TIFF-es filmélményeink: diszfunkcionális család és a Z generáció jelenje
A Kolozsváron zajló 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítenek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhetnek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk eddig.
Tia Kouvo: Mummola
Az emelje fel a kezét, akinek minden (nagy)családi összejövetele egy felhőtlen élmény? A szülői, nagyszülői házban távolról összeverődött családtagok mind rendesen viselkednek, senki se vesz össze senkivel, senki se issza le magát a feketeföldig, senki se „tálal ki”… Akinek ilyen karácsonyai, szülinapjai vannak, azok Tia Kouvo Mummola című filmjéből tudhatják meg, hogy hogyan élünk mi, halandók. Az elsőfilmes finn rendezőnőt láthatóan nagyon foglalkoztatja a diszfunkcionális család témája, a Mummola egy 2018-as rövidfilmjéből építkezik.
A Mummolának van egy olyan ritmusa, ami nem szokványos napjaink filmgyártásában. Kouvo távol tartja a kamerát szereplőitől, és még akkor is mutatja őket, amikor a jelenetek már természetes véget érnének. Ilyen a nyitó snitt is, perceken keresztül látunk egy lakkozott-faragott ajtót, amin testek jönnek befele és a párbeszédekből tudjuk csak azonosítani a helyet, időt és szereplőket.
Eleinte úgy tűnik, hogy a csöpögős párbeszédek (például egy végtelen vita a vajkrém és a margarin közötti különbségről) egy klasszikus családi felállásnak tűnnek. Lasse nagyapa (Tom Wenzel) a karosszékben ül a tévé előtt, miközben sportot néz és és sört szopogat. Régóta szenvedő felesége, Ella (Leena Uotila) talán a konyhában sürgölődik, de az előkészületek a legjobb esetben is kezdetlegesek - az ételek, a karácsonyfa, a teríték mind elhanyagoltnak tűnnek. A testvérek, Susanna (Ria Kataja) és Helena (Elina Knihtila) nem jutottak túl a gyerekkori egymás elleni csipkelődésen, és érezhetően egyik szülőjüket sem kedvelik. Helena férje és tizenéves fiuk szenvtelenül nézik, ahogy a kisebb unokák elkezdenek tiltakozni Lasse tántorgása ellen, aki italozásával rendszeresen tönkreteszi a család karácsonyát.
Kapcsolódó
Ami késik, nem múlik, Lasse még a karácsonyi vacsora előtt berúg, a család nőtagjai rutinosan intézkednek, ültetik le a magatehetetlen alkoholista nagypapát az asztalhoz, mert ugyebár „együtt a család”. Csak azután vesz más irányt az ünnep, hogy a gyerekek ennek az értelmetlenségére, igazságtalanságára rámutatnak. Feltevődik a kérdés a nézőben, hogy mit élhetett át az anya és két lánya, hogy Lasse viselkedése számukra normálisnak tűnt? Kouvo időnként elvisz minket a szaunába, ahogy a családtagok kiengedik a gőzt, de a hőség ködössége csak fokozza a darab klausztrofóbiáját.
Ne keressük a forgatókönyvében sem az archetípusokat. Ella a sokat szenvedő áldozatnak tűnhet, de 116 perc banális fecsegése után az ember együtt érez Lasséval is, hiszen a film utalásokat tesz a saját mélypontjaira.
A Mummola egy olyan film, amely nagyon érdekes döntéseket hoz egy meglehetősen konvencionális szerkezet körül. Vizuálisan szereti a hosszú beállításokat, amelyek arra késztetik a nézőt, hogy mindig a faház sötét belső terében keressen kapaszkodókat, és ezeket a gyönyörű finn hófödte tájban a széles, fehér külső terekkel kontrasztosítja. Tonálisan árnyalt, és következetesen tartja azt a finom vonalat, ahol sosem vagy egészen biztos benne, hogy mi a vicces és mi a szörnyen tragikus. (Moldován Árpád Zsolt)
Theo Montoya: Anhell69
Miután a kolumbiai Medellín queer szcénájának tagjai szerepet kapnak egy gótikus horrorfilmben, a film főszereplője, Camilo Najar 21 évesen heroin túladagolásban meghal. Miközben a kolumbiai fiatalok az öngyilkosság és a kábítószer-túladagolás lefegyverzően magas arányával küzdenek, az ANHELL69 című neo-noir dokumentumfilm punk-esztétikával vizsgálja ennek a generációnak a gondolkodásmódját, amelyben nincs jövő, maximum jelen van.
Kétségkívül teljes nihilizmusban és tengődésben létező Z generációs fiatalokat láthatunk a dokudráma képkockáin, amelyben egyszerre tűnik föl a kísérteties szépség (mi lesz ezekkel a gyerekekkel?) és a teljes bizonytalanság, erőszak, fenyegetettség, önsorsrontás (abba menekülnek, amiből menekülni akarnak). Theo Montoya metafizikai magasságokba akarja emelni filmjének üzenetét, de sajnos nem tud túllépni az ún. művészkedésen és az elcsépelt, mélynek tűnő kérdések feltevésén, amire válaszlehetőséget sem kapunk néhány egymás mellé montázsolt képkockán túl, amin a kolumbiai háború és tüntetések zajlanak. Ez egyféle főhajtás az ország jelenlegi anómiája előtt. Amit viszont sikeresen felépít az az alapötlet: a posztkolonialista gótikus horror ötlete. Ez nem más, mint Medellín fiatal lakosságának fokozatos kihalása. A fiatalok egyre-másra pusztulnak el, megtelnek a temetők, és a szellemeknek már nincs nyugvóhelyük, ezért a várost járják és kísértik, bulinegyedekbe és sikátorokba, domboldalakra és lepukkant épületekbe férkőznek, ahol pirosan világító szemeikkel pásztázzák a környéket. Mivel fiatalok szellemei, főként szexre és bulizásra vágynak, ezért kapcsolatot létesítenek az élőkkel, akik szívesen vegyülnek el a társaságukban – ők lesznek a spektrofilek („spectrophiliac”). A városban hamarosan elharapózik az erőszak, így a sprektrofil bulizókat is lemészárolják az őket vadászó szervek.
A rendezőnek elsősorban az volt a célja, hogy 8 elhunyt barátjának állítson emléket, akik mind huszonéves koruk elején járó queer személyek voltak. A halált nem vallásos szemszögből igyekszik megragadni, a temetőjárás egyféle nihlizmusban feloldott boldog zarándoklat lesz a képeken. Ugyanakkor a rendező-narrátor hangja valahol a líraiság és a giccs között egyensúlyoz, ami a téma súlyosságának egyáltalán nem kedvez. Sajnos az eredeti filmötletnek kellett volna inkább kibontakoznia, azzal többre ment volna és az üzenet is jobban célba ért volna. (Sánta Miriám)
Elena Rebeca Carini: The Land You Belong
Az identitás a témája a román származású olasz rendezőnő mélyen személyes hangvételű, érzelmes dokumentumfilmjének. Mitől lettem azzá, aki vagyok? Mi határozza meg a személyiségemet: a gének, a család mely felnevelt, az ország, ahol felnőttem? Ezek a kérdések foglalkoztatják Elena Rebeca Carinit, aki 30 éves korában tudja csak meg, hogy több testvére és féltestvére van.
A film rendezője és főszereplője Elena Rebeca Ciucă névvel látta meg a napvilágot, röviddel a 89-es forradalom előtt. Szülei elhagyták, de a szerencséje nem, ugyanis hathónapos korában egy olasz házaspár örökbe fogadta. Szeretető környezetben, Piacenzában nőtt fel, 8 évesen tudta meg, hogy akik nevelik, nem a biológiai szülei. A tudattól, hogy idegen földről származik, különlegesnek, ugyanakkor, a környezetéből kicsit kilógónak érezte magát.
Az identitásával kapcsolatos tépelődések azonban csak akkor jelentek meg benne, amikor arról értesült. hogy testvérei élnek szerte a világban. Rebeca felveszi a kapcsolatot Gerard nevű, szintén örökbefogadott, Belgiumban élő fivérével, s ráveszi, hogy kettesben utazzanak Romániába, melyről semmiféle emlék nem él benne. A célja megtudni, ki lehetett volna, ha másképp alakul a sorsa, nem taszítják el a biológiai szülei, s abban az országban nő fel, ahol megszületett.
A testvéreivel és az anyjával való találkozás és ismerkedés néha furcsa helyzeteket eredményez: bár ugyanaz a vér folyik az ereikben, közös anyanyelvük nincs, Rebeca ugyanis, érthető okokból, nem tanult meg románul. A főhősnő Bukarestbe vezető útja belső utazás is, melyből egy őszinte, hiteles, érzelemdús, de nem érzelgős alkotás született. A föld ahová tartozol önmagukról, saját identitásukról való gondolkodásra inspirálhatja azokat is, akik biológiai családjuk körében nőttek fel. Vetítik még: pénteken, június 16-án, a Művész moziban. (Pengő Zoltán)
CSAK SAJÁT
