A Kolozsváron zajló 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítenek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhetnek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk legutóbb és mi az, amit mindenképpen ajánlunk olvasóinknak.

Dragoș Lumpan: Ultima transhumanță

Dragoș Lumpan 2022-es dokumentumfilmje nem a What’s up doc? szekcióban landolt, hanem a román filmnapon. Az eredetileg fotós rendező romániai, észak-macedóniai és albániai aromán, yörük-török, olasz, görögországi aromán és walesi pásztorok életmódját követi végig egy év leforgása alatt. Tulajdonképpen az évszakok szerint hajtják ki a juhokat – mint ismeretes, tavasszal felterelik őket a hegyek közé, ősszel pedig a sík vidékekre viszik őket, ahol még van fű. A nomád életmódnak állít emléket ez a film, mivel a megszólaló juhászok közül már egyre kevesebben foglalkoznak és cselekednek a régi pásztortudás szerint, ami sokszor azt jelentette, hogy egyszerre voltak az állatok és önmaguk orvosai, harcosok az időjárással és nagyvadakkal szemben. Sajnos a rohamos építkezések, privatizálások miatt azok a területek is megcsappantak, ahol végighajthatják a nyájat, megvetést és agressziót vált ki sokakban a munkájuk.

Intim betekintés ez a juhászok mindennapjaiba, amelyben megfér a rengeteg archaikus elem a modern technológia mellett, ugyanakkor egy rendkívül szabad és természetközeli életmódot ismerhetünk meg, amit a szenvedélyesen dolgozó pásztorok nem cserélnének el semmivel. A megszólalások közül kiemelkedik egy ortodox szerzetes, aki maga is fiatalon pásztorkodott és úgy érzi, mai napig nem tudta elérni azt a lelki tisztaságérzetet, amelyet akkor érzett, mialatt az állatokkal járta a réteket.

Nem hiányzik a humor sem a történetekből – a legtöbb román pásztor erdélyi származású, vaskos erdélyi román akcentusuk megmosolyogtatja az embert („oile sunt betyerișele!” – mondja egy idős pásztor magyar szóval, amikor arról beszél, hogy egynémely juh bizony furfangos és okosabb annál, mint gondolta, nem idegen tőle a „betyárkodás”). Ugyanakkor a nyelvrokon aromán pásztorok beszédéből is felsejlik néhány ismerős szó, megismerhetünk muszlim juhászokat és szokásaikat, valamint a törökországi yörük törzsbeli nomádokat, akik az oguzok (úzok) egyik ágának leszármazottai. Legszebb pillanatok egyike ennek az intim alkotásnak (a pásztoroknak a film készítőjére irányuló vicces megjegyzései mellett), amikor az úton csak úgy tódul a sok jószág: juhok, szamarak, kecskék, öszvérek, lovak és tevék, kutyák özönlenek, mögöttük és mellettük a velük szimbiózisban élő emberekkel. Vegyünk sajtot!

Brandon Cronenberg: Infinity Pool

A festőien szép, de veszélyes Li Tolqába a szennyesül túlgazdag és piszok módon unatkozó fehér turisták járnak, majd visszajárnak. Idetéved Em és James Foster is (utóbbi szerepében Alexander Skarsgård), jóllehet nemigen értik, miért ezt a helyet választották. Talán mert James íróblokkban van és ihletre vágyik. Aztán persze összejönnek egy furcsa párral (melyben a női alakot a feltörekvő Mia Goth alakítja), kiszöknek a szögesdróttal elkerített szállodából, vedelnek, s ebből csak baj származhat. A posztszovjetnek ható ország (melyekhez forgatási helyszínül Magyarország szolgál) törvénykezésében a rendszerszíntű korrupció viszont a kezükre játszik, nem ítélik halálra. Illetve, de igen, csak másképpen. Az újraélhetés rémálmát kapják büntetésül és ajándékba, amitől az elme elborul.

Brandon Cronenberg az apja nyomdokaiban haladva nem a test nyomorában fakasztott esztétikából, és nem az anatómia gyötrő élménygazdagságából sző cselekményt, hanem ebben a harmadik alkotásában is a porhüvelyek és az elmék fel- és oda-vissza cserélhetőségének esélyeit latolgatja, a túlvágyott alternatív lehetőségeket, azok végtelenített felhasználásának hatását az erre messze felkészületlen emberi tudatra. És hogy ne csupaszon, józanul éljék ezt meg, begyorsítja a történeten belül, abban a keretben használt és a keret szétfeszítésére szolgáló hallucinogénekkel, ezeknek a szereplőkre mért hatását fürdeti fényben, zajban, szédülésben, és mindezek közösen erős esztétikájával hengerli le a nézőt. Vagy hát ezzel kísérletezik. S míg a kísérlet a szemre valóban hatásos, a narratív problémákat nem felejtő néző mégiscsak felszisszen tőlük, mivel a rémálomszerűség túltolása a folyamatok előrehaladtával az elbeszélés kárára történik az Infinity Poolban.

Az ifjabb Cronenberg filmjei között ez ugyan a leginkább kiforrott és eddig használt motívumainak egyszersmind gyűjtőmedencéje, de a rendező továbbra is inkább beáldozza a cselekményt a látvány kedvéért, inkább pótolja a belső logika által megkívánt természetes folyamatokat magyarázat nélkül hagyott fordulatokkal, amelyek idegen kinövések a film testén, és tesz úgy ezekkel, mintha a rémálomhoz tartoznának, pedig inkább tűnnek egy félig megírt forgatókönyvbe jobb híján odaszuszakolt ötleteknek. Az, hogy a film az unatkozó dúsgazdagok kegyetlenségére nyelvet öltő szatíra, nem válik minden néző számára egyértelművé, ahogy test-horrorként sem működik teljes értékkel, és pszichedelikus lázálom-örvénynek is egyoldalú. Valahol ezek hármashatárán próbál egyensúlyozni, de gyakran kileng és eszközei zavarbaejtően amatőrök. A TIFF-en többé már nem vetítik.