Erdély legjei sorozatunk készítése közben több olyan kézművessel találkoztunk, akik hosszú évtizedek óta szakmájuk megszállottjai, és szerte a világban vettek már részt vásárokon, ahová elvitték a kalotaszegi népművészet egy-egy értékes darabját is. Őket mutatjuk most be. Kudor Mária népi hímző a kalotaszegi varrottasok világába avat be, férje, Kudor István a fafaragás világába kalauzol el, míg Bálint Tibortól, a türei szabómestertől a bujkakészítésről tudhatunk meg többet.

A kalotaszegi varrottas

Kudor Mária népi hímző és férje több mint 25 éve járják a különböző vásárokat termékeikkel. A kézműves nagyon szerencsésnek tartja magát, mivel „eminens kézimunkatanároktól” tanulhatta a szakmát, már az iskolában. Ez egy örömforrás számára, és megnyugtatja, kikapcsolja, amikor ezzel foglalkozik, így „kiegészíti az egész életét”.

A kalotaszegi hímzés, mint a népi hímzés általában, az alapanyag szerint két nagy csoportra oszlik: vászon- és bőrhímzésre, Kudor Mária előbbivel foglalkozik. Régebben a hímzéshez használt vásznat a kalotaszegiek maguk állították elő, így kialakult bizonyos differenciálódás a falvak között, volt, ahol inkább kendertermesztéssel és szövéssel foglalkoztak, mint például Damoson vagy Jákótelkén, és volt, ahol szinte kizárólagosan csak hímzéssel, tudtuk meg a hímzőtől.

Kudor Mária már az iskolában beleszeretett a népi hímzésbe, hiszen rengeteg kézimunka órájuk volt. „Nagyon szerencsés vagyok és a generációm is, mivel olyan eminens kézimunkatanártól tanulhattunk, akiknek fontos volt átadni a hagyományokat. Szerettük a kézművességet, és ez egy örömforrás és boldogság volt. A pszichológus is azt mondja, hogy a kéz használatával fejleszted a finom motorikát, és az megnyugtatja az embert. Olyankor kikapcsolsz, és arra koncentrálsz, kiegészíti az életet és beindítja a fantáziát is” – magyarázta.

A hímző házát rengeteg faragott dísztárgy, varrottas ékesíti, nem is tudná ezek nélkül jól érezni magát otthonában. „Nálunk a rongyszőnyeg ott kell legyen a kalotaszegi kályha körül, a varrottasok a falon, a faragványokkal együtt, mivel érzed, hogy kézzel készültek, sok türelmes munka által, és egy hagyomány van mögöttük” – mesélte.

A türei bujkakészítés

„Színes, de nem tarka, virít, de nem rikít. Mint a virágos hegyoldali kaszáló” – így jellemezte Kós Károly a kalotaszegi népviseletet, és Bálint Tibor türei szabómester, bujkakészítő is ugyanezt gondolja. Szerinte a bujkakészítésben fontos, hogy a két élénk alapszín, a piros és a zöld „kellemes összképet” teremtsen együtt, kiegyensúlyozzák egymást. Harmincöt éve foglalkozik ezzel a mesterséggel, készített már bujkát Dél-Amerikától kezdve Európa számos országán át Kalotaszeg majdnem minden falujáig, ám elmondása szerint mindig a „szíve csücske” marad Kalotaszeg, és ha onnan rendelnek bujkát, azt mindig elsőnek készíti el.

Bálint Tibor kis türei műhelyében fogadott minket. Mint elmondta, érdekes módon náluk a családban nem volt hagyománya a bujkakészítésnek, az ő első bujkáját 17 évesen kapta, édesanyja készítette egy egész télen át, ugyanazzal a géppel, amivel most ő is varr. Ezt nagyon büszkén viselte, és mivel nagyon szerette a népművészetet, népviseletet, néptáncot, miután kitanulta a szabómesterséget, úgy döntött, hogy maga is belevág a bujkakészítésbe. Nem nagyon volt kitől ellesnie a fortélyait, így egy ismerősétől kért egy bujkát, arról rajzolt szabásmintát, és autodidakta módon készítette el az első darabját, akárcsak édesanyja.

A bujkát amúgy feleségével ketten készítik, ő kiszabja, összevarrja, a párja általában díszíti, bár ez a munka néha felcserélődik.  Száz éves, lábbal hajtható varrógéppel dolgozik, mivel szerinte az elektromossal nem lehet ugyanúgy varrni. Általában a hagyományos mintákat használja, mert szerinte ezek megőrzése a cél, de nem fél újításokat sem kipróbálni.

„Sok-sok türelemmel, odaadással végezzük ezt a munkát, és nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy adódott nekem ez a lehetőség, hogy ezt csinálhassam. Ezt nem a londoni, párizsi divatházakban csinálják, hanem Kalotaszegen, egy kis műhelyben, és ezért olyan különlegesek” – mondta a szabómester. Hozzátette, hogy neki mindig a szíve csücske marad Kalotaszeg, és ha van egy kalotaszegi megrendelése, mindig azt készíti el elsőnek, mivel az a célja, hogy itt vigye tovább ezt a hagyományt, és itt viseljék a legtöbben az emberek.

A kalotaszegi fafaragás

Kudor Máriát már korábban megismerhettük, ám azt tudni kell, hogy férje, Kudor István is a kalotaszegi népművészet nagy kedvelője, ő fafaragással foglalkozik, hiszen gyermekkorát áthatotta a fafaragás, édesapja is fafaragó volt, így korán eltanulta a mesterség minden csínját-bínját. Mint mesélte, történelmi pillanat volt Kalotaszegen, amikor Magyarbikalon egy kalotaszegi és egy székelyföldi származású mester kezdte tanítani a fiatalokat a fafaragásra. Ekkor élte ez a mesterség a reneszánszát, és ezen az iskolán keresztül mentődött át a kalotaszegi fafaragás is. Az iskolában tanuló emberek közül hármat Kudor István is ismert, az ő édesapja, Kudor Ferenc nagyrészt tőlük vette át a fafaragás esztétikáját, technikáját, motívumkincseit, formakincseit.

A fafaragó órákon keresztül tud mesélni a fa szeretetéről. Gyermekként a természet közelében nőtt fel, így ez egyértelmű számára. „A fát szeretem elsősorban, a kézművességet, azt, hogy kézzel, fejjel lehet valami megfoghatót alkotni. A fa szeretete, a természetes anyag simasága, bársonyossága, szépsége, emellett nem lehet elmenni, főleg, hogy olyan környezetben voltam gyerek, hogy ez mind természetes volt” – mesélte. Szerinte kellemesebb, jobb érzés faragott tárgyakat ajándékozni, megőrizzük vele az emlékeinket, motívumainkat, de emellett „ugyanolyan jól lehet rajta később szalonnát is vágni, majd megmosni, és feltenni a falra”.

Kudor István felidézte: a két világháború között minden kalotaszegi faluban volt 3-4 fafaragó, akik használati- és dísztárgyakat is készítettek, mindkettőre volt akkor igény. Régebb úgy tudtak megélni a fafaragók, hogy felépítették, majd kidíszítették a házukat és minden használati tárgyukat. Ma leginkább asztalos munkát végeznek, „jó esetben” megdíszítik az elkészült bútort, de csak a fafaragásból nem lehet már megélni. Vannak kísérletek, hogy újra faházakat építsenek a fafaragók, de Kudor István szerint nem túl sok.

 Kudor István feleségével Németországban, Budapesten, és Európa több országában is állított ki, rengeteg vásáron jártak. Szerinte csak úgy lehet valamennyire jövőt biztosítani a fafaragásnak, hogy meg kell ismertetni, be kell mutatni az embereknek. „Sajnos a kelet-európai embereknek egyéb gondjai is vannak, minthogy fa dísztárgyakra költsön. Az lenne az ideális, ha nagyobb igény lenne rá, mert szerintem szebbé tenné az emberek életét. Hát nem szebb dolog egy ilyen faragott kanállal megkeverni a bográcsot?” – fogalmazott a fafaragó mester.