Magyar Közoktatás

Támogató közeg, hol kivirágozhatnak – élet a családi típusú otthonokban

Keveset tudni és hallani arról, hogy mi történik azokkal a gyerekekkel, akik család, szülő nélkül nőnek fel az állami rendszerben. Sokaknak még mindig előítéleteik vannak ezekkel az otthonokkal kapcsolatban annak ellenére, hogy nagyon sokat fejlődtek az elmúlt években, és ma már egyáltalán nem hasonlíthatóak össze a régi árvaházakkal. Ma a gyerekek családi házakban élnek modern körülmények között, maximum 12-en egy házban, négy-öt nevelővel, pszichológussal, akiknek van ideje minden egyes személlyel foglalkozni.

Arról, hogy milyen változások mentek végbe a rendszeren belül az elmúlt években, hogyan, milyen módszereket használva próbálják ezeket a fiatal felnőtteket terelgetni az útjukon, milyen nehézségekkel küzdenek meg, hogyan viszonyulnak az oktatási rendszerhez, és milyen sikertörténetek vannak, Lőrincz Imre, az egyik támogató otthonban dolgozó sepsiszentgyörgyi pszichológus mesél. 

A régi „árvaház” és a mai támogató központ

Először is fontos hangsúlyozni, mint mondja, hogy mi a különbség a régi típusú, úgynevezett „árvaház” és a támogató központ vagy családi ház között. Az árvaházakban több gyerek élt, legalább 30–40 gyereket szállásoltak el, míg az úgynevezett családi házakban, amelyek ezt nagyjából felváltották, legfeljebb 12-en laknak. Utóbbiban a gyerekek családi típusú közösségben élnek, persze itt is megvannak ugyanazok az emberek, mint az árvaházban, a házfőnök, a nevelők, szociális munkások, pszichológus, ám itt sokkal több idő és figyelem jut egy-egy gyerekre, hiszen kevesebben vannak. A családi házakban ugyanakkor törekednek a  stabil és támogató környezet kialakítására, olyan, mintha családban élnének a gyerekek, és annyian vannak, hogy oda lehet figyelni mindenkire, ugyanakkor felsőfokú képesítéssel rendelkező nevelők is figyelnek rájuk. A nevelők a gyerekekkel tanulnak mindennap, és napi 24 órában elérhetőek, egymást váltva felügyelik a gyerekeket.

Lőrincz Imre pszichológus egyik ilyen támogató központban dolgozik, ahol a 18. életévüket betöltött fiatalok élnek, akik, hogyha nappali tagozaton tanulnak, maradhatnak az intézményben 26 éves korukig is, amíg befejezik az iskolát vagy egyetemet. Ezeket a fiatal felnőtteket általában bírósági határozat alapján helyezik ki a családi házakba, központokba, jogilag a gyerekjogvédelmi igazgatóság és a támogató központ felel értük. Azok kerülhetnek oda, akik betöltik a 18 évüket a gyermekjogvédelmi rendszeren belül, és addig nevelőszülőknél vagy családi házakban, központokban laktak. Általában tizenkét gyerek lehet egyszerre az intézményben, Lőrincz Imre pedig ennek a 12 gyereknek a pszichológusa jelenleg az egyik ilyen központban.

Hogy mennyit fejlődött ez az intézményrendszer? Lőrincz Imre szerint nagyon sokat változott. Mint mondja, régebben olyan, árvaháztípusú intézmények voltak, ahol 30–40, vagy akár sokkal több gyerek is élt egy helyen, és egyszerűen nem volt lehetőség arra, hogy mindenkire figyeljenek, hiszen nem volt annyi nevelő, szakember. Ezen változtattak, most inkább családi típusú házak működnek, ahol maximum 12 gyerek fér el, meg van szabva, hogy kötelezően minimum hány négyzetméter kell legyen személyenként a gyerekek szobája, hogy legyenek meg a megfelelő körülmények és a felszereltség is.

A dolgozók nehézségei

A pszichológus elmesélte, a nevelők váltásban dolgoznak, így általában egész nap van valaki a központban. Nekik a többi szakemberrel (központvezető, szociális munkás, pszichológus) együtt legfőbb feladatuk az, hogy próbálják a gyerekeket tanítani, például megtanítják őket olyan dolgokra, amelyet ideális esetben egy szülőnek kellett volna megtanítania gyerekének: ügyeket intézni, bankkártyát csináltatnak, segítenek a személyi igazolványukat kicserélni, megtanítják őket gazdálkodni a keresetükkel, spórolni, hogy akkor, mikor majd kimennek a rendszerből, ne teljesen üres kézzel, nulla tapasztalattal rendelkezzenek, hanem legyenek felkészülve a való életre.

Arról, hogy milyen nehézségekbe ütköznek leginkább, Lőrincz Imre így nyilatkozott: sajnos sokan nem tudnak a pénzükkel bánni, megszokják az otthonokban, hogy mindig van élelmük és szállásuk, és hamar elköltik azt a pénzt, amit kapnak vagy megkeresnek. „Mivel nem volt soha igazán pénzük, amikor egy kis zsebpénzhez jutnak, azt hamar elköltik, nem tudnak a pénzzel bánni, nem érzik annak az értékét. Ugyanakkor, mivel tudják, hogy bármi is történik, biztosítva van a lakásuk, ételük, ruhájuk, ezért egy kicsit passzívabbak a saját életükkel, jövőjükkel kapcsolatban” – magyarázta.

Emiatt az otthonokban igyekeznek reális célokat kitűzni a gyerekeknek, velük együtt megbeszélve ezt, és segítenek, hogy azokat el is érjék. Ezt különböző programokkal, képzésekkel, beszélgetésekkel próbálják elérni. Ugyanakkor sokaknál az alapvető dolgokkal kell kezdeni, például az egészségügyi problémák megoldásával. Tanácsokkal látják el a gyerekeket olyan témák kapcsán, amelyek talán mások számára egyértelműek lennének, ám nekik, mivel nem sikerült ezeket egy családon belül megtanulni, nem.

A lelki dolgokkal is foglalkoznak

Lőrincz Imre kifejtette, miután megoldják a legsürgetőbb, külső dolgokat, problémákat, amelyek pár hét vagy esetleg hónap alatt könnyebben elintézhetőek, a lelki dolgokra összpontosítanak, amelyek már sokkal több időt, odafigyelést igényelnek. „Mindenkinél elsősorban az elhagyás témakörével kell foglalkozni. Ezeket a gyerekeket kiskorukban a szüleik bizonyos okok miatt elhagyták, nevelőotthonba vagy nevelőszülőkhöz kerültek, és ez végigkíséri az egész életüket. Emiatt is önállótlanabbak, nincsen önbizalmuk, és sokan rosszabbul teljesítenek az élet sok területén, például az iskolában is” – mondja.

Fel kell építeni a gyerekek önbizalmát, önbecsülését, sokak különböző traumával küszködnek, amelyeket kiskorukban esetlegesen a szülők miatt szenvedtek el, mielőtt bekerültek a rendszerbe, ezeket is lassan fel kell dolgozni. Ezt különböző programok, tevékenységek keretében próbálják elérni, van például önértékelés-, önbecsülés-javító program, ilyenkor társaik jellemzései, véleményei alapján kaphatnak reálisabb képet magukról, a pozitív és negatív tulajdonságaikról, vagy erősségeikről, és ezekből a visszajelzésekből próbálnak meg építkezni. A gyerekek sokszor sokkal alább értékelik magukat, mint amilyenek valójában, és ezeken a programokon, tevékenységeken keresztül próbálják megmutatni nekik, hogy a többiek mit gondolnak róluk, és segítenek kialakítani egy valós képet magukról.

Fotók: Magyar Közoktatás

Először arról beszélnek, hogy ők hogyan gondolnak magukra, mit gondolnak magukról, majd megnézik, hogy mások mit gondolnak róluk, és összehasonlítják ezeket. Megmutatják, hogy reálisan milyenek lehetnek, hogy milyen jó oldaluk, tulajdonságaik vannak, és szembesítik egymást ezekkel a tulajdonságokkal. A személyzet és a többi gyerek is részt vesz ezekben a tevékenységekben, és a pozitív visszajelzések, a bizalom és értékelés Lőrincz Imre szerint csodákra képes. 

Megerősítésre, támogatásra van szükségük

Lőrincz Imre szerint nagyon fontos odafigyelni az oktatásra ezeknek a gyerekeknek az esetében, mivel nagyon hamar lemorzsolódhatnak. „Állandó megerősítésre, támogatásra van szükségük ahhoz, hogy az iskolai rendszerben tudjanak hosszú távon maradni. Mivel ezt nem kapták meg otthonról, nehezen maradnak meg az iskolában, nehezükre esik hosszú távon erőfeszítéseket kifejteni nemcsak az iskolában, hanem más területen is. Általában nem terveznek hosszú távra, nem szívesen tesznek hosszú távon erőfeszítéseket, ezért meg kell tanítani nekik, ahhoz, hogy elérjék a céljaikat, erre bizony szükség van” – mondta.

Mindenkinek más az erőssége és gyengesége, ezért van olyan, akinek románul kell jobban megtanulnia, másnak iskolai hiányosságokat kell pótolnia, és alapvetően megpróbálják a gyerekeket minél tovább eljuttatni az iskolában, legalább az érettségiig, de van néhány egyetemistájuk is, ami „igazán nagy öröm”. „Itt kapnak még egy lehetőséget arra, hogy még a rendszeren belül kapjanak támogatást ahhoz, hogy be tudják fejezni az iskolájukat, vagy visszairatkozzanak az iskolába, ha kiestek onnan. Próbájuk eljuttatni őket minél tovább az iskolai rendszerben, hogy minél többet kihozzanak abból, amihez tehetségük, vagy adottságuk van” – összegezte.

Emellett igyekeznek a tanulás fontosságát megértetni a gyerekekkel, hogy tisztában legyenek azzal, ahhoz, hogy később sikeresek legyenek, jobb fizetésük, életük legyen, ahhoz most kell tanulni, ki kell járni az iskolát, el kell végezni minél több osztályt, és minél magasabb szinten kell diplomát szerezni. Ezt általában nem látják be maguktól a gyerekek, hiszen ezt megértetni vagy erre pozitív példát mutatni a szülők, a család dolga lenne, és emiatt nincsenek hozzászokva ahhoz sem, hogy a nagyon fontos dolgokért nagy erőfeszítéseket kell tenni. Emiatt sokszor inkább lemondanak akár a számukra fontos dolgokról is, feladják, és nagyon nagy kihívás őket ebben segíteni, fejleszteni. Ezt a kitartást kell állandóan újraéleszteni bennük, motiválni őket, hogy elérjék a céljaikat.

A pszichológus szerint a cél az, hogy mindenki hozza ki magából azt, amire képes. Lőrincz Imre emiatt készségfelmérő foglalkozásokat is tart, hogy megtudják, milyen tevékenységekben jók a gyerekek, milyen típusú munkát tudnának jól végezni a jövőben, és úgy próbálják irányítani őket, hogy arra haladjanak, ami az erősségük. Felmérik a képességeiket, aztán az eredményeket együtt megbeszélik, és ebből tanulnak. Emiatt például nem jelentkeznek olyan állásra, amit egy hét után abbahagynának, mert nem nekik való. Igyekeznek minél nagyobb önállóságra nevelni őket, közösen főznek, tanítják őket mosogatni, takarítani, mosni, és a központban többnyire magukat látják el a gyerekek. Ha pedig dolgoznak, akkor az a cél, hogy megtanítsák őket a pénzzel bánni, minél több pénzt félretenni, hogy mire kikerülnek a rendszerből, legyen félretett pénzük, egy stabil munkájuk, egy jövőképük. Ha addig sikerül megtanítani őket a pénzzel bánni, előre tervezni, akkor nem kell félni attól, hogy nem tudnák ellátni magukat a jövőben.

Személyes kapcsolat alakul ki a dolgozókkal

Lőrincz Imre azt is elmondta, hogy bár a gyerekek legkésőbb 26 éves koruk után elhagyják az intézményt, de azért az ott dolgozók mindig követik azt, ameddig tudják, hogy mi történik velük. A kiköltözésük után sokáig tartják a kapcsolatot velük, kialakulnak baráti, mentori viszonyok, elkezdenek kötődni egymáshoz, és akkor „persze, hogy továbbra is érdekli az ott dolgozókat a sorsuk”. Mint mondja, hogyha vannak bizonyos lehetőségek, képzések, lakástámogatások, munkák, akkor mindig megírják ezeket a gyerekeknek, így próbálják továbbra is támogatni őket, hogy minél jobban tudjanak boldogulni az életben. Hozzátette, miután kikerülnek a rendszerből, ők is ugyanúgy élik az életüket, mint bárki más.

„Mindenki lakik valahol, mindenki dolgozik valahol, pénzt keresnek, megházasodnak, vagy sem, tehát élik az életüket, végzik a dolgukat. Sokan kimennek külföldre dolgozni, pár évig ott dolgoznak, hogy egy lakásra előleget be tudjanak fizetni” – mondja. Hozzátette, sokaknál tapasztalható az, hogy ha a központban például még önállótlanok voltak, miután kikerülnek a rendszerből, egy  idő után talpra állnak, összeszedik magukat, és elkezdenek dolgozni, jövőt építeni.

Mennyire pótolható a szülőhiány?

A pszichológus elmesélte, a központban a legfontosabb, hogy a gyerekek egy támogató közeget kapjanak, mindenki, aki ott dolgozik, igyekszik segíteni őket, támogatást nyújtani bármivel kapcsolatban. Mint mondja, amikor ezek a fiatal felnőttek egy támogató, biztató környezetbe kerülnek, sokkal inkább „kivirágoznak”, és olyan dolgokat is elérnek, amiről soha nem gondolták volna, hogy lehetséges. „Például hogy letegyék az érettségit. Van ugyanis olyan, akinek eszébe sem jutott volna, hogy nyolc osztálynál többre képes, és utána eljut líceumba, majd leteszi az érettségit is. Ezek az igazán nagy sikerek, az apró örömök” – mondta mosolyogva.

Mint mesélte, a gyerekek között is van összetartás, általában segítik egymást, és lassan-lassan kialakul egy szorosabb közösség. Az elején valamennyi ideig bizalmatlanok egymással és főleg az újakkal, de aztán elkezdik elfogadni, megszeretni, támogatni egymást. Amikor valakinek szüksége van rá, akkor a többiek azt általában támogatják, és ezt a pszichológus és a nevelők is próbálják erősíteni. Biztatják őket, hogy kiálljanak egymásért, hogy támogassák azt, akinek erre szüksége van. Abban is próbálnak segíteni, hogy akinél lehetséges, a biológiai családjával felvegyék a kapcsolatot, és valamilyen szinten normalizálják ezt. Lőrincz Imre szerint sokan persze erről hallani sem akarnak, mert annyira beléjük égett, hogy őket elhagyták, de van olyan eset is, hogy sikerült normalizálni a kapcsolatot a szülőkkel, és annyira jó érzés, mikor látják, hogy két évtized után felveszik a kapcsolatot a szüleikkel, meg tudják beszélni azt, hogy miért hagyták el őket, és esetleg meg tudnak bocsátani, vagy legalább megértik annak okait, így pedig oldódik az elhagyás miatti feszültség is.

16/9 vagy 1920x1080
CSAK SAJÁT

Kapcsolódók

Kimaradt?