Skovrán Tünde Who I Am Not című dokumentumfilmjét csütörtök este mutatták be a kolozsvári Győzelem moziban a TIFF keretében. A Los Angelesben élő rendezővel másnap ültünk le beszélgetni interszexualitásról, ignoranciáról, el- és befogadásról, és természetesen a film elkészültének folyamatáról.

– Elsősorban elmondanád, hogy mi a film címe magyarul?

– Nincs magyar címe, a román címét is a sajtóból tudtam meg. Ha magyarul akarnám összefoglalni, akkor talán a legtalálóbb valami olyasmi lenne, hogy ha nem tudod, hogy ki vagyok, akkor kérdezd meg, hogy ki nem vagyok.

– Helyben vagyunk akkor… Addig is, amíg a végleges magyar címét megtalálod, arról kérdeznélek, hogy milyen érzés volt számodra ezt a filmet Kolozsváron bemutatni? Abban a városban, amit Erdővidék és Háromszék után nevezhetünk otthonodnak.

– Kezdjük azzal, hogy álmomban sem mertem volna arra gondolni, hogy ennyien el fognak jönni, ehhez képest teltház fogadott a moziban, ráadásul olyan körülmények között, hogy én nem is nagyon tudtam ezt reklámozni. Ez abban merült ki, hogy írtam egy posztot a Facebookra, amiben arra kértem az ismerőseimet, hogy segítsenek megosztani a hírt, hogy lesz ez a bemutató. Nekem az volt a fejemben, hogy annyi influenszer meg sajtós ismerősöm van, akikből ha csak ketten megosztják ezt a bejegyzést, akkor az biztos, hogy eljut az emberekhez. Ehhez képest legnagyobb megdöbbenésemre 30–40 megosztás volt, de nem az előbb említett kategóriából, hanem olyan emberek révén, akikről sose gondoltam volna, hogy egyáltalán követnek és érdekli őket, amivel épp foglalkozom. Emiatt is különleges ez az egész kolozsvári bemutató, hisz ezeknek az embereknek az érdeklődése, kíváncsisága nagyon fontos számomra.

Izgultam nagyon a kolozsvári bemutató miatt, mert – mondjuk ki egyenesen – Románia, vagy általában Kelet-Európa még mindig nagyon zárt és korántsem voltam biztos benne, hogy a közönség nem fog elutasítóan, ignoránsan viszonyulni egy ilyen témához, amelyet ebben a filmben feldolgoztam. Rengeteg olyan kérdést vet fel, amik kapcsán az emberekben még mindig nagyon sok előítélet van, továbbra is nagymértékben tapasztalható a homofóbia, így tényleg aggódtam, hogy hogyan fognak az emberek reagálni, lesz-e megfelelő mértékű érzékenység a film befogadására? Aztán a végén, amikor már a feliratok futottak, és a teremben még mindig csend volt, és amikor mindennek vége volt, akkor kezdtek tapsolni. Ekkor már tudtam, hogy a film üzenete átjött, és sok embert elgondolkodtatott, beleértve azokat is, akik kevésbé jártasak ebben a témában. A célunk az volt, hogy elinduljon egy párbeszéd ezzel kapcsolatban.

– Homofóbia, ignorancia… erős szavak, de most nem fogok feltétlenül ezzel vitába szállni. Viszont pontosítsunk, kérlek, mert a te filmed igazából nem a homoszexualitásról szól, hanem az interszexualitás áll a középpontjában…

– A homofóbia nemcsak a homoszexualitás és a homoszexuális emberek elleni előítéletekről és negatív véleményekről szól, hanem általánosságban az eltérőség elutasításáról is. Ez magában foglalja azoknak az egyéneknek az elutasítását is, akik másképp gondolkodnak, viselkednek vagy élik az életüket, akár azáltal, hogy eltérnek a hagyományos társadalmi normáktól, vallási vagy kulturális hátterüktől.

– Rendben, értem, de itt segíts akkor megérteni: amint az a filmből kiderül, a világon mintegy 150 millió intersex ember él, akik ezzel a fajta genetikai rendellenességgel születtek…

– Nem rendellenesség, hanem variáció. Genetikai variáció, ami ugyanúgy megtalálható a növényvilágban, állatvilágban, mindenhol, tehát ez a természet része.

Alice Dreger, tudományos író és bioetikus szerint a biológia nem olyannyira összetett, hogy el kell ismernünk, a természet nem von egyértelmű határokat a férfi és nő, valamint a férfi és intersex, illetve a nő és intersex között; ezeket a határokat valójában mi vonjuk meg, hogy egyszerűsítsük a társadalmunkat. Az ilyen határokat pedig általában a többség alakítja.

Számomra különösen érdekes volt a film anatómiai jellege, és úgy gondoltam, hogy ha konkrét biológiai bizonyítékokkal támasztom alá ezt a történetet, az segítséget nyújthat azoknak, akik egyébként nem értik teljesen, hogy mit jelentenek ezek a különbözőségek, mit jelent a gender-szivárvány, akik úgy gondolják, hogy ezek a variációk kizárólag csak mentális síkon történnek.

Gyakran a sztereotípiák azt sugallják, hogy valaki Miss X-ként születik, és másnap felébredve dönti el, hogy holnaptól Mr. Y lesz. Ez azonban egy túl egyszerűsített és banális megközelítés a valósághoz, mivel valójában egy rendkívül komplex folyamatról van szó...

– Bocsáss meg, hogy újra a szavadba vágok, de muszáj ismét visszatérnem előbbi gondolatomra, hogy az interszexualitás nem azonos a homoszexualitással és valójában nem illeszthető be mindabba, amit talán közérthetően az LMBTQ betűszóval írhatunk körül…

– Az interszex emberek részei az LMBTQ közösségnek, amit az LMBTQI akronimában is megjelenítenek, ahol az „I” az interszex közösséget jelenti. Azonban sok interszex ember úgy gondolja, hogy ez nem identitáskérdés, hanem csupán egy anatómiai variáció, és ezért nem kellene az LMBTQ csoportba sorolni őket.

Miért történik mégis ez a sorolás? Azért, mert az interszex emberek hasonló módon diszkriminációval és alulreprezentáltsággal szembesülnek, és ezért részei a Queer közösségnek. Azonban sok interszex személy, akivel szerencsém volt elbeszélgetni, nem vállalja nyíltan ezt az azonosítást. Amúgy az én célom egy univerzális történet elmesélése volt interszex szereplőkkel, nem pedig egy aktivista film készítése, ahol szakértők nyilatkoznak vagy interjúkat készítek a közösség tagjaival.

– Univerzális történet, mégis egy adott helyszínen játszódik, mégpedig Dél-Afrikában. Miért épp ott?

– Nem akartam én Dél-Afrikában elkészíteni ezt a filmet. Arról sincs szó, hogy Dél-Afrikában több interszex ember élne, mint bárhol máshol a világon, hanem az történt, hogy egy olyan nemzetközileg ismert történetet kezdtem felgöngyölíteni, amit az egész világ követett, egy dél-afrikai futónő történetét. Azért, hogy megismerjem az ő környezetét, ki kellett utazni Dél-Afrikába, és hosszú időn keresztül az ő történetét követtem nagyon közelről.

Aztán valahogy sikerült ott ragadni és egyre több emberrel találkoztam, akik hasonló problémákkal küszködtek, mint ez az amúgy nagyon híres atléta, és akik még drámaibb problémákkal szembesültek nap mint nap, és akkor rájöttem arra, hogy nekem egy sokkal intimebb filmet kell megrendezni, elsősorban azért is, mert színész vagyok, és a lelki folyamatok sokkal közelebb állnak hozzám, mint teszem azt egy politikai botrány dokumentálása. A sztori mélysége érdekelt, nem pedig az, hogy ez hogyan csapódik le a médiában.

Ennek érdekében rengeteg emberrel találkoztam, és végül így jutottam el Sharonhoz és Dimakatsohoz, akikkel viszonylag hamar sikerült nagyon erős kapcsolatot kialakítani és éreztem, hogy az ők történetükön keresztül kell megmutatni ennek az egésznek a mélységét. Elsősorban azért, mert mindkettejüket fantasztikus embereknek tartom, de ugyanakkor nagyon jól működtek a kamera előtt, továbbá a legfrissebb kutatások szerint az interszexualitás mintegy 40 változata ismert, ez a két ember viszont ennek a spektrumnak annyira két távoli pontján helyezkedik el, hogy úgy éreztem, így ezt az egész ívet meg tudom valamilyen szinten jeleníteni. Ami a két főszereplő mellett szólt még, hogy helyi szinten ők ugyan nagyon sok embernek elmesélték a történetüket, de azt szerették volna, ha minél szélesebb körben, akár nemzetközi szinten is meghallgatják őket.

– Hogyan sikerült ezt az egészet megvalósítani? A filmben nagyon intim pillanatokban láthatjuk ezt a két szereplőt, szinte hihetetlenül közel hozod őket a nézőkhöz. Gondolom, hogy nem ment egyik percről a másikra, hogy ennyire a bizalmukba férkőzz.

– A kezdetektől az volt a koncepció, hogy nagyon erősen bevonom őket a filmkészítés folyamatába, hatalmat adok nekik, olyan mértékben, hogyha valamit nem akartak vállalni, vagy úgy érezték, hogy leforgattunk valamit, de mégsem tudnak azzal együtt élni, hogy az benne maradjon a végső változatban, akkor kivágtuk azokat a jeleneteket. Mindig megbeszéltük, hogy melyek azok a paraméterek, amiken belül ők biztonságban érzik magukat, mert nem akartam semmilyen szinten veszélybe sodorni  őket. Ez a fajta teljes feléjük fordulás nagyon hasznos volt, mert ezáltal mai napig tudják, hogy számíthatnak rám. Még ha fizikailag nem is vagyok ott, bármikor felhívhatnak telefonon, ha szükségük van rám.

Ez nekem is hatalmas lecke volt, mert megtanultam meghallgatni embereket, de ehhez szükség volt öt évre az életemből. És ez egy nagyon komoly gyakorlat, főleg egy színésznek, akinek eddig minden arról szólt, hogy őrá figyeljenek. Amikor viszont tudatosult bennem, hogy itt most én vagyok a rendező, akkor merőben megváltozott az egész perspektíva és hatalmas harcot kellett vívjak önmagammal, hogy itt ne legyen véleményem. Bármi van, jó vagy rossz, azt nekem el kell fogadnom egy ilyen helyzetben, és az én feladatom az, hogy akár egy szülő, meghallgassa és támogassa a gyermekét. Itt olyan traumákhoz nyúltunk hozzá, hogy sokszor azt gondoltam, hogy nem leszek képes kézben tartani a helyzetet. Nincsen pszichológusi diplomám, így gyakorlatilag eszköztelenül álltam sokszor, az egyetlen eszköz, amihez ilyenkor nyúlni tudtam, az a szeretet. Ezáltal pedig lassan a kamera előtt is megnyíltak.

Ezt úgy tudtam elérni, hogy közben az összes stábtag részt vett különböző bizalmi gyakorlatok elvégzésében, együtt meditáltunk, megosztottuk a saját traumáinkat is, megnyíltunk egymás előtt. Ez egy nagyon hosszú folyamat volt, és amíg a bizalom ki nem alakult – mintegy két évről van szó –, amit addig felvettünk, az be se került a filmbe. Másrészt ahhoz, hogy megbízzanak bennem, hozzájárult az is, hogy tudták, mi is mekkora kockázatot vállalunk azzal, hogy elmegyünk az ő környezetükbe, ahol percenként meggyilkolnak egy embert, a townshipekbe, ahova fehér ember alapból nem teszi be a lábát. Dimakatso lakhelye például egy drogkartell által ellenőrzött városrész határán van. Ennek ellenére mi elmentünk oda, természetesen testőrökkel, de a közösség akkor is be kellett fogadjon.

Nevet is kaptam, én lettem a Sibongile (jelentése: „hálásak vagyunk neki”). Megettem a csirkelábból készült ételüket, együtt táncoltam a szangomával (varázsló, javasasszony), kiűzettem magamból az ördögöt. Röviden, én is bedobtam az életem, a biztonságom ebbe a játszmába. Volt olyan, hogy sürgősségire kellett vigyenek, de olyan is volt, hogy leállítottam a forgatást, mert képtelen voltam tovább menni. Nem azért, mert féltem attól, hogy a csirkének elvágják a torkát, vagy hogy vérben megfürdetik a főszereplőt, hanem azért, mert rettegtem, hogy ő ezt hogyan fogja feldolgozni, hogy neki milyen változást fog hozni ez az életében, mert felelősséggel tartozom mindazért, ami ezekkel az emberekkel a továbbiakban történik.

– Embert próbáló és felettébb megerőltető folyamat lehetett, annak ellenére, hogy a végeredmény valószínűleg kárpótol mindenért. És ha már itt tartunk, szeretném, ha szólnál néhány szót arról is, hogy milyen koncepció alapján született meg a film képi világa, ami véleményem szerint legalább olyan fontos a film struktúrájában, mint maga az elmesélt történet. Visszafogott, látszólag minimalista, de közben rengeteg fontos részlet rejtőzik a képekben. Honnan indultál és hova jutottál akkor, amikor helyére került az utolsó képkocka?

– Nem titok, hogy én úgy tekintettem erre a sztorira, mint egy művészeti megnyilvánulásra, egy alkotásra a szó valódi értelmében. Rengeteget küszködtem azzal, hogy mi legyen a tézise a filmnek, ha úgy tetszik, a DNS-e, az az egy vagy három szó, amit elvisz magával a néző, mert mindenki arra fog emlékezni, hogy milyen érzést váltott ki belőle. Én azokat a filmeket szeretem, amelyek vezérmotívuma egy elem, föld, tűz, levegő akár. Számomra jelen esetben a víz tűnt annak az elemnek, ami legjobban talál az egész koncepcióhoz.

Ha megfigyeled, szinte minden jelenetben ott van a víz, mert ez maga az élet, ugyanakkor a megtisztulás és a folytonos változást is szimbolizálja. Ez volt tehát az alapmotívum, ezt folyamatosan kerestem a forgatás során, de amúgyis nagyon vizuális beállítottságú vagyok, ezért a filmen vezérelvként jelen levő dualitás témájával kapcsolatosan rengeteg anyagot gyűjtöttem.

Van egy kb. ezeroldalas mappám, amiben ilyen témájú fotók, festményekről és szobrokról készült reprodukciók vannak, az ezekből nyert inspirációt pedig igyekeztem beépíteni a film képi világába. Ezen kívül napokat töltöttünk például Sharon lakásában, amikor ő nem volt otthon, filmeztük az életterét, gyakorlatilag azt a fehér magányt, amely a mindennapokban is körülveszi. Ebben a sterilnek is nevezhető világban, egy kalitkában próbáltam megtalálni az életet. Ebből lett a hangya a vízcseppben például, vagy a repedés a falon. Amikor ezzel a falrepedéses mesével előjöttem amúgy, akkor az operatőrjeim hülyének néztek, mert nem értették, hogy minek kell egy dokumentumfilmben egy repedés egy fehér falon. Viszont én úgy voltam vele, hogy ezeknek az embereknek az élettere, a nonverbális vizuális világuk nagyon hangsúlyosan beszél arról, hogy kik is ők tulajdonképpen, ezért ezek az elemek mind-mind segítettek elmesélni a történetüket.

Persze, volt sok előre megkonstruált kép is a fejemben, de a legizgalmasabbra azok a jelenetek sikerültek, amiket a helyszínen, ad-hoc módon kísérleteztünk ki. Például az, amikor elmerülnek a tejben. Azért tej, mert aznap épp azon ment az agyalás, hogy vajon melyik a legnőibb elem, ezzel kapcsolatosan pedig arra a következtetésre jutottunk, hogy a tej. Innen kezdve pedig az elméletet rögtön felváltotta a cselekvés és azon kaptuk magunkat, hogy már töltjük is tele a fürdőkádat tejjel, ami valójában számunkra is egy kísérlet volt akkor, de a vágásnál aztán kiderült, hogy dramaturgiai szempontból hol van ennek a helye, így a végső változatba értelemszerűen belekerült.

– Visszatérve a csütörtök esti vetítésre: sikerült szerinted elérni célod és hozzájárul a Who Am I Not ahhoz, hogy valós párbeszéd induljon az itteni társadalomban is ezen témák kapcsán?

– Mindenképp úgy gondolom, hogy az első lépés megtörtént és ez egyben hatalmas megkönnyebbülés számomra, hogy a filmet túlnyomórészt pozitívan és nyitottan fogadta a közönség. Viszont, ha már erről beszélünk, feltűnt egy dolog, mégpedig a saját magyar ismerőseimmel kapcsolatban. Időszűkében lévén, a vetítés utáni beszélgetés angolul folyt, amivel semmi probléma se volt, rengeteg kérdés jött, de egy adott pillanatban észrevettem, hogy a románok kérdeznek, a magyarok pedig semmit. El is kezdtem parázni azon, hogy biztos nem tetszett nekik, itt valamit nagyon elrontottam, a magyarok körében ez a téma még nagyobb tabunak számít, mint a románoknál stb.

Aztán ma (pénteken – szerk. megj.) reggel nyolctól folyamatosan csengett a telefonom, jöttek az üzenetek, hogy annyi mindent meg szerettünk volna kérdezni, de nem mertük. Visszakérdeztem, hogy ugyanbiza miért? Kiderült, hogy nem a téma miatt voltak csendben, hanem úgy gondolták, hogy nem tudnak elég jól angolul, ezért nem mertek a közönség előtt megszólalni. Szóval ezt csak azért mesélem el, mert jó a párhuzam a film egyik vezérmotívumával, mégpedig azzal, hogy mennyire gátakat szabó tényező lehet egy ember életében a mások előtti megfelelési kényszer. Ezeknek a gátaknak a lebontásán pedig mindannyiunknak dolgoznunk kell.