Fa Nándor szólóvitorlás, hajóépítő és -tervező sosem fogy ki az érdekes történetekből. 69 évesen elmondhatja, ötször kerülte meg a Földet, háromszor egyedül tette ezt meg a szólóvitorlázás Everestjének nevezett francia Vendée Globe versenyen, legutóbb 63 évesen 93 nap alatt. A verseny a világ legnehezebb szólóvitorlás megmérettetésének számít, hiszen megállás, kikötés és külső segítség nélkül kerülik meg a Földet a hajósok. Hajóit saját maga tervezi, építi és kormányozza, emellett saját, kikötőket építő vállalkozását vezeti, sőt három könyve is megjelent. Kalandjairól, világ körüli útjairól és nézeteiről a Mathias Corvinus Collegium (MCC) meghívására járt Erdélyben és az MCC sajtóosztálya készített vele interjút a Maszol számára.

– Sokat tartózkodott a nyílt vízen, és nemcsak az ember, a természet is változik. Az elmúlt harminc évben milyen változásokat észlelt az óceánokon, tengereken?

– Sok szempontból lehet érzékelni a változást. Egyrészt az időjárásban, ami biztos, hogy a globális felmelegedéstől van. Például a ciklonrendszerek ma több szélességi fokkal északabbra vonulnak a déli óceánokon, mint 30 évvel ezelőtt, és ez a versenyzőket is északabbra kényszeríti. Emellett egyre több jéghegy szakad le és messzebb sodródnak, északnak. Ez jelentős és szemmel látható változás. Érdekes módon még a víz hőmérsékletén nem érzékeltem változást, ugyanaz a 4–6 Celsius-fok van abban a régióban, ahol vitorláztunk.

Nehezen ítélhető meg, hogy a halászat hogyan változtatja meg az élővilágot, de óriási halászflották jönnek-mennek az óceánokon, és iszonyú mennyiségű élőlényt fognak ki az óceánból. Egyre mélyebbre mennek a fogással, már nem a felszínről fogják a táplálékot, hanem a középrégiókból. Egyre több élelmiszert rabolunk ki az óceánból, de az még képes regenerálódni, ahol kicsit békén hagyják, nem nagyon látunk maradandó változást az élővilágban. Egy darabig ment a pánikkeltés a bálnákkal kapcsolatban, néhány faj ki is halt, ugyanakkor bizonyos bálnafajták nagyon elszaporodtak, óriási csordák úszkálnak az óceánokban. Egyszer a Csendes-óceánon akkora csordába vitorláztam bele, hogy amíg a szem ellátott, 40–50 kilométerig bálnafújások voltak mindenfelé. Félelmetes helyzet, mert ha az ember nekimegy egy ilyen monstrumnak, akkor vége van az útnak. Nem tudni, melyik bálna alszik, és melyik van ébren. Egy farokcsapás, és végem van. Nem egy hajó pusztul el ilyenek miatt.

Szintén aggasztó, hogy ott, ahol régen csak óceán volt, ma városnyi olajfúró toronyerdőbe futok, például Rio de Janeiro magasságában. Tíz évvel ezelőtt nyugodtan elvitorláztam ott, nem láttam semmit, most egy erdőnyi olajfúró torony állja utamat, alig lehet elmenni közöttük. És nincs rajta a térképen. Sok helyen történik ilyen elképesztő mértékű terhelése az óceánoknak, és nem is látjuk még a következményeit, amíg ott nem hagyják. Amikor egy területet kimerítenek, senki sem fogja a fúrótornyokat, platformokat eltávolítani. Ott maradnak, elkezdenek lebomlani, lepusztulni, omlani. Nem egy-kettőről beszélünk, hanem ezrével állnak ezek a szerkezetek. Akkora tartályok mellett vitorláztam el, mint egy tízemeletes épülettömb. Ha nincs szerencsém, nekirohanok. Szóval olyan dolgok vannak az óceánokban, amelyekről az emberi társadalom a szárazföldön nem tud, és a következményeit sem tudja felmérni.

Az emberiségnek az nem drága, hogy az energiaforrásokat, erőforrásokat kirabolja, de a következmény mind ott marad. Jártam már hajótemetőben is. Amíg a szem ellát, hajóroncsok rozsdásodnak magukra hagyva. Senki nem veszi a fáradságot, hogy újrahasznosítsa őket, mert a gyáraknak, a bányáknak, termelőknek nem üzlet a recycling a mai piaci viszonyok mellett. Egy olajfúró tornyot kivenni az óceánból olyan költség, amely soha nem térül meg az anyagból. Én nem szeretnék 100 év múlva hajós lenni a Földön.

– Mi a helyzet a szeméttel, abból is annyi van, mint ahogy az ismert képeket láthatjuk?

– A durván szennyező, szemmel látható szemét a civilizáció közelében van. A gazdag, civilizált társadalmak szórnak szét mindent. A szegény társadalmak földolgozzák az utolsó PET-palack kupakját is. Autógumiból papucs lesz, a palackból edény, a kupakból dísz, vagy valami más, de valamire felhasználják. Tehát a fejlődő társadalmakban nem termelődik annyi, nem Afrika környezetében van a sok szemét, hanem a fantáziájára bízom, hogy hol…

– Ön gyakorlott hajós. Mennyire intimidáló mégis az óceán nagysága, végtelensége?

– Folyamatosan ezt érzi az ember az óceánon, hajóstól, mindenestől. Teszem a dolgom, nagy sebességgel haladok, versenyzek, de folyamatosan azt érzem, hogy semmivel nem vagyok több a legapróbb molekulánál. Ugyanolyan kiszolgáltatott vagyok, bármi történhet velem.

Az óceánon rendkívül erősen érzékeljük az energiatranszformációt. A napsütésből felmelegedés lesz, abból szél, majd hullámok keletkeznek, amelyek energiát szállítanak, pusztítanak, építenek. Ezt a nagy, természetes körfolyamatot itthon, a szárazföld belsejében nem érezzük. Én apró porszemként próbálom kihasználni az elemeket, hogy haladjak, de csak addig maradok életben, amíg nem hibázok. A természet nem barátságos és nem is ellenséges. Működik, ahogy van, és ha okos vagyok, túlélhetem, de arra sincs garancia. Tehát az alázat a minimum ahhoz, hogy az ember túlélje. A természet megtanítja rá.

– Mi volt a legveszélyesebb helyzet, amibe került?

– Fokvárosból hajóztam ki 1990-ben. Már lent jártam jócskán az Indiai-óceán déli részén, amikor egy hajnalon egy nagy csattanásra riadtam. Kiugrottam, és lobogtak a vitorláim! Próbáltam visszaejteni kormánnyal, hogy újra szelet fogjak, és haladjak tovább, de nem történt semmi. Kinéztem, és nem voltak kormányaim. Ütköztem egy bálnával, mind a két kormányomat elvitte. Az egyiket komplett leborotválta, mintha késsel vágták volna le, a másikat csak eltörte, nem lehetett megmozdítani. És akkor ott álltam, sodródtam az Antarktisz felé, nem tudtam irányítani a hajót. A verseny rendezői utasítottak, hogy adjam ki az SOS-t, mert amíg nem kérek segítséget, addig nem indulhatnak értem. Én viszont nem kértem segítséget, mert tudtam, hogy csak engem mentenének, és elveszíteném a hajómat, amit magamnak építettem a saját erőforrásaimból. Jeleztem, hogy nem érzem magam életveszélyben.

Amíg az Antarktisz felé sodródtam, egyre hidegebb és viharosabb lett az idő. Négy napba telt, mire egy szerencsés hullámkombinációban sikerült megfordítani a hajót, hogy északnak haladjon. A következő napokban megtanultam, hogyan lehet csak vitorlákkal irányítani, nagyobb kormány nélkül, és 11 nap alatt visszavitorláztam Port Elizabeth-be, Dél-Afrikába. Ezt akkor nagyra méltányolta a vitorlás szakma, mert előtte nem csinált ilyet senki. Veszélyes szituáció volt, mert minél messzebbre haladok, annál kevésbé lehetséges megmenteni, és ha nem tudom megfordítani a hajót, az Antarktiszon landolok. A rendezők eközben amiatt aggódtak, hogy ha nem kérek időben mentést, utána már nem tudnak értem jönni.

– Elmesélné egy pozitív élményét is?

– Ha egy kicsit szentimentális lehetek, akkor a találkozás a Mesterrel. Mélységes meggyőződésem, hogy az utolsó utamon találkoztam a Teremtővel. Talán csoda is lenne, ha egy óceánjáró ember nem hinne benne. Olyan helyzetbe kerültem a Horn-fok előtt, hogy meg voltam győződve róla, most jelét adta a Teremtő a létének, és hogy tud rólam.

A részleteket nagyon nehéz visszaadni. Alkonyat volt, amikor az ég aljáról besütött a nap, előttem az Andok a gleccsereivel, zivatarával, villámaival, minden narancssárgán. Elképesztő kép volt, és meg voltam győződve róla, akkor ott a kormányállásban, hogy a Teremtő megérintett: „Látom, hogy vagy.” Ennyi. Biztos, hogy ilyen csak úgy nem létezik. Amíg élek, hitet és erőt fog adni ez az élmény.