TIFF-es filmélményeink: különlegességekből idén sincs hiány
A Kolozsváron zajló 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítenek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhetnek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk eddig.
Lars von Trier: Images of a Relief
Különlegességekből sincs hiány az idei TIFF felhozatalában: Lars von Trier 1982-es, csupán 57 perces alkotását is láthattuk, ami eredeti nevén Befrielsesbilleder, angol fordításban Images of a Relief nevet kapta, bár elvileg Images of Liberation címmel látták el, ami jobban passzolna a látottakhoz, mint az előző. Von Trier vizsgafilmjéről van szó, alapvetően duokróm megoldással készült alkotás, fekete és sárga, vagy piros, zöld kontrasztokkal. Lényegében egy lazább narrációs szerkezetű, experimentális film, amely attól érdekes, hogy az első olyan dán iskolai film, amelyet mozikban is terjesztettek megjelenését követően.
Leo Mendel (Edward Fleming) német tiszt rövid történetét követhetjük végig, amint Dániának a náci hatalom alóli felszabadulásának első napjait követően meglátogatja dán szeretőjét, Esthert (Kirsten Olesen). A nő az ellenállókhoz csatlakozik és egy erdei sétát követően támadásba csalja a férfit, akinek kiszúrja a szemeit, majd otthagyja. Az egyszerű történet azonban a ’felszabadító képek’ által válik rendkívül líraivá és metafizikussá. A vérvörös háttérszín és a németek vesztesége, valamint az 1945-ös korabeli filmanyagok felhasználásával fokozatosan fordul át a semleges, várakozó sárgás háttérbe, ahol a szeretők morális drámáját követhetjük figyelemmel. Esther a Prédikátorok könyvéből idéz, németül énekli: „Ezt mondtam magamban az emberek fiairól: Isten bebizonyítja róluk és megmutatja, hogy olyanok, mint az állatok. Hiszen az ember vége olyan, mint az állatoké, és mindegyikükre ugyanaz a sors várakozik: amint az ember meghal, úgy halnak meg azok is.”
Az erdei út során zöld háttérre vált, míg a filmben többször is elhangzik a Kyrie Eleison könyörgése kórusmű formájában. Elmesélni kísérletező filmeket ritkán lehet, hiszen ott az ellentétek egymásra csúszása, a kép és a narráció egységének felszámolása a tét. A háború borzalma és a személyes kapcsolatok borzalma vetődik ki minden filmkockára, s ebben az alkotásban már érzékelhetőek a Von Trierre jellemző megoldások. Kíméletlen és magasztos. (Sánta Miriám)
Gregoris Rentis: Dogwatch
Az orosz–ukrán háborúban vastagon implikált Wagner Csoport miatt az egész világ képbe került a paramilitáris magánbiztonsági cégekkel. A biznisz nem új keletű, mióta világ a világ voltak zsoldoshadseregek, amelyek szolgálatait jó és rossz célra is igénybe lehet venni.
Gregoris Rentis a „jó” zsoldosokat helyezi a Dogwatch című filmjének középpontjába, a három szereplő – Yorgos, Costa és Victor – felbérelt fegyveres őrként dolgozna/dolgozik/dolgozott veszélyes vizeken, különösen a nemrég még szomáliai kalózok által ostromolt hajók védelmét biztosítják.
A film műfaját sem egyszerű meghatározni, bár TIFF-re dokumentumfilmként hozták, Rentis nem zavartatja magát, vastagon belenyúl fikciós elemekkel a filmbe.
A nyitókép arról tájékoztatja a nézőket, hogy a tengeri kalózkodás, amely a 2000-es évek elején valósággal terrorizálta Szomália felségvizeit (és amelyet olyan filmekben mutattak be, mint a Phillips kapitány és A gépeltérítés), ma már kevésbé jelent közvetlen veszélyt, bár az egykor magas kockázatú vizeken áthaladó hajók még mindig fegyveres őröket alkalmaznak – a biztonság kedvéért. Egy ponton megjegyzik, hogy a nagyobb veszélyt ma már nem a váltságdíjat követelő kalózok jelentik, hanem a terroristák, akik „káoszt szítanak a nyílt tengeren” az Ádeni-öböl északi oldalán, a Szomáliával szemben fekvő Jemenben dúló polgárháború következtében.
Ezeket az információkat kiskanállal adagolják, ezért a film első 20 percében be kell érnünk a babaarcú Yorgosszal, aki új alkalmazottként várja Srí Lankán az első bevetését. Ez a tétlenség, a várakozás tunyává teheti az embert, Yorgosnak az okozza a legnagyobb kihívást, hogy hasznosan üsse el az időt.
A következő szekvenciában egy idősebb, tapasztalt, csúcsformában levő veterán, Costa kerül a középpontba, aki két másik őrrel együtt egy nagy kereskedelmi hajó biztonságát látja el. Még ha a tényleges kockázat sokkal kisebb is, teljes készültségben vannak, 24 órás őrséget tartanak, és a legénység tagjait használják fel vészhelyzeti forgatókönyvek végrehajtására. Costa bevallja az egyik ilyen tengerésznek, hogy hamarosan talán készen áll a „normális” szárazföldi életre.
Ebbe a „normális” életbe öregedett bele harmadik szereplőnk, Victor, a rendező nagybátyja. Mint saját maga mondja el a biztonsági vállalat egyik tisztviselőjének, „egy kicsit elfáradt”, és most már az athéni irodában, feleségéhez és fiához közel szeretné folytatni munkáját. Ennek ellenére fitten tartja magát, és egy újonc kiképzését is elvállalja, mert a több évtizedes harci rutin után gyaníthatóan nehéz számára az átmenet a civil élet viszonylagos nyugalmába.
Rentis sokat foglalkozik a férfiak fizikumával, akik a testüket, akárcsak a fegyverzetüket, olyan állapotban tartják, amely alkalmas arra, hogy átmenjen a meglepetésszerű ellenőrzésen - vagy alkalomadtán támadáson.
Lenyűgöző téma, hogy milyen kihívásokkal, lemondásokkal, magánnyal, pszichológiai teherrel jár ez az életmód. Rentis anélkül, hogy romantizálna vagy lerántaná a leplet, különböző stilisztikai fogásokon keresztül szembesít mindazzal a fásultsággal és feszültséggel, amit ezek a kvázi-katonák elviselnek. (Moldován Árpád Zsolt)
David Kapac: Stric
Négy értelmiségi, köztük egy költő és egy prózaíró álldogál kissé zavartan és tanácstalanul a kolozsvári Victoria mozi előtt. „Mi a franc volt ez?” – szólal meg egyikük. A kérdés hallatán mosoly ül ki a kis társaság egyik tagjának arcára. „Megnyugtató, hogy másnak is hasonló élménye volt erről a filmről, mint nekem” – mondja. A jelenet nem a képzelet szüleménye, résztvevői A Nagybácsi (Stric) című TIFF versenyfilmet nézték meg.
A horvát David Kapac első nagyjátékfilmje a 80-as évek Jugoszláviájában játszódik. Háromtagú család várja az apa NSZK-ban dolgozó bátyját, hogy együtt töltsék a karácsonyt. Már az első képsorok keltette hangulatba befurakodik szubtilisen a „valami nincs rendben” érzése, hiszen miközben a nappaliban karácsonyfa áll, a természet nyárias, zöld színben pompázik. A várva-várt nagybácsi Mercedese begördül a ház elé, a család pedig a kommunista nagygyűlések koreográfiáját idéző stílusban, felsorakozva, mintegy vezényszóra integetve üdvözli.
A becses vendég viselkedésének darabosan családias máza alól egyre inkább arrogáns dominancia sejlik elő, úgy tűnik, szinte bármit megengedhet, s meg is enged magának. A nézőnek olyan érzése támad, hogy a családi karácsony történései egy előre megírt abszurd forgatókönyvet követnek,. A nagybácsi „kedvenc unokaöccse” húszas éveiben járó fiatalember, azonban időnként kisfiúként nyilvánul meg, s olyankor családtagjai is akként kezelik.
Aztán megszólal egy mobiltelefon, megkérdőjelezve az elképzelést, hogy a 80-as években járnánk. Ahogy bonyolódik a cselekmény és fokozódik a feszültség, egyre több disszonáns elem kerül a képbe, lassanként lehetetlen elhelyezni a történetet földrajzi térben és történelmi időben, hovatovább, a kontextusból kiragadott, tragédia felé sodródó cselekmény is értelmezhetetlenné válik.
A rendező még csak kísérletet sem tesz rá, hogy válaszokat kínáljon a néző fejében sokasodó kérdőjelekre, aki méltán érezheti, hogy átverték, izgalmas csomagolásban tálalták fel neki a nagy semmit. Kapac groteszk thrillere nem tűnik többnek egy blöffnél, annak azonban sikeres, hiszen díjazták, többek között a tavalyi Karlovy Vary-i fesztiválon.
A címszerepben azt a Miki Manojlovicet láthatjuk, aki főleg Emir Kusturica filmjeiben (A papa szolgálati útra ment, Underground, Macska-jaj) nyújtott alakításaival szerzett nemzetközi hírnevet. (Pengő Zoltán)
CSAK SAJÁT
.jpg)
