TIFF-es filmélményeink: szerelem és megbánás, felejthetetlen gyötrelmek
A Kolozsváron zajló 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítenek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhetnek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk eddig.
Sidney Lumet: Network (Close-Up Sidney Lumet)
A 22. TIFF egyik kiemelt főhajtása Sidney Lumet (lengyel születésű) amerikai rendezőt illeti meg, akinek kiterjedt és a mozgóképkultúrára nagy hatást gyakorló életművéből a 2023-as kolozsvári fesztiválon 6 filmet is vetítenek, köztük az 1976-os Network, azaz Hálózat című szatírát, bár a félreértések elkerülése végett ideírom, hogy a címre a tévécsatorna-hálózat értelemben szükséges gondolni. A Hálózat 1977-ben négy Oscar-díjat is bezsebelt: legjobb forgatókönyv (Paddy Chayefsky), legjobb férfi főszereplő (Peter Finch, pár hónappal később meghalt), legjobb női főszereplő (Faye Dunaway), és legjobb női mellékszereplő (Beatrice Straight, ami azóta megdöntetlen rekord, ugyanis a filmben vászonideje összesített időben 5 percet és két másodpercet tesz ki).
Ebben a rövid ismertetőben koncentráljunk főként Chayefsky forgatókönyvére (emellett két másikért is Oscart kapott). Nos, az a helyzet – minden túlzás nélkül –, hogy eddig az időbeli pontig a Hálózat forgatókönyve a legidőtállóbb hollywoodi termék, sőt, most talán aktuálisabb, mint volt valaha is. Amikor 1976-ban elkészült, mindaz a médiagyakorlat, amely a filmben a régivágású, tényközlő újságírás és a viszonylag újkeletű tévés, tömegeket kiszolgáló hírgyártás között tátongó szakadék és kontraszt gyanánt megjelenik, még nem létezett abban a tiszta változatban, ahogyan a Hálózat cselekményesíti, ma már viszont igen. A profitnövelés kedvéért felkarolt vagy gyártott szenzáció, a mögöttes megfontolások, indokok, érvek, a korporatív szellem győzelme a józan ész és a valóság fölött mind olyan elemek, amelyeket most jobban megértünk és inkább tapasztalunk, mint akkortájt. Magyarán: a film megelőzte a korát, mindaz, amit ott a két cselekményszálban – egyikben szószerint, másikban elvontan, illetve majd cserélnek – végigvezet, később vált széleskörű gyakorlattá, és újfent az online térbe költözött.
A cselekmény eléggé összetett, szinte elmesélhetetlen, szóval lássuk a lényeget. Howard Beale (Finch) a tévécsatorna-család hírműsorának bemondója megelégelve azt, hogy a kamerák előtt estéről estére emberi tragédiákat mond fel gépiesen hír gyanánt, és mivel megtudta, hogy a cég megválni kíván tőle, mert alacsony a nézettsége, bejelenti, hogy pontosan egy hét múlva élő adásban öngyilkos lesz. Előbb rögtön ki akarják rúgni, de a részlegigazgató kiáll mellette, és megígérteti vele, hogy műsoridőben bocsánatot kér. Beale beül a stúdióba a bocsánatkérés céljával, de helyette felmondja az amerikai filmtörténet egyik leghatásosabb és ismét hideglelősen időszerű monológját, s a nézettsége ettől kilő. Kap saját műsort, és mint dühös igazmondó tévépróféta szerepel tovább, de egyrészt igazmondása kényelmetlenné válik a korporatív vezetés számára, másrészt a tévécsatorna-család terroristákkal köt egyezséget, hogy azzal tovább növelje a nézettséget, harmadrészt a régivágású részlegigazgató kerül összetűzésbe azzal a fiatal producerrel, aki mellékesen a szeretője, és aki az újságírásra immár nem, mint a tényeket közvetítő mesterségre tekint, hanem mint üzletre, amely a nézettség érdekében bármit megtehet. Hazudhat is, illetve maga hozhat létre szélsőséges politikai helyzeteket, amelyeket a közvetítések során nézői (követői) figyelemre, végsősoron pénzre vált. Nem kell túlzottan visszakaparni az idő jótékony felejtést hozó rétegeit ahhoz, hogy az ilyesmire a közelmúltban, vagy akár ma is, most, számos példát találjunk.
A vérkomoly szatírában könnyű felfedezni és helyén értelmezni a szenzációvadász hírgyártásra jellemző igyekezet anatómiáját, a hírműsorok készítőinek izzasztó buzgalmát arra, hogy nyelvileg, felhangban, modorban a néző-olvasók számára félnivalót közvetítsenek. Végsősoron félelem-üzletté vált a hírközvetítés, s a csupasz igaz kimondása is odagörbíthető, ahol a nézettség-olvasottság reflexéből a legtöbb kisajtolható. Két-három napon belül úgyis máshová figyel már mindenki, lévén, hogy a valótlanságvásár és a rettegés üzlete – a számtalan konkurrenstől hemzsegő tömegmédia piacán – biztosítja a pénzt, a politikai tőkét, a közérzületet, lényegében a hatalmasok önös érdekeihez szükséges tömegbefolyást. Amihez a tömeg önfeledten tapsol. A TIFF-en még vetítik vasárnap, június 18-án este 22:00 órakor a Victoria moziban. (Ferenczi Szilárd)
Teona Strugar Mitevska: The Happiest Man in the World
Teona Strugar Mitevska észak-macedón rendező 2022-es drámája instant favorit lett már az első olyan vetítési napon, amelyre sikerült eljutnom, és a Florin Piersic mozit szinte megtöltő nézősereg homályos szemeit elnézve nem én voltam az egyedüli, akiből elemi erővel törtek fel olyan kérdések, hogy mit jelent a megbocsátás. Illetve, mit jelent a megbocsátás egy olyan kontextusban, ahol nem biztos, hogy lehetséges a megbocsátás, de legalábbis nem klasszikus értelemben. Legfontosabb mondanivalója talán az, hogy egy generáció elkobzott gyerekkorát visszaszerezni legbelül lehet, és sokszor a legváratlanabb pillanatokban – a gyógyulás is, ahogy a seb, sokszor kitapintható marad.
Az észak-macedón-boszniai-belga-horvát-szlovén-dán koprodukció Sarajevóban játszódik, ahol egy speed-dating esemény kellős közepébe vágnak a délszláv háború elfeledett és felejthetetlen gyötrelmei egy egészen kis közösségen belül. A társkeresők csakhamar rájönnek, hogy eltemetett konfliktusaik a felszínre jönnek a csoportos tevékenységek közben – tehát nemcsak a főszereplő jogász Asja személyes drámáját követhetjük nyomon, amikor megismerkedik a vele „összepárosított” Zorannal, aki nem párkeresési céllal szeretne találkozni vele. A közeli kameraállások mindvégig a fullasztó, átérezhető atmoszférát részesítik előnyben, szívdobogások és felelevenedő emlékek között járunk, szinte azt érezhetjük, a kamera egyenesen az ember fejébe, inaiba, testének zugaiba lát. Mégsem válnak kellemetlenné vagy elviselhetetlenné ezek a helyzetek, mivel jó adag szatíra is belopja magát az események sorozatába. A posztháborús Balkán reprezentációjává válik ez a kb. húsz emberből álló ismerkedők csoportja, akik a titói jugoszlávia brutalista remekei között (egy jobb időket is megélt hotel konferenciatermeiben) szinte klasszikus kőszínházi értelemben, tokkal-vonóval-katarzissal élesztik fel a feldolgozhatatlant, hogy mégis próbára tegyék saját magukat. Az etnikai konfliktusok félszavakká, félmondatokká redukálódásában csúcsosodik ki. A Swisshotel Sarajevo Zürich nevű tárgyalóterme egyszerre válik metaforikusan egy semleges tereppé a név által, és távolodik el lepukkantságával minden semlegességtől, amit ígér mind a társkereső esemény résztvevői, mind a nézők számára. Vetítik még: szombat, június 17., 20:15, Sapientia. (Sánta Miriám)
Kim Hong-seon: Project Wolf Hunting
A tavalyi, 2022-es TIFF filmjei között többet is megnéztem a Lună Plină horror/thriller szekcióból – szinte teljesen véletlenül, szinopszis alapján csupa jó, izgalmas és elgondolkodtató, ámde sokoldalúan hátborzongató és kemény filmet kaptam el. A 2023-as kiadásnál már tudatosan néztem át a műfajon belüli filmek listáját, amire felkerült a dél-koreai Kim Hong-sun „farkasvadász” vérfürdője. Lehet, hogy nem ezzel és nem most kellett volna kezdenem a dél-ázsiai horrorműfajjal való ismerkedést, bár hallomásból már értesültem arról, hogy a zsáner keleten meglépi a kegyetlenségi szintet úgy, hogy mindvégig mentes a nevetségességtől. Az ázsiaiak nem kímélnek.
Ez most sem volt másképp, így tehát annak ajánlanám ezt a sci-fi-akció-krimit, amely valójában egy tisztességes horror, aki higgadtan képes végignézni, amint elfolyik több száz liter művér valahova egy 58 ezer tonnás teherszállító hajón. Van ebben pillanatnyi referencia az Alien-filmek egynémelyik jelenetére is (hörgő monstrum közel hajol a remegő női szereplő arcához), egyáltalán nem elvitatható Die Hard-szerű precizitással előadott akciójelenet, temérdek kés, rengeteg cső, gomb, csatorna, ajtó, folyosó.
Egy Manilából Busanba tartó teherhajóra kerülnek Dél-Korea legvérengzőbb és legkeresettebb bűnözői, akik szisztematikusan megtervezik szabadulásukat a fedélzeten, annak ellenére, hogy rendőrök hada őrzi őket. A hajó gyomrából azonban elszabadul még valaki, aki mindenkit elpusztít, kivéve azokat, akik hozzá hasonlóak. Hogy miben? Rettenetes erejük okára is fény derül, bár elég vontatottan – sokaknak kell meghalnia, ameddig kibomlik a történet, ami végeredményben történet egy történeten belül. Érdemes néhány referenciát tudni a koreai-japán konfliktusokról is hozzá. Erős idegzetűeknek vetítik még: szerdán, június 14-én, 18:30-kor a Studházban. (Sánta Miriám)
Ása Helga Hjörleifsdóttir: A Letter From Helga
Ása Helga Hjörleifsdóttir Egy levél Helgától című filmje gyönyörű lírai alkotás a szerelemről és a megbánásról, de az örökség és a hovatartozás erejéről is az 1940-es évek Izlandján.
A Bergsveinn Birgisson azonos című regényéből adaptált történet egyik főszereplője maga Izland. Ása Helga Hjörleifsdóttir filmje legalább ugyanannyi időt tölt a lenyűgöző tájakkal, mint a középpontban álló szerelmespárral, és a hűtlenség, a szerelem, a megbánás és az „otthon” erejét vizsgálja.
Az 1940-es évek vidéki Izlandján a földműves Bjarni (Thor Kristjansson) boldogtalan házasságban él feleségével, Unnurral (Aníta Briem). Látszólag tökéletes párnak tűnnek, de külön szobában alszanak, és nehezen tudnak megbékélni gyermektelen otthonukkal. Helga (Hera Hilmar) a szomszédjuk és Bjarni könyvklubjának tagja. Férje, Hallgrímur (Björn Thors) sok időt tölt távol – gyakran más nők karjaiban –, és gyakran kéri Bjarnit, hogy segítsen a gazdaságuk körül.
A kettejük közötti elidőző pillantások és nyilvánvaló érdeklődés sok pletykát gerjesztenek, amit kezdetben talán még maguknak is letagadnak. De hamarosan Bjarni és Helga engednek a kísértésnek, és szenvedélyes viszonyba kezdenek. Tiltott kapcsolatuk következményei végighullámzanak a kis, összetartó vidéki közösségen, és Bjarninak döntenie kell: új életet kezd Helgával, vagy marad Unnur és a családja farmján.
Az Egy levél Helgától a szerelemről szól: legyen az elhalványult, tiltott vagy elveszett. Bjarni és Helga nem tudják levenni egymásról a kezüket, és a szerelmi légyott utáni suttogásukból hamarosan vágyak lesznek egy közös életre, távol a boldogtalan házasságuktól és a rosszalló közösségük ítélkezésétől. Hjörleifsdóttir nagyon hatásosan tárja fel a köztük lévő érzelmek mélységét, a vágy izgalmától a megbánás fájdalmáig, és sikerül érzékeltetnie, hogy kapcsolatuk mennyire életbevágó. Ahogy a világ és a háború kezd közeledni hozzájuk, a távolban bombák dübörgése hallatszik, és hajóroncsok törmelékei mosódnak a festői partjaikra, Bjarni azzal küzd, hogy döntést kell hoznia.
És ez egy sokkal összetettebb helyzet, mint egyszerűen eldönteni, hogy elhagyja-e a feleségét vagy sem. A családja kilenc generáció óta él és gazdálkodik azon a földön, ez ugyanolyan erős hívást jelent számára, mint a Helgával való jövő. Jasper Wolf operatőr szerelmes levelet alkot az izlandi tájhoz, és nagyon meggyőzően mutatja be, hogy Bjarni mit nem hagy szívesen hátra. Hjörleifsdóttir úgy kezeli a vidéket, mintha az maga is egy karakter lenne, egy olyan karakter, aki ellátja, megnyugtatja és menedéket nyújt Bjarninak, miközben két nő között vergődik.
Hjörleifsdóttir nem várja el a nézőktől, hogy elköteleződjük valamelyik olyan mellett, és szerencsére nem „ugrasztja össze” Helgát és Unnurt, hanem életük nyers, érzelmi valóságát mutatja be.
Ez a film a szerelemről szól, de egyben a megbánásról is. Az idősíkok közötti ugrálással felvillantja a lehetséges jövőt, ami lehetőséget ad az idősebb Bjarninak, hogy csendes, szívszorító közjátékokban gondolkodjon el az életén.
Az Egy levél Helgától megrendítő lírai alkotás. Üzenete, hogy a szerelem néha nem elég ahhoz, hogy magunk mögött hagyjuk az életet és a földet, amely teremtett minket. Vetítik még a TIFF-en hétfőn, június 12-én 17 órától a Művész Moziban. (Moldován Árpád Zsolt)
CSAK SAJÁT
.jpg)
