A 125 éve született Tamási Áron minden bizonnyal azon kevés írók egyike, akihez mindenkinek van valamilyen kötődése. Gyerekként olvashattuk a Bölcső és bagolyt, esetleg Ábellel kalandoztunk a világban, vagy éppen voltunk az író sírjánál, találkoztunk az emlékház kulcsait őrző testvérével, vagy mindennapjainkban, a székely ember furfangjában és szavajárásában eszünkbe jutnak Farkaslaka híres szülöttének mondatai. Balázs Imre József irodalomtörténésszel, költővel a Tamási-emlékév és a kerek évforduló kapcsán beszélgettünk életrajzi érdekességekről, Tamási Áron jelentőségéről és legfőképpen műveiről, bízva abban, hogy kedvet csinálunk a kötetekhez. Ha pedig letesztelné, mennyit is tud Tamási Áronról, készítettünk egy kvízt is, amely ide kattintva érhető el.

– Tisztázzuk az elején, mikor van Tamási Áron születésének évfordulója: szeptember 19. vagy 20.? Egyes források szerint 19-én, mások 20-át említik. Ez is egy irodalmi rejtély?

– Véglegesen tisztázni nem tudjuk a dolgot, hiszen maguk a hivatalos okiratok mondanak ebben ellent egymásnak, és 125 évvel ezelőtt a hivatalos ügyintézés keretei is másak voltak a mostaniakhoz képest: az állam például éppen akkoriban kezdte saját hatáskörben vezetni a lakosságnyilvántartást az egyházéval párhuzamosan. Az egyik eltérés ebből adódhat: hogy maga a család különbözőképpen jelentette a gyerek adatait a különböző, állami, illetve egyházi nyilvántartások számára. A Bölcső és bagolyban Tamásitól a következőket tudjuk meg saját születésével kapcsolatban: „megérkeztem. Mégpedig egy szeptemberi hajnalon, amikor nemcsak a nap derengett, hanem virradt már a század is, amelyben mostan élünk. (…) Atyám el is ment a jegyzői irodára, s ott béjelentette, hogy fia született, akit bé kéne írni az anyakönyvbe.” Három nappal később pedig, folytatja Tamási, a templomba is elviszik keresztelni ‒ itt pedig egy másik nevet, és alighanem másik dátumot jelentenek be a szülők és keresztszülők.

Tamási legutóbbi életrajzírója, Sipos Lajos a könyvében mindkét dátumot megemlíti, felsorolva, hogy melyik írott források támasztják elő a 19-i, és melyek a 20-i születési dátumot. 2007-ben Lőrincz József székelyudvarhelyi irodalomtanár, több Tamásiról szóló írás szerzője épp az évfordulószervezők eligazítására írt cikket (ide kattintva tölthető le, forrása Arcanum Digitheca) az Udvarhelyi Híradóban, Tamási Áron születésnapja címmel. Ő a szeptember 20-i dátum mellett érvel, többek között éppen a farkaslaki bejegyzés adatgazdagságát figyelembe véve: „Úgy tűnik, hogy a legbiztosabb adatot Farkaslaka, a szülőfalu születési anyakönyve tartalmazza. Az 1895-ben, Ugron János alispán idejében felfektetett matrikula 172. oldalán a 90. szám alatti beírás 1897. szeptember 22-én kelt. A Fancsali Dénes anyakönyvvezető által bejegyzett adatokból kitűnik, hogy T. Á. születési időpontja »1897 (ezernyolcszázkilencvenhét) évi szeptember 20 (húsz) napjának délelőtt öt órája«.” Ez a dátum szerepel a Romániai Magyar Irodalmi Lexikon szócikkében is, amit Dávid Gyula írt.

Én magam nem tudok ezekhez új kutatási eredményeket rendelni, de fontosnak tartom, hogy mit állított ezzel kapcsolatban maga az író a hivatalos önéletrajzaiban. Ezeket a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, és Borbás Andrea irodalomtörténész vetette őket össze (ide kattintva érhető el) az Irodalmi Magazin 2015-ös Tamási-számában. Az író maga így fogalmaz: „Születtem Farkaslaka nevű községben, Udvarhely vármegyében, 1897. szeptember 20-ikán.” Ha pedig ő leírta ezt a mondatot többször is, akkor valószínűnek tartom, hogy nem tiltakozna, ha szeptember 20-án ünnepelnénk a születésnapját.

– A dátumokon túl, miért fontosak az irodalmi évfordulók? Mi „hasznuk” van?

– Figyeltem valamelyest az idei Tamási-emlékév eseményeit, és azt láttam, hogy igényes új kiadványok, kiállítások, események születtek. Újra látszott, hogy a székelyföldi közösség a magáénak érzi a szerzőt. Talán ez, a közössé váló tapasztalat lehetősége a legfontosabb minden irodalmi évfordulón.

– Még egy életrajzi érdekesség: miért változtatta meg a nevét Tamási Áron? Mi áll ennek a hátterében?

A családnév is változik és a keresztnév is. Az édesapa a „Tamás Dénes” névváltozatot használta, iskolásként maga a leendő író is erre a névre címez neki levelezőlapot Farkaslakára. A székelyudvarhelyi katolikus főgimnázium évkönyveiben, értesítőiben a diák végig „Tamás Áron” néven szerepel. A nagybácsi viszont, aki nagypréposti tisztséget töltött be a gyulafehérvári püspöki hivatalban, és aki unokaöccsének tanulmányait is támogatja majd, hivatalos iratokban „Tamási Áron”. Legvalószínűbb tehát, hogy egyrészt a családi tiszteletadás, másrészt a különlegesebb szerzői név igénye befolyásolhatta a kezdő írót abban, hogy felnőttként a „Tamási” névváltozatot hivatalosítsa.

A nagybácsi szerepe azért is fontos ebben a történetben, mert a keresztnév választását is befolyásolta az elismertsége, tekintélye. A Bölcső és bagolyban írja meg ugyanis Tamási, hogy az apa először János néven jelentette őt be a hivatalban, és végül az édesanya unszolására keresztelték őt Áronná, ugyanis az anya a János keresztnevet baljós családi emlékekkel kapcsolta össze. Az apa engedett, és a keresztelés során érvényesített névválasztást a következő kommentár kíséretében örökíti meg az író:

„– S osztán a neve mi legyen?
Akkor atyám odafordult anyámhoz, s azt mondta:
– No, most te szólj, Márta!
Anyám rögtön így felelt:
– Kereszteljék Áronnak.
Ezt mindenki helyeselte, mert a másik Áron jutott eszükbe, vagyis a nagyapám papi öccse, ki már Gyulafehérváron kanonok volt akkor, s nemcsak a rokonságot istápolta, hanem a falut is. Ebben az egyetértésben aztán kézhez vettek engem, s nemcsak Áronnak kereszteltek, hanem az is maradt rajtam.”

– Tamási Áronnal sokan kisiskolásként, a Bölcső és bagoly kapcsán találkoznak először, később pedig középiskolás olvasmányként az Ábel-trilógiával. A mai gyerekek sajátosságait figyelembe véve mennyire valók ezek a művek ezeknek a korosztályoknak?

– Előrebocsátanám, hogy beszélgettem az elmúlt évtizedben olyan gyerekekkel is, akik kedvenc könyvükként említették az Ábel a rengetegbent, és olyanokkal is, akik egyáltalán nem kedvelték. Én magam az egyetemi óráimon tanítom az Ábelt, és azt gondolom, kell egyfajta szellemi érettség ahhoz, hogy a viszonyrendszereit részleteiben is átlássa az ember. Ezekkel középiskolában meg lehet már birkózni. Azt fontos viszont tudatosítani, hogy önmagában attól, hogy egy regénynek gyerekfőszereplője van, nem válik automatikusan ifjúsági regénnyé ‒ ezt kell figyelembe vennie bárkinek, aki közelebb szeretné vinni a gyerekekhez az olyan regényeket, mint a Légy jó mindhalálig vagy az Ábel a rengetegben. Fontos észrevenni azokat a hasonlóságokat, amelyek egy mai gyerek életét összeköthetik az Ábelével vagy a Nyilas Misiével, és ezek az azonosulás felé mutathatnak. Érdemes ugyanakkor kiemelni a különbségeket is, amelyek rávezethetnek arra, hogy miben volt más mondjuk egy száz évvel ezelőtti iskolakezdés egy maihoz képest, miben voltak másak az iskolai vagy akár a családi viszonyok.

– Tamásiról valószínűleg mindenkinek Farkaslaka és az Ábel regénysorozat jut eszébe. Mennyiben tudja megszólítani a mai fiatalokat az Ábel-trilógia?

Az Ábel egy felnövéstörténet, a felelősségvállalás története, ha úgy tetszik. A klasszikus és kortárs regényirodalomnak, filmeknek igencsak fontos része ehhez a vonulathoz tartozik, ez a szerkezet ismerőssé teszi a történetvezetést bárki számára. Ábel először önmaga és családja számára bizonyítja, hogy megáll a saját lábán, képes egyedül is helytállni nehéz helyzetekben. Utána bejárja az országot, majd Amerikát ‒ ezáltal tapasztalatokat szerez, tágabb összefüggések közt látja az életet, végül pedig ezekkel a belátásokkal gyarapodva hazatér, kész másokért is felelősséget vállalni. Sok élettörténet szól erről, évszázadokra visszamenően.

Amit ehhez képest tud még az Ábel, az a székely mentalitás, furfang, beszédmód sajátos érvényesítése. Biztos vagyok benne, hogy a Székelyföldön otthonosan mozgók ráismernek majd az Ábel párbeszédeiben, szófordulataiban egy-egy manapság is jellegzetes mozzanatra.

– Tamási Áront kutatóként, Ön szerint milyen Ábelről írna ma Tamási Áron? Milyen lenne a Tamási-féle mai Ábel?

– Ha az ember mai ifjúsági regényeket olvas, igencsak gyakori cselekményelem, hogy a kamaszoknak maguknak kell megoldaniuk a problémáikat, nem számíthatnak a felnőttek segítségére, mert azoknak nincs idejük, vagy nem figyelnek rájuk. Ábel magányának másak a motivációi, sokat alakultak azok az emberi viszonyok is kisebb és nagyobb közösségeinkben. De az alaptörténet bizonyára megmaradhatna egy mai Ábel számára is: találkozna olyan személyekkel, akik akadályozzák, és olyanokkal, akik segítik őt, szembesülne sok értetlen tekintettel és mentalitásbeli különbséggel, amelyekhez képest rá kellene találnia a saját útjára. Bizonyára hibázna is olykor, ahogy Tamási Ábelje is a nagyvilágbeli bolyongások során, de levonhatná a megfelelő konklúziókat. Leginkább talán azok a problémák lennének másak, amelyekkel útja során találkozik.

– Mi áll annak a hátterében, hogy Tamási Áron Kossuth-díjat a Nagy Imre vezette kormánytól kapott, illetve hogyan kaphatott négy alkalommal is Baumgarten-díjat? Ez mennyire kirívó eset? (Figyelembe véve, hogy más szerzők egyszer sem kapták meg.)

Volt még más is, aki négyszer vehetett át Baumgarten-díjat (például Tersánszky Józsi Jenő), többen kaptak három egymást követő évben díjat (például Juhász Gyula, Elek Artúr). Nem keresnék mögöttes indokokat, egyszerűen megállapítható, hogy Tamási az a szerencsés eset, akit amellett, hogy kiváló író volt, már kortársai is elismertek, hiszen rögtön első regénye, a Szűzmáriás királyfi megjelenése után kapott először Baumgarten-díjat.

Az első Nagy Imre-kormány idején átvett Kossuth-díjnak már inkább van politikai üzenete: ez annak az enyhülésnek a jele, hogy az 1949‒1953 között az irodalmi életből politikai okok miatt kiszorított Tamási mégsem hagyható figyelmen kívül írói életműve, illetve személyes tekintélye okán sem. Ismeretes, hogy utóbb Tamási szerepet játszott az 1956-os forradalom felé vezető folyamatokban is.

– Tamási Áron a Budapesten a XII. kerületi Alkotás utcában elhelyezett emléktábla szerint az a magyar író, „akit Erdély adott a magyar irodalomnak”. Milyen Erdélyt adott Tamási az irodalomnak? Milyen Erdély-kép uralkodott Tamási előtt és után?

Tamási irodalomtörténeti szerepe és sikere összekapcsolható egy irodalmi programmal, és a húszas évek végére egyre erősödő igénnyel, hogy Erdélyről és annak jelenéről reális képet nyújtson az irodalom. Polemikus formában ezt a programot az 1929 októberében kirobbant „Vallani és vállalni” vita során fogalmazta meg Tamási legpontosabban, ahol az erdélyi irodalom nagy történelmi regény-korszakát követően a jelenbeli, elevenbe vágó történetek megírása mellett érvelt. A hatásosság kedvéért Tamási nyilván túloz a kortársak és az irodalmi légkör jellemzésekor, de a lényeg kiolvasható az 1929 novemberében közölt Így van című vitacikkéből: „A tízéves erdélyi termésben alig találhatok négy könyvet, amelyet csak erdélyi ember és csak a háború után tudott volna megírni. (…) Nyilvánvaló tehát, hogy az erdélyi magyar irodalom nem a mi valóságos, fájdalmas sorsunknak a képe, hanem egy levegőtlen, fonnyadt, nem eleven, hanem életmímelő irodalom, amelynek talpa alól kihúzták kilencszáztizennyolcban a talajt.” Az ő elképzelése tehát egy kritikusabb, reálisabb, korszerűbb Erdély-kép megrajzolása volt, azt is beleértve, hogy az erdélyi magyar lakosság nagyrésze falvakban és kisvárosokban él, ezt a tapasztalatvilágot is meg kell tehát mutatni. Ennek az írói programnak a része már a Szűzmáriás királyfi is, és még inkább az Ábel-trilógia. Időközben persze sokat változott Erdély, de azt többen megírták, köztük Reményik Sándor is, hogy Tamási maga is hozzájárult az Erdély-kép alakításához, és a maguk idejében a Tamási-regények rengeteg frissességet hordoztak.

– Minden évben akad néhány színház, amely Tamási-darabot tűz műsorra, feltételezésem szerint mégsem annyira ismertek a szerző drámái. Ez valóban így van? Mi lehet ennek az oka? Mekkora a jelentősége Tamásinak a drámairodalomban?

– Tamási életművének egyik izgalmas jellegzetessége a folklórnak, a népi hiedelemvilágnak, és a modern történetalakítási technikáknak az ötvözése. A drámáinak döntő része is „népi” környezetben játszódik, ez pedig a magyar drámahagyományban a népszínművek világával kapcsolódik össze, pedig Tamásinál ennél komplexebb világról van szó. A kulcs talán az, hogy megtalálja-e a rendező azt, ahogyan mondjuk az Ősvigasztalás vagy az Énekes madár rituális színházzá tehető. Láttam az évek során olyan színpadi munkákat, például Bocsárdi László Énekes madár-adaptációját, ahol ez az összekapcsolás működött.

– Csináljunk kedvet a Tamási-művekhez! Mit ajánlana akár fiataloknak, akár idősebbeknek? Mi van Ábelen túl?

– Ha egyvalamit kellene választanom, akkor az a Jégtörő Mátyás lenne. Van benne rengeteg játékosság, emberi és állati világ egységben kezelése, jó és rossz párharcának egyszerre archaikus és modern megjelenítése. Nem tartom véletlennek, hogy a Poket Zsebkönyvek szerkesztői is ezt a művet választották a Tamási-életműből saját fiatal törzsközönségük számára.

– 56 évvel a halála után, hol helyezhető el Tamási Áron a magyar és az erdélyi irodalomban?

– Azt szoktam mondani, hogy Tamási az erdélyi irodalmi hagyomány biztos pontja: van egy egészséges konszenzus a megítélése körül. Prózatechnikája, különösen a korai korszakában, kapcsolódik a húszas-harmincas évekbeli magyar próza két fontos vonulatához: az expresszionista prózanyelvhez, illetve az anekdotikus prózahagyomány innovatív rétegeihez, amelyeket Tersánszky, Móricz, Krúdy kapcsán is leírt az irodalomtörténet. Világképében, Erdély-képét tekintve pedig jó beszélgetőtárs: gyakran szenvedélyes, de mindig érveket kereső, szintézisre törekvő alkat. És mi mást várhatnánk egy élő hagyománytól, mint hogy jó, szellemes beszélgetőtársunk legyen?

Balázs Imre József romániai magyar költő, irodalomkritikus, szerkesztő, irodalomtörténész, egyetemi tanár. Matematika–fizika tagozaton végzett a székelyudvarhelyi Tamási Áron Gimnáziumban, majd a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetem magyar–angol szakos hallgatója lett. 1998 óta tanít a kolozsvári egyetem Magyar Irodalomtudományi Tanszékén. 1999 óta a kolozsvári Korunk irodalmi és kritikai rovatának szerkesztője, 2008–2012 között a lap főszerkesztője. Ismertebb kötetei Ismét másnap, Hervay Gizella [kismonográfia], Vidrakönyv, Éneklő Borz Könyvek, Hanna-hinta, Blanka birodalma, Jung a gépteremben, Álomfarsang, Madárábécé, A szürrealizmus története a magyar irodalmi mezőben, Egyformázni, különbözni. Fontosabb díjai: Látó-nívódíj, Móricz Zsigmond-ösztöndíj, Magyar Tudományos Akadémia kutatói díj, Alföld-díj, Bolyai-emléklap, Osvát Ernő-díj. Tagja az Erdélyi Magyar Írók Ligájának, a Romániai Írók Szövetségének, a Szépírók Társaságának.