Öt évnyi „viszonylagos” hallgatás után jelent meg Márton Evelin új regénye, Solea Minor címmel. A kötetben, ahogy korábbi írásaiban is, újra és újra megjelenik az elszigetelődés, az elmagányosodás, ugyanakkor az emberi összefogásban, összehangolódásban való hit is. Beszélgetésünk során az is kiderült, hogy a szerzőnek Erdély a kedvenc „szigete”, és legszívesebben újra Afrikába utazna.

Új regényed, a Solea Minor olyan témát dolgoz fel, ami az utóbbi években számos megközelítést kapott, jelesül az emberiség, a Föld pusztulását és az esetleges túlélők sorsát egy gyökeresen megváltozott világban. Mennyire gondolod sötétnek, reménytelennek az ember, az emberiség jövőjét?

Ez a téma – ha egyáltalán témának nevezhető, inkább örökzöld kérdésnek nevezném –, nem csak az utóbbi években, hanem mindig is foglalkoztatta az embert általában, ezen belül írókat, művészeket. A Föld léte, élettartama a legtöbb tekintetben az ember jelenlététől független, a klimatikus változások vagy más természeti, kozmikus történések akkor is bekövetkeznek, hogyha holnaptól felhagyunk például minden olyan ipari cselekvéssel, amelyek rossz irányba terelhetik a bolygó sorsát. Ez nem jelenti azt, hogy azt gondolom, hátradőlhetünk, és sztoikusan belenyugodhatunk abba, hogy úgysem tehetünk semmit. Tehetünk, és tennünk is kell, a legkétségbeejtőbb számomra például a szemét, a mindent elborító rengeteg hulladék, és az is, ahogyan a természettel bánunk, a vizeinkkel, erdőkkel, mezőkkel, az élővilággal és az ő létterükkel általában. Elődjeinkkel ellentétben mi rengeteg információhoz férünk hozzá, tanulható és tanítható az, hogyan viszonyuljunk a térhez, amelyben létezünk. De a Solea Minor nem feltétlenül erről szól, nem manifesztum, nem tanítómese, nem útmutatás, tulajdonképpen a magány, az elmagányosodás, az emlékek/emlékezés szeszélyes természete érdekelt és érdekel, sokkal inkább erről szerettem volna szólni – de ugye azt nem befolyásolhatom, hogyan értékelik és értelmezik mindezt az olvasók.

A túlélés kulcsa az összefogás, az összehangolt cselekvés lehet, ám az általad leírt szigeten szó sincs erről. Még a legnagyobb bajban is képtelenek volnánk az összetartásra?

Igen, azt gondolom, hogy az ember gyakorta inkább a széthúzásra, mint az összefogásra képes. Tudom, vannak ellenpéldák, a történelem során kisebb, vagy nagyobb mértékben az összefogásra is képesnek bizonyult az emberiség, de mégis, a szüntelen háború, amely a világ valamely pontján örökösen jelenlévő, elkeserítő ilyen szempontból. Pontosabban az egyensúly és a harmónia hiánya, vagy a harmóniára való törekvés hiánya az. Kisebb léptékben csodálatos példái vannak az összefogásnak, fantasztikus lenne, hogyha ezt ki lehetne terjeszteni – de ez már önmagában úgy hangzik, mint egy utópia – viszont a negatív előjelű véleményem ellenére reménykedem, hiszek az emberben, mert ember vagyok,  és másként nem tehetek, és ami engem illet, az összefogás, összehangolás a célom, ezen ügyködöm, amikor és ahol csak tehetem.

A sziget, ahol a történet játszódik szimbolikájában utalhat az erdélyi, különösen a székelyföldi magyarság helyzetére is. Milyennek látod ezt a romániai magyar szigetet?

A kedvenc szigetem. A hazám, ha úgy tetszik. Nem véletlen az sem, hogy nyelvszigetről beszélek ebben a kis könyvecskében, erősen remélem, hogy a fiam gyermekei, és az ő reménybeli gyermekeik is ragaszkodnak majd ehhez a mi furcsa és csodálatos nyelvünkhöz, a kultúránkból mindahoz, ami számukra majd elfogadható, élhető, tisztelhető, követhető lesz. Hogy mindez hogyan is fest majd, azt nem tudom előre látni, de remélem, hogy sok érték átörökíthető így vagy úgy. Úgy gondolom, hogy mindenféle történelmi viszontagság ellenére, sikerült viszonylag épen megmaradni, és eme viszonylagos épségnek köszönhetően ma magunkat romániai, erdélyi magyarnak tekinteni, és ekként élni – bármit is jelentsen ez egyéni szinten.

Közösségként picit talán maradiak vagyunk, de lehet, hogy ez a túlélés kulcsa, és nem mi vagyunk az első nemzedék, aki ekként igyekszik megmaradni. Minden kisebbség léte bonyolult, és időnként piszkosul nehéz. Azt hiszem, az, hogy a környezetünk, tételesen az államok, melyeknek részeként létezünk, időnként kimondottan ellenségesen viszonyul hozzánk egyféle edzésben, ha úgy tetszik ébren tart, a megmaradásért folytatott küzdelem pedig jótékony hatású is lehet. Tagadhatatlan az, hogy a lemorzsolódás és az ide-oda beolvadás is ugyanennyire folytonos – a szöveg ide kapcsolható passzusainak írásakor inkább a romániai szórványmagyarságra gondoltam, nekik sokkalta kisebb szigeteken kell élni, helytállni vagy megmaradni, és lehet, hogy ez nem is mindig sikerül.

Nehéz nem arra gondolni, hogy aktuális folyamatokra, eseményekre is reagálsz. Feltűnik például egy kerítés, ami megakadályozza, hogy bizonyos emberek ne mehessenek bizonyos helyre. Ha rajtad múlna, lebontanád a kerítéseket?

Az ember leginkább arra tud reflektálni, reagálni ami körülveszi, amit ismer, vagy amiről tudomása van, megtapasztalta. A kerítés önmagában is erős szimbólum, amely főként elhatárolódást, elszigetelődést, kizárást, bezárást jelent. A kerítéssel elhatároljuk magunkat a vadállatoktól, az idegenektől, az ellenségtől, mindattól amitől félünk, amit nem ismerünk, és talán nem is kívánunk megismerni. Szeretem azt hinni magamról, hogy „kerítés nélküli” vagyok, de az az igazság, hogy többször is szembesültem a magam szögesdrótos reakcióival, és ebben a tekintetben igen, magamra és a világhoz való viszonyomra vetítve a kérdést: szeretném lebontani a kerítéseket.

Szintén megjelent az elszigetelődés egy közelmúltban kiadott válogatás-kötetben, ami egyszerre művészeti album is. A kiadvány a koronavírus-járvány okozta bezárással foglalkozik. Te hogyan élted meg a korlátozásokat?

Az Elszigetelve egy csodálatos utazás, melyet 7 képzőművész és 7 író tett meg egy hajóban, anélkül, hogy előzetesen tudtuk volna: a hajó közös. A korlátozásokkal pedig egyetlen problémám van, a járvány második évében is: a logikát nélkülöző rendeletek, amelyek káoszt generálnak egy amúgy is felette labilis világban. Egyénként leginkább a személyes találkozásokat illető korlátozások okoznak gondot, és itt nem csak a mindekori hatalom rendelkezéseire gondolok, hanem arra is, hogy például családon, baráti társaságon belül hogyan lehet/lehetett mindezt kezelni, és miféle pozitív avagy negatív változásokat hozott a járvány társas kapcsolatainkban. Azt hiszem így vagy úgy, de ehhez is hozzá fogunk szokni, és talán új szokásaink lesznek, de remélem ezek nem a teljes elszigetelődés felé vezetnek, én legalábbis nem arrafelé tartok.

Ha jól tudom, máris előkészületben van az újabb regényed. Mondhatjuk, hogy most találtad meg igazán az írói tollad, vagy egyszerűen sok mondanivalód gyűlt össze? Miről fog szólni ez a legújabb regény?

Csak a véletlen műve, vagy inkább az 5 évi viszonylagos hallgatás eredménye az, hogy valóban, jövőre talán egy másik regényem is megjelenik. Mondanivalóm mikor van, mikor nincs, nem tartom magam egy különösebben termékeny vagy szószátyár szerzőnek, a magamutogatás is távol áll tőlem, és nem kedvelem a reflektorfény melegét. Mindkét szöveg, azaz a Solea Minor és a Farkashab munkacímű történet is régebben kezdődött, a Solea Minor egyik írása, a Macska az óceánban I. a Látó kulturális folyóirat 30. születésnapjára íródott 2019-ben, a kötet bevezető szövege, az Isola 34 pedig a Helikon felkérésre a „sziget” tematikájú számban jelent meg ugyanabban az évben. De a sziget mint szimbólum, léttér mindig is érdekelt, és valószínűleg érdekelni fog, egy korábbi kötetem, a Papírszív is szigeten/szigeteken játszódik.

A Farkashab sztorija sem újkeletű, van egy napló-szerű szöveghalmaz, amit az évek során, kb. 30 év alatt firkáltam ide-oda, füzetekbe, könyvekbe, fecnikre, és ezeket már a Szalamandrák éjszakái írásakor is használtam néha-néha. A szikra, amely beindította ezt a történetet szintén felkérésekhez köthető, egyrészt Az utolsó indiánkönyvhöz, amelyben Wirth Imre jóvoltából és kérésre megjelent egy darabka a lassan összeálló „archív naplóból”. Ha úgy tetszik, a Farkashab újra- vagy másként gondolása a Szalamandrák éjszakáinak – bár valószínű, hogy ez inkább csak számomra értelmezhető így. A történet javarésze a '90-es években játszódik, és bár szerkesztőim és barátaim szerint felismerhető az, hogy Romániában, számomra ez nem fontos, ahogy korábban sem volt fontos, hogy jól behatárolható legyen a földrajzi tér, éppen ellenkezőleg. De úgy tűnik vagy nem megy még elég jól a sejtetés, vagy értelmetlen ezzel az aspektussal küzdeni – végül is a könyv/történet sorsa az íróétól független kellene legyen.

A közelmúltban két alkalommal is Csíkszeredába látogattál, a könyvvásárok állandó vendége vagy. Fontos neked a közönséggel, pályatársakkal való találkozás?

Rendkívül fontos, főleg azért, mert minden korábbi, talán keserűnek ható válaszom ellenére szeretem az embertársaimat, imádok ismerkedni, élni, újra megismerkedni, jobban megismerkedni, barátságokat kötni, másokat hallgatni vagy csak nézni, figyelni, szót váltani, gondolatokat cserélni és kibővíteni, esetleg vitatkozni erre pedig kiváló alkalom például egy könyvvásár. Magányos, de mégis erőteljesen társasági ember vagyok, és merem remélni, hogy Csíkszeredában is rengeteg jó barátom van. Ugyanakkor Csíkszeredához köt a kiadóm, a Bookart, rendkívül hálás vagyok nekik, hogy teret adnak a bolondériáimnak, és az én olvasatomban legalábbis, a világ legszebb könyveit adják ki.

Szerkesztőként rendszeresen találkozol fiatal szerzők műveivel. Hogyan látod az erdélyi magyar kortárs irodalmat? Áll azon a szinten, ami elvárható (ha létezik ilyen „elvárható szint”)? Kiaknázta a benne rejlő lehetőségeket, vagy van még mélyebben szunnyadó parázs, aminek csupán egy megtermékenyítő szellő kellene?

A szerkesztői objektivitás a szerkesztői szubjektivitáson keresztül mutatkozik meg, és úgy is működik. Ellentmondás, tudom, de egyrészt ilyen az ember természete, és a szerkesztő nem emberfeletti ember, csupán olyasvalaki, aki feltételezhetően sokkal többet olvas, mint egy átlagos olvasó. Egyrészt ez belső kényszer és szükség az én esetemben, másrészt elkerülhetetlen, ha azt az objektívnek ható szintet el szeretnénk érni. A kortárs erdélyi magyar irodalom gazdag, szerteágazó, színes, kreatív, tárgyalt témáiban gyakorta fájdalmas, dühítő vagy elkápráztató. Ami örvendetes számomra, az, hogy még mindig sok fiatal gondolja úgy, hogy az írás járható út, önkifejezésre, lázadásra, vagy akár életvitelre alkalmas terep/közeg.

Nincsenek elvárásaim, és nem hiszek semmiféle szintben, nyilván szerkesztőként viszonyítani kell, de azt fentebb említettem, milyen is a szerkesztői viszonyítási alap, az mire épül, a lehetőségek és eszközök pedig folyton újra és újratermelődnek, másképpen látom a világot én 40+ évesen és másképpen egy 20 éves pályakezdő szerző, és ez így van rendjén, főként akkor, hogyha képesek vagyunk egymással kommunikálni, és találunk közös érintkezési/értelmezési pontokat, lehetőségeket. Ha pedig a kérdés arra vonatkozott, hogy a kortárs román, vagy nyugateurópai, netán amerikai irodalomhoz képest hol tart az erdélyi magyar és kortárs irodalom, nem hiszem hogy szégyenkeznünk kellene. Kisebbségi érzésünk talán csak a nyelv miatt lehetne, de ez már egyéni döntés kérdése, nem ítélem el azokat szerzőket sem, akik úgy döntenek, hogy inkább angolul, franciául, spanyolul vagy kínai nyelven folytatnák, csak sajnálnám a veszteséget, ami e döntés által a mi irodalmunkat éri.

Merre kormányoznád a hajód, vagyis merre utaznál legközelebb szívesen?

Vissza Afrikába, hajóval, vagy másként, de mindenképpen oda.