TIFF-es filmélményeink: közel-keleti bevándorlók és prágai éjszakai élet
A Kolozsváron zajló 22. Transilvania Nemzetközi Filmfesztiválon (TIFF) kétszáz filmet vetítenek. A filmfesztivál helyszínei idén is hagyományosan Kolozsvár, Szászfenes és Bonchida, június 9. és 18. között összesen 18 helyszínen nézhetnek filmet az érdeklődők. Mutatjuk, mit láttunk eddig.
Adam Sedlák: Banger
A cseh rendező elsőként a Karlovy Vary filmfesztiválon bemutatott 2022-es drámája teljes egészében mobiltelefonnal volt forgatva, mégpedig 15 nap alatt. Ez a film nem csak arról szól, hogy egy drogdílerkedésből magát megszedő, de sehová sem tartó huszonéves srác azzal akarja bebizonyítani a barátnőjének, hogy ő is ér valamit, ha egy slágerlistás rapdalt vág össze Sergei Barracuda sztárrapperrel, hanem sok másról is. Szól a prágai éjszakai életről, szól a nagyvárosok párhuzamos világairól, az illegalitásból és félillegalitásból való ki-be járásról, szól a maga teljességében önreferenciális újhullámos rap (és trap) jelenségéről.
Sedlák filmje omázs a félig gyerekkorban ragadt kilátástalan és materialista idősebb millennialokhoz, megspékelve ezt egy jó adag Z generációs nihilizmussal is, valamint az ezredfordulós nemzedék elődjeinek kegyetlenségével. Fullasztó és szédítő a nézőpont, rengeteg arcközeli képet látunk és mi magunk leszünk rosszul a rengeteg csík felszívása, benyalása és kevergetése láttán, viszont van az egész cuccozásnak egy velejáró elképesztő humora. Az Adam Mišík által játszott Alex mellett a Láďa szerepét alakító Marsell Bendig külön díjat érdemelne azért, ahogy (remélhetően) eljátszik egy k-holeba csúszást, ritalinos állkapocs-csattogást vagy bexanaxozott kebab-evést. Omázs ez a film még a régi csehszlovák rajzfilmekhez, amelyek röbid bevágásokkal domborítják ki a főszereplő pillanatnyi érzéseit a vásznon, illetve betekintést nyerhetünk egy interneten felnőtt generáció sajátos emlékezetére, amelyben a YouTube-klipek referenciái bújnak meg. A csináld-magad esztétika lengi be az egészet, rendkívül hiteles közép-európai, de posztkeletiblokk hangulata van, a magyarból és románból jól ismert cigány szavak közbeékelésével – kedvenc mondatom: „strašnik penz, kamarad!” (Sánta Miriám)
Ahsen Nadeem: A varjak fehérek
Ahsen Nadeem, a nem-fikciós filmkészítés friss, új hangja, soha nem tervezte, hogy „A varjak fehérek” című dokumentumfilmet olyan mélyen és lefegyverzően személyesnek készíti el, mint amilyennek végül sikerült, de azzal, hogy legszemélyesebb félelmeit megosztotta buddhista barátjával (és a nézőkkel) egy végtelenül szerethető karakterként lopta be magát a szívünkbe.
Nadeem eredeti szándéka az volt, hogy a japán Hiei hegy „maratoni szerzeteseit” mutatja meg, akik a spirituális megvilágosodást a Föld kerületének megfelelő (nagyjából 40 ezer kilométeres), hét éven át tartó, kaihōgyō néven ismert, ismétlődő útvonal bejárásával keresik. A Tendai buddhista szerzetesek ez idő alatt némasági fogadalmat tesznek, és a „játékszabály” része, hogy ha nem sikerül a kaihōgyō, akkor rituális öngyilkosságot követnek el. Nem lövünk mellé, ha azt mondjuk, hogy komolyan veszik a hitüket. Ezzel szemben a Szaúd-Arábiában született, Írországban nevelkedett és az Egyesült Államokban élő muzulmán Nadeem nem.
„Fantasztikusan hazudok” – vallja be a középkorú rendező, aki tinédzser évei óta megvezeti szüleit, akik évek óta abban a hitben élnek, hogy fiuk jó muszlimként ötször imádkozik a gyerekkorában kapott és (azonnal elromlott) müezin-óra hívására.
Miután két évet szentelt annak, hogy meggyőzze a szerzeteseket, engedjék meg neki, hogy meglátogassa a Hiei hegyet és filmre vegye évszázados szertartásaikat, Nadeem elszúrja, amikor egy meditációs szertartás alatt elfelejti lehalkítani a mobiltelefonját. Azonnal kirúgják a kolostorból, és kénytelen újragondolni az egész projektet. A dokumentumfilm itt véget is érhetett volna, de ehelyett Nadeem még több éven át folytatja a forgatást, amely során makacsul kitart amellett, hogy interjút készítsen Kamahorival, azzal a szerzetessel, akiről eredetileg filmet akart készíteni. Furcsa módon úgy tűnik, hogy Nadeem nem készült konkrét kérdésekkel erre a találkozóra, és amikor öt év elteltével végre leülhetett egy negyedórára Kamahorival, akkor a beszélgetést egy telefonhívás szakítja félbe. Ezúttal a kolostor telefonja csörren meg, megszakítva a katartikusnak szánt jelenetet – tökéletes karma.
A film akkor válik igazán érdekessé, amikor félrecsúszik az eredeti forgatási terv. Miközben megpróbálja megmenteni a Kamahoriról készülő filmet, Nadeem találkozik a Hiei hegy legalacsonyabb rangú szerzetesével, Ryushinnal, aki társaival ellentétben beszél angolul, és segít demisztifikálni bizonyos tendai szokásokat - például azt, hogy a szerzeteseket teljes sötétségbe zárják, és 90 napig nem fekhetnek le és nem alhatnak. Ryushin a saját spirituális útját járja, és megpróbálja összeegyeztetni az édességek és a heavy-metal zene iránti szeretetét társai aszketizmusával. Mulatságos, de egyben nagyon is emberközeli látvány, amikor egy szerzetes fejhallgatót visel vagy Slayer-koncertre jár. Ryushin hozzáállása sokkal szerethetőbb és őszintébb, mint a film címét magyarázó rangidős szerzetes viszonylag önelégült álláspontjához: a vallás a hitre épül - vagyis arra, hogy bízunk abban, amit a spirituális vezetőink mondanak, még akkor is, ha az logikátlannak, nehéznek vagy hamisnak tűnik. (Moldován Árpád Zsolt)
Peter Hengl: Family Dinner
Hengl első egészestés horror-drámája (két tévéfilm és pár rövidfilm után) szerintem erős kezdés – végre a Lună Plină szekció megmentésére szolgált a második napon. A tavalyi osztrák személyes kedvencem, a Luzifer után ez is az ország képviselője és nem okozott csalódást, a sok vérfürdőt követően ez egy igazi tűkön ülős, kicsit vontatott, de iszonyú feszültséggel operáló mű. Ez a családi vacsorás hajmeresztő alkotás arról szól, hogy a gimnazista korú, lefogyni vágyó Simi elvált nagynénjét látogatja meg, akivel együtt él az unokatestvére, Filipp és a kölyök mostohaapja, Stefan. A nagynéni híres diéta-szakértő, szigorú szabályoknak kell megfelelnie a lánynak ahhoz, hogy sikeressé váljon nemcsak az ő fogyása, hanem a húsvéti előkészületek is. Simi hamarosan rájön arra, hogy furcsán viselkedő unokatestvére nem többszörös személyiségzavarban szenved, hanem más áll a családban uralkodó feszültség mögött.
Utólagos beszélgetések alapján a szakértők szerint nincs ebben a filmben semmi új, sok az újrafelhasznált elem, amit rájuk hagyok – a folk horroros Midsommar-szerű alkotások attól válnak hátborzongatóvá, hogy olyan pofátlanul természetessé és ritualisztikusan mindennapossá teszik az ember legsötétebb oldalát, hogy mindig feláll a szőr a karomon. Pia Hierzegger vasidegekkel játssza el a világ egyik legmeghasonlottabb anyját – a titok, a gonoszság és minden erkölcsi konszenzus velejéig kiforgatása zajlik általa a filmvásznon. Vetítik még: kedden, június 13-án, 17 órától a Művész moziban. (Sánta Miriám)
Fatih Akin: Rheingold
A török szülőktől Hamburgban született Fatih Akin előszeretettel választja filmjeinek témájául a hazájában élő közel-keleti bevándorlók életét, s nincs ez másként a Rheingold esetében sem. A 2022-ben bemutatott alkotás a Xatar művésznéven futó kurd rapper, Giwar Hadzsabi élettörténetén, pontosabban annak Minden vagy semmi című, 2015-ben publikált önéletrajzán alapul.
Az alapanyagnál kívánni sem lehet jobbat. A főhős zeneszerző és karmester apja és muzsikus anyja elmenekültek Iránból Homeini ajatollah hatalomra kerülését követően. Giwar egy barlangban született, miközben az iraki tüzérség a kurd gerillák közeli állásait bombázta.
A család viszontagságos körülmények között, Franciaországon keresztül Németországba került, ahol az átlagos bevándorlók szűkölködéstől sem mentes életét élte. Amikor úgy tűnik, vége a hét szűk esztendőnek, hiszen az apa végre a bonni filharmonikusokat dirigálhatja, beüt a családi krach: Egbal Hadzsabi, szeretője kedvéért otthagyja feleségét és két gyermekét, ráadásul anyagilag sem támogatja őket.
Giwar sorsa elég tipikusan alakul: bandázás a szintén bevándorló kortársakkal, s az első hasisos cigaretta elszívásától már egyenes út vezet a drogdílerkedéshez. Az utcán kemény az élet, Akin főhőse azonban még keményebb, félelmetes bunyóssá edzi magát, így ragad rá a kurd nyelven veszélyt jelentő Xatar név.
Giwar-Xatar, miközben többször meggyűlik a baja a rendőrséggel, egyre nagyobb szabású illegális üzletekbe vág bele, s csillaga emelkedőben van, mígnem elhagyja a szerencséje, egy aranyszállítmány elrablásáért hosszú börtönbüntetésre ítélik. Időközben, természetesen feltűnik a romantikus szál is a történetben, a gyerekkori ismerős, szintén bevándorló, perzsa Sirin iránt fellobbanó szerelem formájában.
Az immár börtönlakó Giwarban az őt meglátogató apjával folytatott beszélgetés során tudatosul, hogy az élete nem végzetszerű, hanem döntések és választások eredménye, így semmi sincs veszve. A bukott gengszter ennek hatására indul el a zenei pályán, s a rácsok mögül már rapperként tért vissza a szabadságba, önmagában, zenei tehetségében találja meg a Rajna kincsét, amire a cím utal.
Emilio Sakraya rokonszenves gazfickóként formálja meg a főhőst, aki legalább annyira áldozata a körülményeknek, mint saját, elhibázott döntéseinek. A rendező nagy mesterségbeli tudással adagolja az erőszakot, a humort és az érzelmeket, azonban a gengszterromantika nem igazán hat hitelesként, a sztori gyakran didaktikusnak tűnik, a sorsfordító beszélgetés pedig annyira mesterkélt, hogy egy középszerű hollywoodi forgatókönyvíró keze alól is kikerülhetett volna.
A Rheingold egyértelműen nem tartozik Fatih Akin legjobb filmjei közé, de azoknak az elsöprő többsége, akik rászánnak majd bő két órát, biztosan nem fogja azt elfecsérelt időnek érezni. Vetítik még a TIFF-en: csütörtökön, június 15-én, a Dacia moziban és vasárnap, június 18-án a Florin Piersic moziban. (Pengő Zoltán)
Alejandro Rojas – Juan Sebastián Vásquez: La llegada (Upon Entry – Versenyfilm)
A két venezuelai rendező külön-külön ugyan forgatott már rövidfilmet, Vasquez fényképezett játékfilmet is, de mindkettőjük számára a 22. TIFF-en versenyző La llegada a debütjátékfilm, amelynek forgatókönyvét is jegyzik. Amint a vetítést követő közönségtalálkozón a roppant lényegretörő, izgalmas, gyártási részleteket is megosztó beszélgetésben elhangzott, a filmet 17 nap alatt forgatták Spanyolországban, és egyes fordulatait az életből merítették, ők maguk vagy ismerőseik jártak már úgy az Egyesült Államok valamely repterén, ahogyan a film két főhőse.
Igen, a történetnek két főhőse van, továbbá öt-hat megszólaló mellékszereplője, pár statisztája, és ennyi. Lényegében viszont mindössze négyen viszik a lassú, csendes, mindazonáltal dinamikus, figyelemfeszítő, és helyenként a nézők igazságérzetébe beletaposó cselekményt. Diego szakmáját tekintve várostervező, és a mostanában nem különösen stabil állam, Venezuela állampolgára, de Spanyolországban él, Elena pedig, aki az élettársa, táncos, és spanyol állampolgár. Elena megnyerte a vízumlottót, azzal vándorolnának be az Egyesült Államokba, előbb azonban át kell lendülniük a reptéri iratellenőrzésen. És itt kezdődik a baj. Kiemelik a sorból, átkísérik őket a kihallgatószobába, vegzálják a csomagokat, és ami kezdetben a körülmények dacára ártatlannak tetsző rideg bürokráciának tűnik, fokozatosan egyre kényelmetlenebb vallatásba megy át. Megalázó a helyzet, Elena kissé lázong, Diego csitítja, de azán mégis Diego lesz egyre idegesebb, de nem a megaláztatástól. Elhallgatott részletek derülnek ki előéletéből és valami erősen nem stimmel.
A zárt, fullasztó, hideg fényben fürdetett kihallgatószobai helyszíneken a kamera kimérten keretezi a vallatókat és a vallatottakat, utóbbiakat egymástól diszkréten elszigeteli, közel hozza őket a nézőhöz, együttérzünk velük, sérelmeik és megdöbbenésük a miénk is, majd egyiküktől észrevétlen idegenkedéssel fokozatosan eltávolodunk. Ahogyan a másik is eltávolodik tőle, és mi kitartóan vele együtt megyünk érzésben kissé odébb. Az ambivalens érzelemépítészet során a két venezuelai rendező mély filmes tapasztalattal ajándékoz meg, szubjektív benyomásainkat odafaragja, ahol már objektívnak tetsző ítéletnek érezzük, majd a filmvégi csattanóval kijózanítanak belőle, így azt is elérik, hogy alkotásukat felszabadultan ünnepelje a hálás nézősereg. (Ferenczi Szilárd)
CSAK SAJÁT
.jpg)
