A gyerekek kapjanak minél több rajzeszközt, papírt, bátorítást – vallja Muhi Sándor szatmárnémeti grafikus, nyugalmazott egyetemi oktató a rajztanításról. Mint mondja, a vizuális nevelés terén a bátorítás, a példamutatás, az ösztönzés, irányítás itt meghatározó szerepet kap, de mindennél fontosabb a pedagógus személyisége, hitelessége.

– Miért döntött úgy anno, hogy a tanári pályát választja?

– Kezdetben jobb híján, megélhetési okok miatt választottam ezt a lehetőséget, alkotóként sem szerettem volna anyagi meggondolásból megengedhetetlen kompromisszumokat kötni. Munka közben rájöttem a tanítás ízére, fontosságára, és 8–10 évi tanárkodás után már biztosan tudtam, hogy maradok. Voltak más lehetőségeim is, kaptam ajánlatokat, de egyet sem fogadtam el. 53 éven át tanítottam az elemi iskolától az egyetemig.

– Hogyan lehet megszerettetni a rajzolást a legkisebbekkel?

– Rajzról beszélünk, de valójában képzőművészeti tevékenységről, vizuális kultúráról van szó, ez az emberi kommunikáció egyik legősibb módja. A kicsik ösztönösen szeretik a rajzot, és ez a kezdeti, spontán firkálásoktól az ábrázolásig megmarad. Kapjanak minél több rajzeszközt, papírt, bátorítást, nagyon hatásos, mozgósító, ha együtt készítünk olyan ajándékot, díszítést, üdvözlőlapot, amelyekhez rajzolni is kell. Hálásak, ha a munkáikból odahaza alkalmi tárlatokat rendezünk, és ezeket megmutatjuk a vendégeknek is.

A kérdés megítélésem szerint inkább az: mit tegyünk, hogy ez a szeretet, érdeklődés ne lanyhuljon, motiváció híján ne kopjon meg? A bátorítás, a példamutatás, az ösztönzés, irányítás itt meghatározó szerepet kap, de mindennél fontosabb a pedagógus személyisége, hitelessége. Eredményesen tanítani, irányítani kötelességszerűen, csak fizetésért nem lehet, a közömbösség, érdektelenség, alibicselekvés rombol, gátol, leépít. A jó tanító, tanár szereti a szakmáját, hisz a tanítványaiban, a hivatásában az óvoda, iskola kerítésén, a nyugdíjaztatáson túl is. Ezért van az, hogy néhány pedagógust tanár úrnak szólítanak élete végéig még azok is, akiket sohasem tanított.

– Mennyiben segít a rajztechnikák elsajátításában a művészettörténeti ismeretek bővítése?

– A művészettörténeti ismeretek – és itt nem életrajzi adatokra, évszámokra, az alkotások címeinek, stílusának a felsorolására gondolok – többek között a felhasznált anyagokkal, technikákkal kapcsolatos tudást is tartalmaznak. Ezek azonban csak elméletiek, általánosak, és éppen ezért felszínesek. Emiatt van az, hogy a művészettörténész nem műkritikus, mert oda alapos technikai ismeretekre is szükség van. Művészettörténészeket nálunk több helyen képeznek tudományegyetemeken, de műkritikusokat csak a Bukaresti Képzőművészeti Egyetem keretében, a művészeti muzeológia szakon, ahol a hallgatók közvetlen kapcsolatban vannak a szakma gyakorlati részével, annak művelőivel, vagyis nem kívülállóként értelmezik az alkotásokat.

– Intézményes keretek között, iskolai formában vagy szabadfoglalkozásként ajánlott inkább a rajztanulás?

– A vizuális művészetekkel kapcsolatos ismeretek szerzése összetett folyamat, sokévi előtanulmányt és folyamatos, kitartó gyakorlást igényel. Bizonyos dolgokat szabadfoglalkozásként is el lehet sajátítani, de ott is alapvetően fontos, megkerülhetetlen egy kialakult ízlésvilágú, alapos felkészültségű mentor irányítása, különben az önképző könnyen eltévedhet, és a legtöbb esetben el is téved.

Napjainkban rengeteg önmagát művésznek tartó ember fest, rajzol, mintáz, farag, fotózik és köztük minden látszat, görcsös igyekezet ellenére nagyon kevés a művész. Ahhoz tehetség, kultúra, alapos, sokrétű technikai és elméleti ismeret szükséges. Érzései, gondolatai bárkinek lehetnek, de mit sem ér, ha az illető nem rendelkezik a kifejezésükhöz, megosztásukhoz szükséges eszközökkel, tudással. A komoly szakmai alapokat nélkülöző önképzés folyamán téves beidegződések rögződhetnek, és ezek egy életen át elkísérik az irányítás nélküli próbálkozót, aki minden erőfeszítése, szorgalma ellenére dilettáns marad.

– Mit tapasztalt pályája során, mennyire fogékonyak a fiatalok a rajztanulás iránt?

– A képzőművészeti nevelés rendkívül fontos része a tanügyi rendszernek, annak ellenére, hogy ezt sokan még nem ismerték fel. Egy erőteljesen vizualizálódó világban élünk, és ezt a világot érteni, értelmezni, élni csak időben kialakított vizuális kultúrával lehet. Ennek az egyik legkézenfekvőbb, leghatékonyabb eszköze a képzőművészeti nevelés, amely természetesen nemcsak rajzból, főleg nem ilyen-olyan tárgyak ábrázolásából áll, hanem a képi kommunikáció ezer változatából, módjából a művészetben, a mindennapi életben. Minél életközelibb ennek a tantárgynak a tartalma, minél hangsúlyosabb az interdiszciplináris jellege, annál nagyobb esélyünk van arra, hogy elnyerje a tanítványaink tetszését, érdeklődését.

– Hogyan lehet megtanítani a rajztanítás módszertanát?

– Úgy gondolom, hogy a vizuális nevelés módszertanát úgy lehet tanítani, mint mindent: személyes példamutatással. 20 éven át oktattam különböző pedagógiai főiskolákon román és magyar nyelven ezt a tantárgyat. Nagyon sok olyan vidéki tanítványom is volt, akik a találkozásunkig csak a tévében láttak képesített művészetpedagógust. Nekem az volt a feladatom, hogy egy félév alatt a tanultak mellett megkedveltessem ezeket a tevékenységeket, hiszen csak azt tudjuk majd eredményesen tanítani, amit szeretünk.

A következő módszert alkalmaztam:

• Már az egyetemi előadás előtt megváltoztattam a terem hangulatát, alkalmi tárlatokkal a táblán, az ajtón, a fogason, a szekrény oldalán az aktuális témához kötődő A4-es reprókat, szemléltetőket, gyermekrajzokat rögzítettem tapadós gyurmával. A tábla kivételével ezek egy hétig a teremben, az ajtón maradtak. Ezzel párhuzamosan közöltem a legfontosabb tudnivalót: Ne magyarázd, mutasd!
• A szemináriumi bemutatókról fotósorozatot készítettem, ezeket még aznap megosztottam a saját és a tagozat közösségi oldalán. Onnan tudom, hogy a hallgatók rendszeresen megnézték, mert legközelebb már a témához öltöztek (pl. hideg színekbe, ha pont arról tanultunk), és alaposabban felkészültek, hogy ne valljanak szégyent az évfolyamtársak, ismerősök, érdeklődők előtt.
• Eleve olyan témákat választottam a legelején, amelyek nem igényeltek különösebb gyakorlatot, ismereteket, hiszen a sikeres bemutatkozás, a kezdeti sikerélmény rendkívül fontos, motiváló tényező.
• Valamennyi hallgató kapott tőlem még az első előadáson egy DVD-t, amelyen minden témához, feladathoz kötődően nagyon sok reprodukciót, szemléltetőt, gyerekrajzot és több kötetnyi, a számukra készített elméleti anyagot talált. Ezek megkönnyítették a felkészülést a szemináriumokra, a gyakorló tanításokra, vizsgákra, és segítséget nyújtottak államvizsga és fokozati dolgozatok készítéséhez is.
• Ismétléskor felelevenítettük fotók, kisfilmek vetítésével az évfolyam teljes addigi tevékenységét.
• Jártunk persze múzeumban, művészeti galériában, sőt elvittem minden évfolyamot a saját lakásomra is, ahol kötetlenül beszélgethettünk tanításról, a szemléltetők tárolásáról, művészetről, könyvekről, családról, a mindennapi munka technikai feltételeiről.
• A vizsgákról száműztük a tételeket, az izgalmakat, az érdemjegy alapját a félévi tevékenység minősége határozta meg. A levetített képanyag bemutatása után minden hallgató értékelte a saját, illetve az évfolyamtársai tevékenységét. Az eseményt, a vizsgát a vizuális nevelés fontos ünnepeként kezeltük, ennek megfelelően készültünk, díszítettük a termet, öltözködtünk, viselkedtünk, beszélgettünk. És ami a legfontosabb: békében, barátságban, a jól teljesített feladat örömével váltunk el.

– Mennyire fontos az alkotónak, hogy másoknak is megmutassa alkotásait? Mennyire motiválhatja őt a közönség?

– Fontos, hiszen az alkotómunka lényege, hogy érzéseket, gondolatokat közvetít. Közönség nélkül nincs művészet, aki ezt nem veszi tudomásul, vagy nem tulajdonít jelentőséget ennek, önmagát csapja be. A kapcsolat megteremtésére minden módszer jó a hagyományos tárlatoktól, ismertetőktől, újságokban, folyóiratokban közzétett repróktól a virtuális kiállításokig. Az utóbbi években azt tapasztalom, hogy a hagyományos formák iránt csappant az érdeklődés, ezért elég gyakran készítek, rendezek online tárlatokat a legújabb munkáimból. Itt a párbeszéden kívül arra is lehetőség nyílik, hogy bevonjuk a nézőt az alkotás folyamatába, akit ezzel partnerré avatjuk. Ingergazdag világban élünk, a hagyományos módszereken, megoldásokon, tárlatokon, tárlatnyitókon, műfajokon, technikákon lassan és végérvényesen átlép az idő.

– Fontos-e, hogy milyen technikát választ a művész?

– Olyan értelemben fontos, hogy mindenki az egyéniségének legjobban megfelelő, hozzá legközelebb álló technikát válassza. A technika másodlagos, függ a témától, az alkotó személyiségétől, a kortól, felkészültségtől és még sorolhatnám. Itt sincsenek örökös, végérvényes lehetőségek, megoldások. A mi korunkra többek között a műfaji és technikai korlátok elmosódása is jellemző, ezért fogalmam sincs – senkinek nincs fogalma arról –, hogy milyen lesz a századvég művészete, milyen új műfajok, technikák, közlésmódok, kommunikációs lehetőségek jelennek meg.

Abban viszont biztos vagyok, hogy akkor is lesz művészet, mert amióta ember létezik, ez számára a túlélési stratégia egyik fontos, nélkülözhetetlen eleme. Igaz, ma már nem vadászunk kardfogú tigrisre, őstulokra, mamutra, de a mindennapok gondjai, rizikói, a ránk leselkedő veszélyek a mai napig feladják a leckét mindannyiunknak, csak a tudás, a hit, a művészet segít át a zökkenőkön.