TIFF-es filmélményeink: határátlépések, gyász és bizalmi válság
Közel 200 filmet válogattak be június 26-ig Kolozsváron zajló Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Mutatjuk, mit láttunk eddig.
Csuja László, Nemes Anna: Szelíd (versenyfilm)
A TIFF játékfilmes versenyében induló Szelíd a határátlépések filmje: megfigyelő dokumentumfilmek dramaturgiájával, olykor festményszerű, sajátos feszültségű képekben dekonstruálja mindazt, amit szépségről, nemi szerepekről gondolunk, de akár sportfilmként is értelmezhető, amely bemutatja, hogy milyen kemény, akár egészséget is kockáztató felkészülés áll egy-egy teljesítmény mögött.
Edina megnyer egy testépítő-versenyt, így továbbjut a világbajnokságra, amelyre azonban keményen készülnie kell. Edzője és élettársa, Ádám, korábbi világbajnok, élete művének tekinti Edina testét, egyetlen célja, hogy a nő megnyerje a versenyt. Edina sokáig maga is azonosul ezzel a céllal, annyira, hogy escort-munkát vállal, hogy fussa drága étrend-kiegészítőkre és teljesítményfokozókra. Aztán éppen a bizarr szexuális fantáziáikat kiélő kliensei között akad rá arra a férfira, aki az izmai mögött meglátja őt magát is, ez pedig visszafordíthatatlan érzelmi folyamatokat indít el Edinában. Ráadásul a teste is kezdi felmondani a szolgálatot a megfeszített edzés és a sok kémia miatt, ennek hatására pedig a nő egyre kevésbé tudja elnyomni magában az átlagos, de apró élvezetekkel teli élet iránti vágyat. Lehet ő még más, mint olajos testű izomkolosszus? Fogja-e őt valaki szeretni, ha nem kiemelkedő a teste? Lesz bátorsága ezt kipróbálni?
A Szelíd újabb magyar filmes példa arra, hogy amatőr színészek (Csonka Eszter nemzetközi hírű testépítő és Turós György, testépítő-fitnesz edző) milyen jól tudnak működni a vásznon (Csuja László korábbi, Virágvölgy című filmje és Kis Hajni Külön falkája után), ráadásul ebben az esetben úgy, hogy profi kollégákkal játszanak együtt: a szerelmi háromszög harmadik tagját például a Jászai Mari-díjas Krisztik Csaba alakítja.
A filmben erőszaknak nyoma sincs – egy éppen ezért metaforává avanzsáló disznóvágást leszámítva –, a feszültség mindig a „szelíd” felszín alatt lappang, akár a testépítők lassú és pontos izomfeszítő mozdulataiban. Talán erre utal a cím is. A film többek között azzal kelt feszültséget, hogy állandóan a társadalmi normák szerinti női szerepekkel ütközteti Edina férfias testét, amely vágyik is a nőiességre, de szét is feszíti a határait. A vidéki családja szemlátomást tudomást sem vesz Edina sportolói pályájáról, az apja „kislányának” szólítja Edinát és nem fogadja el, hogy segítsen az olyan „férfias” munkákban, mint a disznóvágás, de a disznót végül mégis ő teríti le. Az anyasághoz kapcsolható gesztusokat az escortmunka közben éli meg, amikor bújócskát játszik a felnőtt kliensével, vagy az ölében tartja. Miközben edzései csupa maszkulin princípiumról szólnak, izmokról és erőről, edző élettársa elvárja, hogy a versenyszámok közben kecsesen, nőiesen mozogjon, ez azonban nem mindig sikerül neki. Mégis szépség és törékenység árad belőle, megkérdőjelezve azt, amit általában ezekről a fogalmakról gondolunk. (Zsizsmann Erika)
Octav Chelaru: Balaur (versenyfilm)
Öt rövidfilm után készítette el első egészestés játékfilmjét Octav Chelaru; a rendező és stábja szerda este a Balaur kolozsvári vetítése után először mérhette le – több külföldi fesztivál után – hogy itthon milyen reakciókat vált ki ez a kényelmetlen, sok szempontból tabudöntögető dráma.
A film a hit és a szabadság közötti kapcsolatot, összefüggést feszegeti. Kiegészítik-e egymást? Hol ér véget az egyik, és hol kezdődik a másik? Ecaterina, a középiskolai vallástanárnő neki is szegezi tanítványainak a kérdést: bár meg van írva a szentírásban, hogy Jézust az egyik apostola fogja elárulni, vajon dönthetett volna Júdás akár úgy is, hogy ezt nem teszi meg? De akkor hogyan teljesült volna be a prófécia?
Ecaterina (Mălina Manovici) nem találja helyét, nem elégedett azokkal a lapokkal, amelyeket az élet neki osztott. A kisvárosi pópa feleségeként a közösség megbecsült, de ellenőrzött tagja, akinek minden lépését árgus szemekkel figyelik. Csalódott, mert hiányzik életéből a spontaneitás, unja a férjét és retteg attól, hogy tehetséges fiát is beszippantja az egyház. Lelkiismeretesen végzi a feladatát, de több szenvedélyre vágyik.
Ez a több egy 16 éves, Németországból hazatelepedett fiú személyében robban be. A konvenciókra nem adó, zaklatott, titokzatos múltú Iuliu (Sergiu Smerea) ráérez arra, hogy Ecaterinánál „van keresnivalója”, és valóban, két-három erőtlen tiltakozás után a nő beadja a derekát. A légyott után megköszönte a fiúnak az élményt, és tért is volna vissza a saját életéhez. A nő iránt szerelemre gyúlt fiú ezt nem tudja elfogadni, ezért minden rendelkezésére álló eszközzel harcol azért, hogy kiszakítsa közegéből Ecaterinát. Nézőként tudjuk, hogy ennek nem lesz jó vége, szurkolunk, hogy bár hőseink valamelyike „túlélje” a helyzetet, de… Vetítik még a TIFF-en július 24-én, pénteken 10 órakor a Győzelem moziban. (Moldován Árpád Zsolt)
Dovile Sarutyte: Játékfilm az életről (versenyfilm)
A keveset vállaló, de azt következetesen végigcsináló filmek roppant szimpatikusak tudnak lenni, és az érzelemdús filmélmény örömét is – amelyet ne tévesszünk össze a hollywoodi látványlecsó által okozott alkalmi eufóriával – ezek a szolid alkotások nyújtják igazán. Ilyen például a 21. TIFF-en versenyző Játékfilm az életről (Feature Film About Life), a litván Dovile Sarutyte rendezésében. (A film viszont észt gyártású.)
Dovile lényegében az apukája halála miatt érzett gyászát dolgozta fel a film 100 percében, és azt a pár napos időszakot, amikor a leginkább gyászolónak hirtelen sokat kell szerveznie. Temetkezési vállalat, számlák, etetés, itatás, ide-oda szállítás. Meg virágok. Koporsó. Mások fájdalma. Groteszk egy helyzet – nyilatkozta valahol Dovile, és miközben ezzel valóban foglalkozni kell, az emlékek csak jönnek, hullámokban, s a gyász hűvösen markolássza a szívet meg az agyat. A Játékfilm az életrőlben az emlékek tulajdonképpen szalagra forgatott házivideók a ’90-es évekből, amelyeknek operatőre és alkalmi riportere az elhunyt apuka, főszereplője pedig Dovile, maga a rendező, kislánykorában.
Nagyon személyes alkotás tehát a litván-észt film, hangvétele is igazodik a gyászhoz, csendes, lassan építkező, minimális humorral, de hatalmas szívvel. A főhősnek is Dovilenak kellett tehát lennie (alakítja Agne Misiunaite) ha már az emlék-videókban a kislányt akként szólítja a papa. A nagyjából 35 éves Dovile tehát értesül a hirtelen halálról, hazautazik, és át kell vennie a temetés szervezését, mivel sem a nagybáty, sem a mama nem bizonyul elég dinamikusnak a helyzetben, amely feladathoz ő lassan hozzánő, és megpróbálja kihozni belőle a legtöbbet. Hamvasztásról és virrasztásról is gondoskodik, s a sok teendő szüneteiben, avagy hirtelenül lerohanják az emlékek, amelyek a film látványába és elbeszélésébe házivideós formában épülnek be. Persze, korántsem céltalanul. Ha a leharcolt kanapéra tekint, akkor kanapés felvétel, ha elbizonytalanodik, akkor egy bátor kislánykori csintalansága jön, ha a gyászoló tömeget lesi, akkor valamely egykori házibuli tombolása kerül vele párhuzamba, ahol a papa a kamera mögött pont ugyanolyan ellesést gyakorolt, mint amit a nézőtérről mi is gyakorlunk most a papára emlékezők néma csoportját figyelve. Fokozatosan befelé utazó filmet nézünk, amelynek anyagát egyszerre itatja át a veszteség és a túl korai elválást búcsúztató gyermekkor habkönnyű optimizmusa, majd lépésről lépésre bentről kiutazunk, megérkezve a felnőttkor elejét beharangozó magányos kétségekhez, melyek a jövőhöz szükséges erő kezdeti lendületét szolgáltatják. A TIFF-en vetítik még június 24-én, pénteken 19:30 órakor a Győzelem moziban. (Ferenczi Szilárd)
Lőrincz Nándor, Nagy Bálint: Legjobb tudomásom szerint (Magyar Nap)
A nők elleni erőszak társadalmi megítéléséről nyújt pontos látleletet Lőrincz Nándor és Nagy Bálint első mozifilmje, amelynek legbravúrosabb eleme a kétértelmű történetvezetés.
Nóra és Dénes, nagyvárosi középosztálybeli pár, örökbefogadásra készülnek. Egy este, a barátaikkal közös sörözés után, a kissé becsípett Nóra a szokásosnál rosszabbul viseli Dénes megjegyzéseit, és a buszon annyira összevesznek, hogy a lány leszáll. Dénes nem megy utána. Nóra órákkal később ér csak haza, láthatóan feldúlt, bezárkózik a fürdőszobába, ahol ruháit a mosógépbe teszi. Egyértelmű, hogy valami trauma érte. A film hátralevő részében azt látjuk, ahogy a pár és a társadalom a nemi erőszak tényét kezelni próbálja, a bürokratikus és megalázó rendőrségi procedúrától, a tehetetlen sajnálkozáson át az áldozathibáztatásig és a nő szavaiban való kételkedésig. Dénes, a simulékony, befolyásolható férj maga is kételkedni kezd a felesége szavaiban, és mivel a néző az ő szemszögéből látja az eseményeket, számára sem egyértelmű, hogy kinek van igaza, ki a negatív és ki a pozitív szereplő.
A ravasz dramaturgia így bemutatja, min kell keresztülmennie a nemi erőszak áldozatainak ma Kelet-Európában a családban és a tágabb közösségben, olyan metaforákkal is utalva a rendszer akadozására és működésképtelenségére, mint például a nem működő forgósorompó a rendőrség épületében. Ugyanakkor lélektani látlelet is egy működésképtelen párkapcsolatról, amelyben szülővé válással próbálják kezelni a problémákat. A film – kissé kegyetlenül – csak bemutat, szereplőinek nem adja meg a fejlődés lehetőségét, az éles helyzet okozta bizalmi válságból végül egyikük sem vonja le a megfelelő következtetéseket. Ehelyett kilyukadnak ugyanoda, ahonnan elindultak a film elején, a keretes szerkezet pedig rendkívül keserű szájízt hagy a nézőben.
Abban, hogy a film ilyen jól működik, az okos forgatókönyv mellett Hámori Gabriella és Bodolai Balázs rendkívül árnyalt játékának is köszönhető. Hámori Gabriella parádés érzelmi hullámvasutat mutat be a dühtől, az undoron, az érzelmi kiüresedettségen, csalódottságon, reményen és az utolsó szalmaszálba kapaszkodásig, Bodolai Balázs pedig éppen visszafogottságával hozza a konformista, a felelősséget vállalni nem akaró, erkölcsileg középszerű férj alakját. Vetítik még a TIFF-en csütörtökön, június 23-án este 10-től a Sapientián. (Zsizsmann Erika)
CSAK SAJÁT
.jpg)
