Közel 200 filmet válogattak be június 26-ig Kolozsváron zajló Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjába, amely egyrészt a friss nemzetközi filmtermés szemléje, másrészt a provokatív, vitaindító megközelítések tárháza. Mutatjuk, mit láttunk eddig. Korábbi összeállításaink itt és itt olvashatók.

Karol Pałka: Bukolika

Karol Pałka 2021-es már több legjobb dokumentumfilmnek járó díjat kapott Bukolikája nem hagyományos keretek között elképzelhető beszéltető-magyarázó alkotás, hanem inkább a csendes háttérnarratívát magától kibontakoztató dokumentumfilm-dráma. Rendezője egy évig havonta többször is találkozott a portréalanyaival, hogy jobban megismerhesse őket.

Danusia, egy idős asszony és felnőtt lánya, Basia együtt élnek a világtól majdnem teljesen elzárkózva a hatalmas lengyel rónaságon. Időnként bicikliznek csak be a legközelebbi településre élelmiszert és más szükségest vásárolni, valamint egyszer a pap is meglátogatja és megáldja őket. Danusia a nyugodtabb, ugyanakkor halottlátó képességekkel rendelkezik, erről a film bizonyos mozzanataiban mesél is, de mindig a háttérből halljuk a hangját, frontális interjúhelyzetbe sosem kerül. Szellemeket és más, manószerű lényeket (melyek leginkább a „prikulicsokhoz” állnak közel) érzékel, és ez semmilyen ellentétben nem áll katolicizmusával. Basia tárgyilagosabb és impulzívabb – egy bizonyos titokzatos Franekkel beszélget telefonon napjában többször is, titokban mohón dohányzik, és néha megiszik egy felest. Minduntalan megbeszélik, hogy Franek majd meglátogatja, de végül sosem jön el hozzá – viszont azt sem tudhatjuk meg igazán, valóságos személy-e ez a Franek egyáltalán. Basiáról azonban kiderül, hogy leginkább táncolni szeret(ne), a filmben végig ott lappang valamiféle szabadságvágy, misztikus kitörésre való hajlam, ami a zárójelenetben csúcsosodik ki – a nő egyedül táncol az őszi tábortűz mellett.

A kelet-európai néző számára ismerős látványok bukkannak fel a képernyőn: kívülről vakolatlan ház, belül békebeli festés vagy annak hiánya, régi, zsíros és kopott bútorok, rongyok, kacatok, színes és furcsa tárgyak, valamint sötétség. Ködös, latyakos ősz, amely a végtelenségig tart. Lomha tehenek, kíváncsi kontár kecskék, gumicsizma. Rengeteg kisnövésű kutya és kifejezetten különleges színű macskák, akikkel a nők együtt élnek és családtagként kezelik őket – főként Danusia viseli gondjukat. Tulajdonképpen nem látunk mást, mint szegénységet élesben, ugyanakkor nem kelt „nyomorpornó”-hatást és semmiképp sem válik a didaktikusság áldozatává. A két nő szegénységben és elzártan él, de nem mutatják az elégedetlenség vagy a szenvedés jeleit. A vásznon kibontakozó, realitásból kivonatolt történetük ugyanakkor tanúságtétel az elszigeteltség és magány mellett – érdekes módon leginkább a román televízió dokumentumsorozatával, az Izolați în România-val mutat hasonlóságot, leszámítva a pátoszmentességet. Pontosan ez a szelíd valóságra való törekvés, az időtlenség és egy kis szláv melankólia az, ami az emberben empátiát teremt. Tízes a filmzenének! Vetítik még a TIFF-en: csütörtökön, június 23-án 10 órától a Művész moziban. (Sánta Miriám)

Yuval Hameiri, Michal Vaknin: That Orchestra with the Broken Instruments

Ha valaki optimista és üdítő filmélményre vágyik, a That Orchestra with the Broken Instruments című izraeli film megfelelő választás számára: a dokumentumfilm megmutatja, hogy születhet egység egy megosztott, töredezett, hibás világban, úgy, hogy közben a közönség táncra perdül.

A TIFF idén Lengyelország mellett Izraelből mutat be friss filmválogatást, ennek részeként kapott helyet a fesztiválon Yuval Hameiri és Michal Vaknin egészestés dokumentumfilmje. Az alkotópáros, amely 2014-ben a rövidfilmes zsűri díját kapta meg a Sundance Fesztiválon a szintén hosszú című I Think This Is the Closest to How the Footage Looked-ért, most egy különleges jeruzsálemi zenei projekt megszületését követi nyomon. A helyi kulturális fesztivál keretében Emanuel Wizthum művészeti vezető ötletére összegyűjtöttek 108 különböző hátterű zenészt, és törött, hibás, elromlott hangszereket adtak a kezükbe. Három zeneszerző, Maya Dunietz, Nizar Elkhater és Dudu Tassa írt zeneművet az alkalmi zenekarnak, amely ezeket Tom Cohen karmester vezényletével adtak elő. A film a hangszerek összegyűjtésétől a koncertig követi az eseményeket.

A meglepő zenei projekt címe Shalem, ami héberül „egészet” jelent. A tét az volt, hogy sikerül-e hibás hangszerekkel, különböző nyelveken beszélő és más-más vallású emberekkel valami egységeset alkotni. A társadalmi párhuzam adja magát, annál is inkább, hogy Jeruzsálem és Izrael a vallási, etnikai és politikai konfliktusok helyszíne, ahol sok a háborús tapasztalat miatt törött sors. Az alkalmi zenekarba minden jelentkezőt bevettek, kortól, zenei előképzettségtől és egyéb tényezőktől függetlenül, a kísérlet pedig arra is irányult, hogy közös nevezőre sikerül-e hozni egy ilyen sokszínű tömeget. Yuval Hameiri és Michal Vaknin a lelkesedés, a szórakozás, a kétely, az unalom, a csúfos bukástól való félelem számos emberi pillanatát kapta el, ezen túl pedig közvetlenül is szóba állt a projekt vezetőivel és néhány zenésszel is. Miközben arról mesélnek, hogy milyen viszonyban állnak a zenével, kiderül, hogy ők maguk is „törött hangszerek”, amelyek létjogosultságukat keresik.

Aki részt vett már bármilyen közös zenélésben, tudja, hogy ez mekkora energiákat képes felszabadítani. Annál nagyobb a katarzis, amikor kidobásra ítélt, első látásra hasznavehetetlen hangszerekből kicsiholt hangokból áll össze valami. Mindez az alkotókra is hatással volt, és mintha képtelenek lettek volna tartani a semleges „légy a falon”-perspektívát, a kamera egy adott ponton ritmusra rángatózni kezd, a nézőnek az lehet az érzése, hogy az operatőr valamiféle ütőhangszernek használta, hogy bekapcsolódjon a közös alkotás élményébe. Szerencsére ez csak rövid intermezzo, a ritmust a film nagy részében a vágás és az alakuló zenemű adja, amely egyébként jelenleg csak ebben az alkotásban hallgatható meg teljes egészében. (Zsizsmann Erika)

Eran Kolirin: Let It Be Morning

Az izraeli arabok (a film szempontjából fontos, hogy megkülönböztessük őket a ciszjordániai vagy gázai palesztinoktól) két világ közötti, se kinn, se benn, kilátástalan, szárnyaszegett világát mutatja be Eran Kolirin Let It Be Morning című fanyar humorú vígjátéka.

Egy kis arab faluban vagyunk, ahol helyi szokás szerint az esküvő fénypontjaként szabadon bocsátanak egy tucatnyi fehér galambot, hogy röptükkel a fiatal házasoknak szerencsét, boldogságot hozzanak. Csakhogy ezek a galambok a ketrecajtó kinyitása után félősen behúzódnak a legtávolabbi sarokba, majd gazdájuk unszolására sem hajlandóak szárnyat bontani: ügyetlenül tipegnek a csodálkozó, de rezignált násznép előtt. Tulajdonképpen ez a jelenettel véget is érhetett volna a film, hiszen a metafora telitalálattal tárja elénk ezt a csökött közösséget.

A galambok maradnak, ahogy maradnak a helyiek is, hiszen az esküvő másnapján a falu határában elkezdik építeni azt a falat, amely elzárja a külvilágtól hőseinket. Ez a legnagyobb gondot Saminak (Alex Bakri) okozza, aki éppen csak egy napra tért haza szülőfalujába öccse esküvőjére: Jeruzsálemben jól fizető állás és zsidó szeretője várja. Az elzártságot, a röghöz kötöttséget különböző módon élik meg a filmben bemutatott, kissé archetipikus karakterek, de legfőbb közös jellemzőjük a megalkuvás, a behódolás, a másodrendűség elfogadása.

A bezártság, a tétlenség felszínre hozza mindazokat a kibeszéletlen konfliktusokat, amelyek a család, és a tágabb közösség életét évtizedek óta mérgezik. Ott van például a morcos vénember, Sami apja, aki évek óta építi messzire szakadt fia házát, mert szeretné, ha a család együtt lenne, esténként a fiával beszélgethetne a kerti fa alatt. Tudja, de magának se meri bevallani, hogy ez hiú ábránd, Sami annyira eltávolodott szülőfalujától, hogy nem tudná visszacsalogatni. Sami felesége ugyancsak tudja, de nem szembesíti férjét azzal, hogy tud szeretőjéről, mert nem akarja elveszíteni „szép életüket”.

A film legszerethetőbb karaktere Abed (Ehab Elias), főhősünk hátrahagyott és leírt gyerekkori barátja, aki a vesztegzárat kihasználva megpróbálja felmelegíteni kapcsolatukat. Őszintén hisz Saminak, minden szavát szentírásnak veszi, és épp ez okozza tragikomikus halálát.

Az izraeli zsidókat egyetlen besorozott katona, a békepárti, de a körülmények hatására gyilkossá váló Elat képviseli, a film az arab társadalmon belüli konfliktusokról, osztálymegosztottságról szól. Ezért történhetett meg az, hogy a palesztin szereplők kihátráltak a film mögül tiltakozásképpen amiatt, hogy 2021-ben a cannes-i filmfesztivál Un Certain Regard kategóriájában „izraeli” alkotásként sorolták be a filmet. (Moldován Árpád Zsolt)

Mohamed Diab: Amira

Rendhagyó módon az alkotás utóéletével kezdenénk: az egyiptomi származású, de New Yorkban élő Diab abban reménykedett, hogy Jordánia (ahol az Amirát forgatták) indítja majd a filmet az 2022-es Oscar legjobb idegen nyelvű film kategóriájában, de ez a terve dugába dőlt azt követően, hogy a „palesztin ügynek” ártó bélyeget nyomták rá a drámára. A bojkott élére – az Izraelben terrorszervezetnek, a Gázai-övezetben szabadságharcos szervezetnek tartott – Hamász állt, amely közleményt is kiadott az Amirával kapcsolatban; szerintük Mohamed Diab filmje „a cionista ellenség ügyét szolgálja”.

A 17 éves Amira (Tara Abboud) a bebörtönzött édesapja kicsempészett spermájából fogantatott palesztin tinédzsernek kijáró a „szabadságharcos lánya” státuszát élvezi. A magabiztos lány imádja – a csak börtönlátogatások alkalmával, üvegfalon keresztül látott – apját és ezért ő is győzködi anyját, hogy teljesítse férje kérését: ugyanolyan eszközzel szülje meg a család második gyermekét. A bonyodalmat az okozza, hogy a kicsempészett sperma bevizsgálása után kiderül, hogy Nawar (Ali Suliman) születése óta terméketlen, második gyerekről szó se lehet. A következő kérdés: akkor kié Amira?

A reflektorfény Wardára (Saba Mubarak) esik, lassan az egész város tudja, hogy a bátorságáért és hősiességéért tisztelt Nawart ilyen rendhagyó módon „felszarvazták”. A nő méltóságteljes csendben marad, még akkor is, amikor a család férfitagjai bezárják egy szobába, és megfogadják, hogy megbüntetik ezért a még meg nem erősített bűncselekményért. Ahogy DNS-vizsgálatok sorozatával kizárják a szóba jöhető férfiakat, szűkül a végkimenetelek lehetősége. Megcsalta-e férjét Warda, vagy idegen, egy zsidó börtönőr spermáját ültették be 17 évvel korábban a gyanútlan nőbe? Valakinek bűnhődnie kell a családon esett szégyenért, a kérdés csupán az, hogy Warda vagy Amira viszi el a balhét.

Ebben a közösségben elfogadhatóbb fattyúnak lenni, mint „zsidónak”, ezért az ízig-vérig palesztin identitású Amirának távoznia kell. Ő pedig az egyetlen, számára elfogadható utat választja, ami tragédiához vezet. (Moldován Árpád Zsolt)