„Vanamit” elsősorban nem érteni, hanem érezni kell – Beszélgetés Kukorelly Endrével
Van egy pont, ahová visszavezetem az irodalommal való kapcsolatomat. Egy pont, amire határozottan emlékszem, és amihez tudatosan térek vissza időről időre. A miértje akkor is lényegtelen lenne, ha meg tudnám fogalmazni. Ami viszont nem lényegtelen, az az, hogy most már biztosan tudom: a szerző ismeretlenül is őszinte volt velem már akkor. Kukorelly Endre a Csíkszeredai Könyvvásár vendége volt. Beszélgettünk megértésről és megérzésről, értésről és félreértésről, őszinteségről és álarcokról, írókról és olvasókról, no meg mindarról, amit lehet, és arról, amit nem lehet.
– Az egyik legkorábbi irodalmi élményem épp az Ön egyik verséhez kötődik. Nem tudom, ismeri-e még valaki az Egyszervolt nevű, gyerekeknek szóló honlapot: többek között verseket lehetett hallgatni rajta, a legtöbbhöz pedig még animáció is készült. Mai napig tisztán fel tudom idézni a kislány hangját: Kukorelly Endre Vanamit. „Van, amit lehet, és van, amit nem lehet...”. Talán az első vers volt, amit kívülről megtanultam, és amit mai napig is tudok. Mesélne nekem egy kicsit erről az írásáról?
– Van egy Samunadrág című, gyerekeknek szóló verseskötetem. Abban szerepel ez is. Az igazság az, hogy erre a könyvemre vagyok a legbüszkébb. Szerintem elég viccesre sikerült. Meg is zenésítették, sőt, CD is készült belőle. Sajnos épp akkor fejezték be, amikor divattá vált a zeneletöltés, és többé nem vettek lemezeket az emberek. Ettől függetlenül a kötetet mindenkinek ajánlom. Az van ráírva, hogy 6–7 éves gyerekeknek, de a benne levő nyelvi játékokat még nem biztos, hogy az ilyen kicsik megértik. A felnőtteknek viszont annál inkább izgalmassá teszi.
– Talán nem értik, de érzik, hogy ott van, éppen ezért szeretik. Én legalábbis már felnőtt fejjel ismertem fel benne az egyes technikai megoldásokat, de emlékeim szerint – bár megfogalmazni nem tudtam, – a játékosságot mindig is éreztem.
– Ez nagyon jó, szerintem ugyanis egy verset, mint ahogy egy zeneművet vagy festményt is, elsősorban nem érteni kell. Mert persze az ember elgondolkozik rajta, felteszi a kérdést, hogy mire is gondolhatott a költő, mi szerepel a festményen, de valójában érezni kell. Ránézel, elolvasod, meghallgatod, és tetszik vagy nem tetszik. Ha tetszik, csak utána kezded a tartalmon való gondolkozást. Szerintem az a jó olvasó, aki elsősorban nem a megértésre hajt, hanem csak hagyja, hogy behatoljon az lelkébe a szöveg. És, ha a lélek szerkezete és az adott mű szerkezete valahol összeér, az okozza a primér élvezetet.
Amikor elkezdek egy írást, nem mindig tudom, mit akarok, hová is akarom kifuttatni az egészet. Persze más, mikor az ember felkérésre dolgozik, és tényszerűen kérik, hogy erről vagy arról írjon, de általában én magából a szövegből indulok ki. Kitalálok egy mondatot, egy jó kis szókapcsolatot, esetleg hallok valamit, ami megragad vagy szórakoztatónak tartok, és ezt próbálom tovább építeni. Ha egy metaforával kellene leírnom a folyamatot, azt mondanám, olyan ez, mint egy mag. Nos, hacsak nem vagyunk szakértők, nem biztos, hogy első ránézésre tudjuk, hogy milyen mag az, amit a kezünkben tartunk. Annyi viszont biztos, hogy ha elültetjük, az fejlődni kezd, és kihajt belőle valami, ami tulajdonképpen végig ott volt benne mint lehetőség.
Innen indul tehát szerintem a jó írás. Nem az az alap, hogy van nekem valami mondanivalóm, amit akkor most dalban elmesélek. Éppen fordítva történik. Elindul az írás, aztán amikor fejlődni kezd, magával sodorja az anyagot, ami nem más, mint az ember mindennapja, az élete, a története. A diákjaimnak is ezt tanítom: induljanak ki a szövegből. Az olvasó úgyis azt élvezi majd, nem feltétlenül a tartalmat.
– Ha ebből indulunk ki, ha azt állítjuk, hogy az alkotási folyamat kezdetén még gyakran maga az író sem tudja, merre tart, nevezhetjük-e mindentudónak?
– Semmiképp. Az író általában sokkal butább a saját szövegénél. Sőt. Amelyik szerző okosabb, az nem jó szerző. Mert nem a nagy okosságokat kell megírni, hanem hagyni, hogy az alakuló szöveg téged is tanítson. Szokták mondani, hogy a fagyi visszanyal. Ez is egy ilyen helyzet: te elkezded az írást, a szöveg pedig egyszer csak átveszi a kezdeményezést, és arra halad, amerre ő akar. Te pedig ott ülsz mellette, és hiába erőlteted, mert ha túl nagy kontrollt akarsz gyakorolni, azonnal kidob magából. Olyan lesz, mint egy rosszul szervült művégtag. Nem marad meg, leválik a testről.
– Ezért is javasolja olyan gyakran az embereknek, hogy naplót írjanak?
– Pontosan. Szerintem egyébként mindenkinek mindent kéne írnia, de legalább naplót kötelező módon. És félreértés ne essék, nem azzal a céllal, hogy világhírű legyen, hanem saját magáért. Írás közben ugyanis az ember egy kitüntetett pillanatba kerül, amikor teljesen őszinte tud lenni. Mert nincs nagyobb áldás, ha van az életünkben valaki, akivel teljes mértékben, fenntartások nélkül őszintének tudunk lenni, de ez sajnos nagyon ritka. Szinte nem is létezik. Épp ezért kellünk saját magunknak, erre pedig az írás a legjobb lehetőség. Ott van a papír és a ceruza, azok pedig semmilyen kontrollt nem gyakorolnak ránk. Az őszinteség persze tud veszélyes is lenni, ezáltal értelemszerűen ijesztő. A mindennapi életemben én sem vagyok mindig őszinte, de amikor írok, nagyon igyekszem annak lenni.
– Veszélyes és ijesztő, emiatt tartunk tőle. Szerintem akár írás közben is felbukkanhat ez, ha eszünkbe jut, hogy a szövegünk valamikor valakinek a kezébe kerülhet, vagy éppen ránk tör az „ilyet még gondolni sem szabad” érzése. Hogy fejleszthetjük mégis magunkat, hogy ne féljünk az őszinteségtől?
– Őszintének lenni a legnehezebb dolog, és egyben a legnagyobb deficit a világban. Szinte soha, szinte senki, szinte senkivel nem őszinte. Mindannyian szerepet játszunk, mert jobbnak akarunk tűnni saját magunknál. Ez normális. Ez emberi. Ezzel az égvilágon semmi baj nincsen. Az írás más. Azt nem érdemes úgy, ha nem vagyunk őszinték. Mintha meztelenre vetkőznénk a nagyszínpadon. De megéri, mert megtisztítja a lelket. Lehetőséged ad, hogy kinyomd magadból a salakot. A megtisztulás pedig katarzist okoz.
Az ókori görögök is megtisztulásként látták a művészeteket. Pontosan tudták, hogy nem csupán a testről kell lemosni a mocskot, hanem a lélekről és a szellemről is. Egy dallam, egy festmény, egy vers...mind lehetőséget adnak neked a katarzisra, ha viszont te írsz, ez az érzés rendszeressé, folyamatossá válhat. Nem tud felgyűlni a salak, mert program-szerűen ki tudod pucolni magadból.
– Talán furcsa lehet a megfogalmazás, de eszerint az olvasónak arra van igénye, hogy az író magából kiadott salakanyagát vegye kézbe?
– Valóban érdekesen hangzik így kimondva, de pontosan. Sőt mitöbb, erre van a legnagyobb igényük. Egy kis sör mindig jó. Egy sült csirkét sem utasítunk vissza. Anyuka húslevese is finom, és a napsütésnek is örülünk. De amikor valódi őszinteséggel találkozunk, minden megváltozik. Lehet durva, kegyetlen, borzalmas, akkor is jó, mert érzékeljük, hogy az, aki beszél, őszintén teszi. Őszintén mondja el a rosszat, de ugyanígy őszintén a jót is. Nem akar eladni, nem akar becsomagolni, nem akar mismásolni. És olvasóként meg fogsz rendülni. Sírni fogsz, vagy épp nevetni, és egyszer csak ráébredsz, hogy hú, ez az ember, aki most egy szövegen keresztül beszél hozzád, olyan mértékű őszinteséggel tisztel meg, amellyel nem találkozol minden nap.
– Így viszont a szerző sokezer ember előtt vetkőzik meztelenre a színpadon. Az a szerző, aki – akárcsak bárki más – nem őszinte a hétköznapokban. A szövegein keresztül azonban többezer embernek mondja el mindazt, amit még a legközelebbi barátainak sem. Mintha jobban bízna egy csomó vadidegenben, mint a szeretteiben. Én mint olvasó, hálás vagyok az őszinteségéért. Önt mint alkotót, nem ijeszti meg?
– Azt hiszem, ha ebbe én most belegondolnék, akkor minden bizonnyal nagyon megijednék. Szerintem akkor ír jól az ember, ha nem foglalkozik azzal, hogy ki fogja őt félreérteni. Mert félre fogják, nem is érdemes az ellenkezőjére törekedni. Rengeteg a rosszindulat, az emberi butaság pedig mérhetetlen. De nem baj. A te lelked tiszta, mert őszinte voltál.
Nyilván imádnám, ha mindenki imádná, amit csinálok. Ez viszont lehetetlen. Antropológiai tulajdonságunk, hogy a helyzetet, amiben benne vagyunk, mindenki sajátosan értelmezi. Hiába, hogy a szituáció ugyanaz, a résztvevők élményei mások lesznek. Az értés és a félreértés tehát valójában ugyanaz. Bizonyos dolgokat értünk, másokat nem is veszünk észre. Ebben nincs semmi misztikum. Olyan, mint a hat vak indián esete az elefánttal. Mindenki csak egy részletét érinti meg, és az alapján próbálja leírni, hogy is néz ki. Így mondják: kígyószerű, farönkszerű, legyezőszerű... a hat vak indián különböző narratívái tesznek ki egy teljes elefántot.
Kapcsolódó
– Eszerint egy író története is csak az olvasóval teljesedhet ki?
– Részben igen. Ha nem olvassák, akkor a szöveg csupán magában létezik. Részben viszont elsősorban magunknak írunk, magunknak igyekszünk eleget tenni. Ha az írónak magának örömet szerez, már betöltötte a funkcióját. Ha pedig vagyunk olyan szerencsések, hogy még legalább egy valakire hatni tudunk a szövegünk által, az az abszolút ráadás. Mint az Ön esetében. Egy rövid kis gyerekversem hatással volt az életére. Már többet értem el, mint azt valaha remélni mertem. Ezért is kár törekedni arra, hogy ne legyünk félreérthetők. Így is, úgy is azok leszünk. Próbálkozni persze szabad, de emlékeztetőül: van, amit lehet, és van, amit nem lehet.
CSAK SAJÁT
.png)
