesen arra koncentrálok, hogy fizikailag egészséges legyek ebben a szezonban és fejben is legyek jelen. Nem olyan egyszerű ebben a korban helytállni, de reménykedem benne, minden rendben lesz.