Közel 200 filmet válogattak be június 26-ig Kolozsváron zajló Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Mutatjuk, mit láttunk eddig. Korábbi összeállításaink itt, itt és itt olvashatók.

Guðmundur Arnar Guðmundsson: Beautiful Beings (versenyfilm)

Az izlandi Guðmundur Arnar Guðmundsson második nagyjátékfilmje, a Berdreymi (Beautiful Beings) két összekapcsolódó szálon fut. Balli tizennégy év körüli srác, mostohaapja börtönben van (korábban pedig puskájával játszadozva kilőtte a gyerek fél szemét), anyja pedig hosszú periódusokra elhagyja a lakást és csak ennivalót hagy. A srác nővére is lecsúszott alakokkal császkál, de mikor a fiújával összevesznek, hazatér a koszos, rendetlen és össze-vissza repedezett lakásba. Ballinál már többször is bepróbálkoznak a szociális gondozók.

A másik történetszál főszereplője Addi, aki egy kirekesztettekből álló baráti körrel tengeti napjait, elvált szülők gyereke. Anyja látó képességekkel rendelkezik, és spirituális meggyőződései vannak, amelyeket Addira és kishúgára is rá akar erőltetni, ebben azonban akadályozza impulzív természete és megoldatlan problémái. Addi barátai, Siggi és Konni is mind zűrös családi háttérrel rendelkeznek.

Ballit osztálytársai folyton csúfolják, a srácnak egyszer be is törik az orrát. Később Addi és haverjai befogadják bandájukba, amelynek működése iskolapéldája a családi erőszak és intergenerációs traumák megnyilvánulásának és újratermelődésének. A csapatdinamika, a szereplők apró gesztusai, el-elejtett történetfoszlányai, reakciói mind gyermekkori traumatizáltságra utalnak, ugyanakkor nem tanmesévé avanzsálják a filmet, hanem rendkívül érzékletes, a gyermekek lelkivilágát és perspektíváját méltón ismerő történetté. A felnőtt szereplők kommunikációjában és gesztusaiban szintén ezt látjuk. Legfőbb kérdése mindvégig az marad, hogy hogyan termelődik újra az erőszak és mit tehet egy tinédzser az adott körülményekhez mérten a túlélés érdekében, illetve hogyan tapasztalható meg a szeretet, az összetartás és a gyengédség?

Addi hamarosan maga is látomásoktól kezd gyötrődni, Balli mostohaapja pedig hazamegy a börtönből és olyan dolgokat követ el, amelyért büntetés jár, ezért a fiúk úgy döntenek, kezükbe veszik a sorsukat és cselekednek. Addi látomásainak színrevitele a filmben nem csak cselekménybonyolító elem, hanem az épp történő traumákra adott válaszreakcióként és örökölt hajlamként is jó példa, amely alternatív szemléletet ad a gyermekkori mentális zavarokhoz. Ezt pedig sokkal jobban csinálja, mint néhány témába vágó dokumentumfilm. (Sánta Miriám)

Monia Chokri: Babysitter (versenyfilm)

Berobbanásakor a #MeToo mozgalmat szinte azonnal elkezdték temetni a véleményvezér férfiak. Azóta is temetik, arra hivatkozva, hogy pár valóban súlyos ügyet kivéve a hatalmukkal visszaélő férfiak viselkedése ártalmatlan, és voltaképpen társadalmi, dzsenderszintű beidegződés, pajzán infantilizmus, nem szabad komolyan venni. Ősszokás tehát, semmi más. Ősszokásokat pedig ember legyen a talpán, aki megszüntet, vagy a beszüntetésükre tesz kísérletet. Azaz nem ember, hanem tárgyiasított nő.

Catherine Léger kanadai író gondolt valamit a tárgyiasításról, illetve nem pusztán erről, hanem általában a férfiak szexizmusáról és a nőgyűlöletről, és írt Babysitter címmel egy kusza vígjátékot színpadra. Monia Chokri rendező pedig ezt gyorsan adaptálta, magára osztva a női főszerepet, és Patrick Hivonra a férfi főszerepet, ők ketten alkotnak házaspárt nemrég született kislánnyal. A felek a kicsi világrajövetele után megállapodásra jutnak arról, hogy Cédric (Hivon karaktere) lefeküdhet bárkivel amíg Nadine-nak (Chokri karaktere) a szüléstől teljesen lemerült libidója visszaépül. Ez a megállapodás azonban valamiért csupán retorikai szinten létezik a forgatókönyvben, nem követi gyakorlat, és különösebb dilemmák sem fakadnak belőle. Csupán ott van, elhangzik, lépünk tovább. Nem az egyetlen ilyen mozzanat ez, mindössze példaként emeltem ki annak illusztrálására, hogy az elbeszélés számos ilyen félhelyzettől hemzseg, szóval valami egyszer csak beindul, vagy valamit belengetnek, aztán nem történik vele semmi ebben az elfuserált szélesvásznú technicolor társadalomkritikában.

A mérnök Cédric egy alapos részegedést követően nyilvánosan, kamerák előtt hajtövön puszilja a csinos és rendkívül népszerű riporterasszonyt, és mert a jelenet elárasztja a netet, Cédricet felfüggesztik állásából. Bánja bűnét, ezért bocsánatlevelet készül írni a riporternek, amely ötletre rákapcsolódik a kockafejű fivére, és együtt terveznek immár kihozni egy egész könyvet saját szexizmusukról és a nőgyűlöletről általában. Az ugyan nincs magyarázva, hogy miért következik egyikből a másik és másikból az egyik, de kénytelenek vagyunk rábízni magunkat a forgatókönyvre. Ám a forgatókönyv még hagyján, hanem a gyors vágás néhol roppant követhetetlenné teszi a párbeszédet, így a hosszú adok-kapoknak mindössze felét regisztráljuk. A szerzők a szövegkönyvet legtöbbször felhadartatják a szereplőkkel, s a vígjátékot a kapkodó vágás bizarr beállításokkal kevert börleszkjéből próbálják kihozni. A végeredmény félsiker. Néha működik, néha viszont egyáltalán nem.

Belép ekkor a bébiszitter Amy (Nadia Tereszkiewicz) hosszú lábain és bögyösen, akitől a háztartás mindhárom felnőtt tagja kissé megbolondul. Pedig olyan ártatlan, csak hát kissé furákat gondol és csinál, aztán belé és vele kapcsolatban elképzelnek mindenféle altesti vonatkozású ügyletet. Cédric és fivére egyik oldalon udvarlásra és képzelgésre használják, másik oldalon azonban ő mintha nem a férfivágy titokzatos tárgyaként érkezett volna, hanem a Nadine libidója újjáélesztésére. Nadine pedig Amy által megerősödve fordít egyet a szerepeken és szexbabának (azaz nőnek) próbálja használni a férjét, szóval a nemi képzettársítások itt körbeérnek. A nézőtéren viszont senki nem érti, hogy mivégre. Indultunk ugyanis onnan, hogy szexizmus és bűnbánat és a nyalni-falnivaló bébiszitter, majd szerepcserésen megérkeztünk oda, hogy a film lényegében semmit nem mutatott, semmit nem vállalt, semmit igazán nem mondott, csupán harsány volt és összevissza és egymásra halmozott apró motívumokat, félfilozófiát a gyerekkori vágyról, a megbántásról, az ösztöneiket visszafogni képtelen férfiakról, de félúton minden tekintetben megtorpant, így nem késztetett lényegi gondolatokra, nem fakasztott erős (ön)kritikát, csupán egy bizarr és repedezett görbe tükröt tartott, ami kevés. (Ferenczi Szilárd)

Alejandro Loayza Grisi: Utama (versenyfilm)

Az elvándorlás, a kultúra- és nyelvvesztés problémáját a klímaváltozás hatásai tetézik Alejandro Loayza Grisi bolíviai rendező első mozifilmjében, az Utamában, amely azt kutatja, feldolgozható-e, ha az otthonunk – ez a cím jelentése – élhetetlenné, veszélyessé válik.

A bolíviai hegyekben lámatenyésztésből élő idős házaspár döntéskényszerbe kerül: megszokott életüket feladva a városba költöznek, mint mindenki más a faluból, vagy küzdenek a szárazsággal és élelemhiánnyal, amíg rozzant egészségi állapotuk engedi. Mindketten érzik, hogy a jelenlegi helyzet sokáig már nem fenntartható, egy élet alatt kialakult rutinjaikon mégsem változtatnak, főleg Virginio (José Calcina) ragaszkodik a régi rendhez, olyannyira, hogy betegségének egyre aggasztóbb jeleit is titkolja felesége, Sisa (Luisa Quispe) elől. A helyzet akkor válik élessé, amikor megjelenik a városból unokájuk, Clever (Santos Choque), aki igyekszik meggyőzni őket, hogy költözzenek a városba.

Az unoka okostelefonozik, későn kel, csak spanyolul szólal meg, a kecsuát nem érti, a szigorú, elveihez, vallási meggyőződéseihez a végsőkig ragaszkodó morcos nagyapa pedig ezt nem tudja megemészteni, hiába csitítgatja bölcsen engedékenyebb felesége. Alejandro Loayza Grisi az egyértelmű generációs ellentéteken túllépve az árnyalatokra is figyelve ábrázolja a családtagok közötti, feszültségtől sem mentes aggódó szeretet, amelyet a legritkább esetben öntenek szavakba. A barázdált arcú öregek nem a szavak emberei, és ehhez a családi hagyományhoz unokájuk is önkéntelenül alkalmazkodik, illetve a film is erre épül: megfigyel, gesztusokat les el, ajtón át kiszűrődő beszélgetésekben ejt el információkat, úgy kommunikál, ahogy a történet szereplői, tömören és komótosan.

A lassan gördülő események helyszíne a fokozatosan elsivatagosodó bolíviai hegyvidék, a kihalt faluval, szárazon nyikorgó kúttal, keskenyre apadt folyóval, repedtre száradt talajjal, éles kontrasztokkal, szomjúságtól síró lámákkal és a gyér lakossággal, amely rezignáltan veszi tudomásul, hogy a döntéshozók már megint megfeledkeztek róla. Barbara Alvarez kamerája markáns állóképekben rögzíti mindezt. Vetítik még a TIFF-en: június 23-án, csütörtökön 17:30-tól. (Zsizsmann Erika)

Rasmus Dinesen: Nordic by Nature (Film Food)

Hatalmas, sziklákkal szabdalt partok, végtelen, fűtől zöld dombok, sehol egy fa, viszont mindenhol vastag gyapjú birkák legelnek és színes halászhajók szelik a tenger habjait – ez a kb. 52 ezer lakosú Feröer-szigetek látványa. A csodálatos, kietlen és időnként kegyetlen vidékek szerelmesei számára igazán izgalmas betekintést nyerni Rasmus Dinesen rendező, Kristian Brask Thomsen és Jesper Jarl Becker producerek második dokumentumfilmje által a szigetek kulináris életébe egy két Michelin-csillagos fiatal séf szemszögén keresztül.

Poul Andrias Ziska mesterszakács három gyermeke és élettársa mellett a KOKS étterem csapatával is szinte családot alkot. A vendéglőbe előzetes foglalással várnak vendégeket, akiket teljes odaadással várnak minden alkalommal, hiszen az étterem a fővárostól, Tórshavntól jópár kilométerre van egy hegyoldalban – illetve volt, mivel a filmet Kolozsvárra is elkísérő rendező elárulta, az étterem átépítés alatt áll és helyet is változtatott időközben.

A történet egyszerű: hogyan vészelte át egy kis, hagyományos és szerény, ám a kívülálló számára rendkívüli különlegességet felkínáló vendéglátóegység a koronavírus-járványt? Úgy tűnik, zökkenőmentesen, bár egyik szakácsuk elkapta a betegséget, de a legkellemetlenebb kétségkívül a sokhónapos karantén és bezártság volt a csapat életében. Ziska és társai életfilozófiája azonban elsőre az asztalára tett ételétől jócskán elidegenedett néző számára meghökkentő lehet. „Ha nem néztél előtte a szemébe, akkor nincs is értelme megenni” – vallja séfünk a kamera előtt, és láthatjuk őt és kollégáit juhot, bálnát, különféle tengeri madarakat, tengeri sünt, kagylókat, rákokat és egyebeket mészárolni. Mindezt kulturális szempontból tudatosan, szerényen és hálával, a fenntarthatóság jegyében. Elgondolkodtató, hogy egy kis közösség táplálékául szolgáló állat, amely tisztességes körülmények között, szabadon és szeretve élt, összehasonlítható-e egy ketrecben vagy kis parcellákon tengődő állattal. „Mindenikük vére, amelyiküket megesszük itt, a tengerbe folyik. Ha a tömegtenyésztésből származó állat életciklusát és vérét nézzük, akkor előbb egy vegyszeres csatornába, majd onnan folyik ugyanabba a tengerbe. Meg kell vizsgálnunk, hogy milyen módon vagyunk összhangban a saját környezetünkkel és a természettel. Vannak helyek, ahol nem lehet vegetáriánus és vegán életformát fenntartani” – fejti ki Ziska.

Mit esznek a feröer-szigetekiek és hogyan prezentálják azt a tányéron? Az utóbbi absztrakt festményekbe illő formatervezés, mely semmiképp sem a jóllakottság érzetét kívánja előidézni. Az előbbi pedig: garnélarákok fejtől és lábtól, különböző tengeri algák konfitálva, aszalva, erjesztve édesen és sósan, apró bogyós gyümölcsök, bálnaszív füstölve, céklalében pácolva, sült bárányvér-keksz. Alternatív szemléletűeknek és erősebb idegzetűeknek. (Sánta Miriám)

Charlotte Gainsbourg: Jane by Charlotte (Larger than Life)

Huszonnégy évvel azután, hogy 1988-ban Agnés Varda, a francia film legendás alakja dekonstruálta Jane Birkint a Jane B. par Agnès V. című non-fikciós filmben, Charlotte Gainsbourg, az angol-francia énekesnő, színésznő, divattrendder lánya is elkészítette a maga, rendkívül bensőséges és őszinte filmjét édesanyjáról. A film címe egyértelműen „odaköszön” a Varda-műnek, Gainsbourg két okból is hozzá tud tenni a Birkin-imidzs alakításához: eltelt közben egy negyedszázad és az anya-lánya beszélgetés intimitását semmi sem überelheti.

Gainsbourg már a kezdő snittben elárulja édesanyjának, „azért készítek filmet rólad, hogy úgy nézhessek rád, ahogy még soha nem tettem, illetve ahogy soha nem mertem. A kamera tulajdonképpen egy alibi, hogy nézhesselek”. A 75 éves Jane pedig belemegy a játékba, a legértékesebbek azok a jelenetek, amikor Charlotte maga kezeli a kézikamerát, vagy fotózás közben bírja rá anyját, hogy meséljen a szépasszonyok rémálmáról: a ráncokról, a májfoltokról, a vékonyodó ajkakról. Birkin, aki a ’70-es, ’80-as években Brigitte Bardot mellett Franciaország egy legismertebb szex-szimbóluma volt, ezért különösen üdítő látni, hogy mekkora méltósággal öregszik meg.

A beszélgetések kényes, fájó témákat sem kerülnek meg: Birkin kapcsolatát három lányával, hogyan próbálta „igazságosan elosztani” a szeretetet a három különböző férfinak szűlt gyereke között. Vagy ott van az első gyerek, Kate Barry tragikus halálának kérdése: itt érezük először azt a filmben, hogy a feltörő fájdalom elfojtja a szavakat.

Birkin és Gainsbourg élete nem áll meg a forgatás miatt, megengedhetik maguknak azt a luxust, hogy kontinenseken átívelő beszélgetéseket folytassanak, nem érzünk semmilyen törést a film intimitásában attól, hogy épp Tokióban, New Yorkban, vagy Jane kacatokkal telezsúfolt óceánparti házában beszélgetnek. Ezek a beszélgetések pedig mindennél többet érnek. (Moldován Árpád Zsolt)

Morgane Dziurla-Petit: Excess Will Save Us (What’s up, doc?)

Az utóbbi évek egyik legfurább, legnehezebben értelmezhető „dokumentumfilmjét” jegyzi Morgane Dziurla-Petit, aki a Sorbonne-i filmintézet elvégzése után hazatér az észak-franciaországi Villereauben található farmra és saját őrült családjára szegezi kameráját. A család férfi tagjai – apa, nagyapa, nagybácsi – feltűnési viszketegségben szenvednek, filter nélkül mindent csinálnak és mondanak.   

„A nevetés, a nevettetés fölöttébb szükséges volta késztetett arra, hogy ezt a filmet elkészítsem. A mi családunkban, a mi falunkban így kommunikálnak az emberek, bármilyen élethelyzetből viccet csinálnak” – vallotta be a filmjét Kolozsvárra is elkísérő Morgane Dziurla-Petit. Megtudtuk azt is tőle, hogy eredetileg egy rövidfilmben dolgozta fel a családi dinamikát, majd a férfiak (apja, nagyapja) lelkesedését látva győződött mer arról, hogy több is van a sztoriban.

Bernard Petit tinédzsereket megszégyenítő lelkesedéssel lázad az elzártság ellen, és hazatérő lánya projektjében tudja kiélni szabadságvágyát. A korosodó férfi valósággal kivirágzik a lehetőségtől, nem tudjuk eldönteni, hogy amúgy is, vagy csak a film kedvéért újranősül Christine-nel, akit a falusi kávézóban szólított le kis idővel korábban.

Műfaját tekintve a filmet hibridnek nevezhetjük, a hús-vér szereplők mellett két profi színész és maga a rendező is szerepel benne. Egyes jeleneteknél a sarokba állított kamera vette, ami történik, más esetekben korábbi eseményeket játszatott újra családjával. És vannak olyan részei is a filmnek, amelyeket ő írt bele. Ezzel a rendezői döntéssel kapcsolatban Morgane Dziurla-Petit a Maszol kérdésére elmondta, művészetében nincs átjárhatatlan akadály a fikció és a dokumentumfilm között, ennek legbeszédesebb bizonyítéka az a jelenet, amikor apja és új párja az eredeti rövidfilm bemutatóján ünnepeltetik magukat és a filmet a Clermont-Ferrand Nemzetközi Rövidfilm Fesztiválon. „Sok vetítés után mondták már nekem a nézők, hogy egy idő után már nem érdekelte őket, hogy mi igaz és mi kitaláció a filmben, hogy dokumentumfilmet vagy fikciós filmet néznek. Mert ilyenek a családom tagjai, a faluban élők is: nem tudod eldönteni, hogy mikor adják magukat, vagy mikor élik meg egy nagy szerepként az életüket” – mondta el portálunknak a rendező. Vetítik még a TIFF-en: július 23-án, csütörtökön 15:45-kor a Művész moziban. (Moldován Árpád Zsolt)