1982. augusztus 17-én kezdődött meg az első kereskedelmi célra szánt audió-CD-lemezek gyártása a Philips gyártósorán, a németországi Langenhagenben, jóllehet az első korongok csak hónapokkal később kerültek a boltokba.

A ma használatos (vagy egyre kevésbé használatos) CD- és DVD-formátumok előfutára az 1978-ban kereskedelmi forgalomba kerülő LaserDisc volt, amelynek technológiáját még az 1960-as években kezdték kifejleszteni. Ez a videóformátum az optikai tárolásnak köszönhetően nagyságrendekkel jobb minőséget eredményezett, mint a mágnesszalagos VHS- és BetaMax-rendszerek, de jobbára csak Ázsiában terjedt el. A LaserDisc hátránya az volt, hogy rögzítéskor analóg videójelet használtak, így tömörítés hiányában a lemez nagyméretű, 30 centi átmérőjű volt és csak egy órányi anyag fért rá.

Kézenfekvőnek tűnt, hogy a módszerrel rögzítsenek hangot is, a megoldáson egymástól függetlenül kezdett a holland Philips és a japán Sony cég dolgozni.

A két rivális óriásvállalat 1979-ben egyesítette erőit, az iparág történetében új munkamódszert jelentő nyílt, közös innováció teljes sikerrel járt. Az úgynevezett lézerletapogatás elvén működő technológia vörös könyvnek nevezett szabványa 1980-ra készült el, a sorozatgyártásra két évvel később álltak készen. A CD-technika hamarosan kiszorította a Philips 1963 óta egyeduralkodó találmányát, a hangkazettát, vele együtt a kazettás magnetofonokat, és a vinillemezeknek is vetélytársa lett. Az elnevezés sem volt egyszerű: felvetődött a Mini Rack, a MiniDisc és a Compact Rack is, végül a Compact Disc mellett maradtak, mert úgy vélték: a vásárlókat a név már a magnók révén ismerős Compact Cassette-re fogja emlékeztetni.

A korong mérete a Sony kérésére lett 11 helyett 12 centiméter, a lemezre rögzíthető felvétel idejét ezáltal 75 percben határozták meg. A legenda szerint a japánok azért ragaszkodtak a nagyobb tárolási felülethez, hogy egy lemezre férjen Beethoven IX. szimfóniája.

A digitalizáláshoz szükséges, kiváló hangminőséget adó 16 bites rendszerért és a hibajavító kódokért a Sony, az EFM-nek nevezett adatkódolási technikáért és a gyártásért a Philips volt felelős. Az 1,2 milliméter vastag, 15 gramm súlyú, szivárványszínű polikarbonátból készült műanyag korongon az adatokat belülről kifelé rögzítik, vagyis pont ellenkező irányban, mint a bakelitlemezeken. Az 5 kilométernyi lejátszósávra a jeleket lézerrel viszik fel, a letapogatás is lézerrel történik a CD alsó oldalán, az információt parányi „göröngyök”, azaz pitek hordozzák.

Az ABBA utolsó albuma volt az első könnyűzenei CD

Az első tesztfelvétel 1980 decemberében készült, ezen Herbert von Karajan a Berlini Filharmonikusok élén Richard Strauss Alpesi szimfóniáját dirigálta.

Az első kereskedelmi célra szánt CD gyártása 1982. augusztus 17-én kezdődött, ezen Claudio Arrau adta elő Chopin keringőit, a gépsort indító gombot maga Arrau nyomta meg. A Polygram lemezcég egyik munkatársa később elárulta: az új technológia annyira jó minőséget produkált, hogy kiderült, a chilei zongoraművész játék közben folyton dörmög és nagyokat liheg, amit bakeliten soha nem lehetett volna észrevenni.

A Philips gyárában készült első könnyűzenei CD az ABBA együttes utolsó albuma, a The Visitors volt. Az első CD-lemez, Billy Joel 52nd Street című albuma és ezzel egy időben a világ első CD-lejátszója, a Sony CDP 101 1982. október 1-én Japánban került a boltokba.

A CD, amelyen egy gombnyomással lehetett kedvenc számunkhoz ugrani, villámgyorsan meghódította a világot.

Az első egymilliónál nagyobb példányszámban eladott kompakt lemez a Dire Straits Brothers in Arms című albuma lett. 1986-ban már több CD-lejátszót adtak el, mint hagyományos lemezjátszót, 1988-ban pedig már jobban fogyott a CD a fekete bakelitlemeznél.

1985-ben került forgalomba a CD-ROM (CD-Read Only Memory), amely mintegy 230 ezer A4-es oldal gépelt szövegnek megfelelő adatmennyiséget képes tömörítetlen állapotban tárolni. 1990-ben jelentek meg az egyszer írható CD-R lemezek, pár évvel később kerültek piacra az újraírható optikai CD-k (CD-RW).

A CD-k népszerűsége a 2010-es évekre megkopott, egyre jobban kiszorította őket a zenei fájlok tárolására kifejlesztett MP3 formátum, majd az online zenehallgatás.

Temetni azért még nem kell a CD-t, a különböző online és offline használtpiac-tereken folyamatosan emelkednek az eladások. „Egy szabványról soha nem lehet előre megmondani, meddig marad életben. A CD életképes volt, és még mindig az” – állítja a Philips marketingfőnöke.