Felnőttként már-már kötelező aggódni a jövő nemzedékért, egyet nem érteni velük, bírálni vagy felülbírálni az életformájukat. Azt mondják a nálam is felnőttebbek, hogy minden nemzedéknek el kell követnie ezt a hibát...

Az utánunk jövő generációt inkább hagyjuk hibázni, véteni, keresgélni, próbálkozni. Nem aggódom a gyerekeimért? Dehogynem! Csak bízom annyira bennük, mint magamban. Ha egy olyan társadalomban nősz fel, amely a diktatúrának minden ismert paraméterét teljesíti, és mégis emberré tudsz válni, akkor minden lehetséges. Az én nemzedékem ebben nőtt fel: iskolában szigor, otthon jól meghúzott határok, minimalista életvitel, sok-sok ötlet arra, hogy mivel tudjuk színesebbé tenni a mindennapjainkat.

Mire akarok kilyukadni? Hát pont erre. Nem vázolták fel százféleképpen nekünk a napi lehetőségeket, a mindenkori gyerek kellett kikaparja magának a gesztenyét. Van abban valami ráció, ha nem megrágva adjuk a gyerekeink szájába az ételt. Hadd küzdjön meg a nehezebben emészthető falatokkal is.

Azt tapasztalom, hogy a gyerek helyett való gondolkodás felé vezető első lépés az, ahogyan beszoktatjuk az óvodába. Nagyon sok fiatal anyukát látok kisírt szemekkel az óvodaajtók előtt vagy az ablak alatt hallgatózva, hogy csemetéjének hiányzik-e. Hát persze, hogy hiányzik. Hisz elszakították az anyukától, testvérétől, sőt korábban kelt reggel, az is lehet, hogy órákkal korábban, mint szokott. Ám tegye fel a kedves anyuka a kérdést: inkább nem fordított indíttatású a szorongás? Vajon nem az van, hogy elképzelni sem tudja, mit csinál majd a három év alatt hozzánőtt kisgyereke nélkül? Nem kell az óvodába indulás előtt hónapokkal arról beszélni, hogy oda fog járni, hogy milyen jó hely, hogy ott mennyi játék van, és de szuper kis világ is az! Minél jobban dicsérünk valamit, annál inkább gyanússá válik a gyerek számára, bűzlik, vagy csak egyszerűen őszig „megtelik” a kicsi az „óvoda” szóval. Ráér ez az élmény ősz felé. Érezze kiváltságnak, hogy oda mehet: „látod, milyen nagy lettél, felvettek az óvodába”. Bizonyára a kedves szülők kreatívak, okosak, és úgy tálalják a gyerekeiknek az óvodát, hogy ne legyen túl nagy eltérés az elképzelt és a realitás között.

Mivel gyakorló tanító vagyok, nem tudom, mi mindent tesznek a óvodások feneke alá a szülők, ám azt látom, hogy a iskolásoknak szép lassan mindent is:

Íme, néhány példa:

• Autóval jön iskolába.
• Ha gyalog jön, akkor kísérővel (pedig faluhelyen legtöbbször indokolatlan), aki a táskát vagy az aznapi cókmókot cipeli.
• Csak tépőzáras cipőt vettek neki, hogy ne kínlódjon a fűzővel.
• Otthon felöltöztetik, levetkőztetik, sőt megetetik.
• Tízórait annyit csomagolnak, amennyit anya szeretne, vagy tízóraira éveken keresztül ugyanazt eszi, hisz „csak azt szereti”.
• Reggel megbeszélték, hogy iskola után hova kell mennie, de anya azért SMS-ben és Messengeren is elküldi.
• Délután a csopiban megkérdezik, hogy milyen feladat van otthonra.
• Megpróbálják elintézni, hogy az osztályban hol üljön, kivel, kivel ne.
• Ha van olyan nap, hogy épp nincs kedve iskolába jönni, anya szépen falaz neki.
• Ha gyengébb minősítést kap a gyerek, a szülő szóvá teszi.

A sor még nagyon hosszú. A variációk összes tárháza a szülő rendelkezésére áll.

Itt rontjuk el: minden irányítást, problémát, akadályt kiveszünk a gyerekeink kezéből. Neki csak az marad, hogy ezekkel a készen kapott dolgokkal a legjobban kufárkodjon. Ezért kezd unatkozni, hisztizni, kénye-kedvét a szülőre erőlteti, mindent meg akar kapni, és azt lehetőleg azonnal. Nem old meg problémát, nem hárít el akadályt, nem kezel konfliktust, nem visel el kudarcot, nem kell alkalmazkodnia, nem vállal felelősséget. Apró kis szösszeneteknek látszanak, de ez a fejlődés veleje: hibázni, kijavítani...

Ezzel megérkeztünk oda, ahonnan ki szerettem volna indulni. Egyre intelligensebb gyerekek érkeznek iskolába, nagyon könnyen tanulnak meg olvasni, választékosan beszélnek, ám akik közül egyre kevesebben tudnak matematikai szöveges feladattal megbirkózni.

Azaz van egy probléma, és nem tudja megoldani. Miért is?

(A szerző a lövétei Székely Mózes Általános Iskola tanítója.)