Elegendő-e a tehetség és a kurázsi? címmel indítunk interjúsorozatot a pályakezdés lehetőségeiről, kudarcairól, esetleges módszereit próbáljuk feltérképezni különböző művészeti ágakon. Ez alkalommal arra voltunk kíváncsiak, hogy az irodalom területén, milyen lépéseket kell tenniük azoknak a fiataloknak, akik írásaikkal szeretnének érvényesülni. Ennek kapcsán beszélgettünk Márton Evelin, íróval, szerkesztővel.

– Mikortól lépett be az írás, mint önkifejezési mód és szakmailag is járható út az életébe? Beleláthatunk kicsit ennek a folyamatnak a részleteibe?

– Az írás „kezdetéről” röviden csak annyit mesélnék, hogy már iskolás koromban tűrhetően fogalmaztam, tulajdonképpen ez volt az egyetlen dolog, ami gond nélkül ment nekem. Nem létezik egy bizonyos pont, vagy elhatározás, egyszerűen úgy alakult az életem, hogy íráshoz (és olvasáshoz) köthető dolgokból élek, az egyetem után sajtótanácsosként kezdtem dolgozni, majd rádiós szerkesztő lettem.

– A szépirodalmi művek alkotási folyamatát, munkának tartja?

– Nem, nem tartom munkának az írást. Írni a legjobb és a legkegyetlenebb dolog egyszerre, nem tudom mi lesz majd, ha egyszer már nem fogok tudni írni, s ha eszemnél leszek még, akkor mivel pótolom majd ezt az űrt. Persze ne gondolja senki, hogy állandóan és mindig és megállás nélkül írok.

–  Országon belül és kívül egyaránt, több helyen megfordult már. Mit gondol, fontos-e egy író életében ez a világjártásság és az ezzel járó tapasztalatok?

– A világ nagy, kicsi részét láttam egyelőre. A kérdésre nem tudok konkrét választ adni, sem olyant, amely egyetemes és mindenkire érvényes lehet. Én szeretek a „dobozon” kívülre is látni, de ennek nincs köze ahhoz, hogy író vagyok, lehetnék bármi, ezt ugyanígy gondolnám.

Márton Evelin a Bukaresti Rádió magyar szerkesztőségének munkatársa, 2020 óta pedig a Helikon prózarovatának szerkesztője. Művészettörténetből szerzett diplomát, munkásságát mégis sajtótanácsosként kezdte. Szonda Szabolcs, költő, műfordító szerkesztő felkérésére kezdett el publikáni először a Rómániai Magyar Szó Színképek című mellékletében, majd ezt követte számos más irodalmi lap is. Márton Evelin mára már öt szépirodalmi mű írója. Legismertebb regénye a 2015-ben megjelent Szalamandrák éjszakái.

– Voltak kudarcai?

– Kudarcok? Hogyne! Voltak, és lesznek, és legyenek is, bár persze, mint minden ember szeretném őket elkerülni, de azt is tudom, hogy minden kudarc egy újabb lépés – előre, vagy hátra, az attól függ. Ahhoz, hogy fel tudjunk állni, előbb el kell esni, így megy ez.

– A Helikon irodalmi, kulturális lap prózarovatának szerkesztőjeként is dolgozik. Feltételezem, a lapnál gyakoriak a pályakezdők megkeresései. Melyek azok az írások, amelyekre „igent” mond a szerkesztőség? Mi az a bizonyos plusz, amivel rendelkezniük kell?

– A Helikon kéthetente megjelenő lap már Szilágyi István alapító főszerkesztő idejében (azaz a `90-es években) is nagy figyelmet fordított a fiatalokra és teret biztosított számukra a lapon belül – így kezdetben a Serény Múmia nevű betétlapban, amelynek utódja a Nagy Kilometrik, illetve jelenleg a Pavilon420, amit Horváth Benji remek költő szerkeszt. A kötettel még nem rendelkező szerzőkkel ő foglalkozik, szerkeszti és közli az írásaikat, és ad tanácsot, hogyha szükséges. Ezen túlmenően a Helikon műhelyként működik, ahová  egyetemisták, sőt középiskolások is be-bejárnak és közös projektjeink vannak, ezeknek utána lehet nézni a lap online felületén.

Arra a kérdésre, hogy melyek azok az írások, amelyekre „igent mondok” rendkívül nehéz válaszolni, minden befutó szöveg más, nincs egy közös nevező, ami alapján dönthetnék. Az minden esetben fontos szempont, hogy milyen az illető szöveg hangja, nyelve – tehát a fogalmazás, a „használt nyelv” milyensége –, ritmusa és üzenete.

– Mi számít gyakoribbnak, hogy a fiatalok kopogtatnak szerkesztőségek, tapasztaltak ajtajain vagy hogy a szerkesztők vesznek észre tehetségeket, majd nyújtanak lehetőségeket nekik?

– Egyenlő mértékben történik ez, a „bekopogó” fiatalokat örömmel fogadjuk, amint erről fentebb már beszéltem, illetve mi magunk keressük őket, főként a különféle pályázatok által, mint amilyen például egy jelenlegi kiírás is, az Erdélyi Magyar Írók Ligája által meghirdetett Méhes György tehetségkutató pályázat, amelyre 2022. november 10-ig küldhetik be prózai vagy lírai műveiket az 1997. január elseje után született ifjú szerzők.

– Ezen túl, hogyan segítik még a generációk egymást?

– A generációk közötti átjárásnak addig kellene működnie, amíg élünk. Az tény, hogy az idősebbek tapasztalataik, a felhalmozott ismeretanyag révén sokszor utat mutathatnak a fiatalabbaknak, de utóbbiak jellemzően a saját ösvényeiket, irányaikat kutatják. Viszont az ő tudásuk sem lebecsülendő, úgy gondolom, hogy az egymástól való tanulás folyamatos. Kíváncsiság és hozzáállás kérdése mindez.

– Mihez kell nyúlnia egy alkotónak ahhoz, hogy érvényesülni tudjon ezen a pályán, ráadásul itt Erdélyben? Elegendő a tehetség és a kurázsi?

– Az én olvasatomban a szegkovács is alkotó, de értem a kérdést, és szép lenne, ha azt mondanám, igen, elég a tehetség és a kurázsi, de nem lenne igaz. Aki erre a pályára lép, azaz író, újságíró, műfordító, szerkesztő stb. szeretne lenni az elsősorban a szakmát kell a lehető legjobban elsajátítsa, és azon belül minél több mindent megtanulnia, hogy „piac és versenyképes” legyen. A bizonytalan egzisztenciák közé szokták sorolni az ilyesféle szakmákat, ez így volt száz évvel ezelőtt is. Én nem látom teljesen reménytelennek a dolgot, habár az erdélyi média most pont egy rossz időszakát éli – de hátha eljő a „rendes feltámadás”.

– Ma már a folyóiratokon túl, rengeteg más felület is rendelkezésükre áll a pályakezdőknek. Blogot indíthatnak, közösségi média oldalaikon is posztolhatnak és időnként sikereket is aratnak ezzel. Véleménye szerint mik az előnyei és hátrányai a mai kornak ilyen tekintetben?

– Az online térben való alkotásnak elvitathatatlan előnye a láthatóság, az „instant-hatás” és egyfajta állandó jelenlét, bár ez utóbbi akár terhes is lehet, és nehezen fenntartható hosszú távon azt hiszem, mert az olvasói preferenciák ugyanolyan sebességgel alakulnak, változnak. Az egyik látványos és számomra meglehetősen elkeserítő hátránya a felhígulás, értem ezalatt az írott szövegek minőségi romlását, illetve az, hogy ezek a felületek egy idő után akár el is tűnhetnek. Persze ez a nyomtatott művekre is áll, de azt hiszem ez valahogy az emberi lét/történelmi körforgás része. Az alexandriai könyvtár is leégett, és csak hiányos adataink vannak arról, mit is tartalmazhatott. Azt sem tudjuk ma megmondani, ki az a mai alkotók közül, akire az utókor majd emlékezni fog. Minden erre vonatkozó kijelentés csak találgatás és homályban tapogatózás.

– Ön mit tanácsol, hogyan próbáljanak érvényesülni a fiatalok?

– Nem tudom létezik-e mindenki által alkalmazható recept arra, hogyan is érvényesüljünk, ilyesféle tanácsot még a saját gyerekemnek is csak félve adok. Az biztos, hogy tanulni kell, szakmát és önmagunkat. Ha az ember tisztában van saját magával, akkor azt is be tudja lőni, hogy mit szeretne elérni, mi a cél – és  annak eléréséhez mire hajlandó, milyen áldozatokat vállal be, mert anélkül nem hiszem, hogy haladni lehetne bármerre is. Az út nem egyenes, hanem letérőkkel és kitérőkkel teli – a legfontosabb, hogy ne veszítsük el önmagunkat, a lelkünket az út során.