Erzsébetvárosba a 17. században telepítette le I. Apafi Mihály fejedelem az örményeket, saját birtokára hozatva őket, amelyet ekkor még Ebesfalvának neveztek. Szarvasmarha-tenyésztéssel, bőrfeldolgozással, bortermesztéssel foglalkoztak itt, és nagy szerepük volt a város rohamos fejlődésnek indulásában. A város főterén lévő házak egytől-egyig örmény épületek, és a város látképét meghatározó katolikus templom is örmény építtetésű. Az örmények végül az 1900-as évek elején kezdtek elvándorolni, mára már alig húszan vallják örménynek magukat a városban. Dobribán Árpád örmény leszármazott vezetett körbe Erzsébetvárosban, megmutatva az örmény múlt ma is fellelhető darabkáit. (Videó: Varró-Bodoczi Zoltán)

Idegenvezetőnk elmondta: Erzsébetvárost eredetileg azért hívták Ebesfalvának, mert az akkori Magyar Királyság területén több olyan város volt, ahol kutyákat tenyésztettek, innen jön az Ebes elnevezés. A helység akkori urai már az 1400-as évek közepétől tenyésztettek ott vadászkutyákat, amelyeket aztán más főnemesi családoknak adtak ajándékba. I. Apafi Mihály volt az, aki megengedte, hogy az örmények letelepedjenek birtokára, azzal a feltétellel, ha a kastély körül elterülő mocsárból mezőgazdasági területet csinálnak. Dobribán Árpád szerint ezután kezdett a város fejlődni, hiszen addig csak a kastély és a mocsár volt, ám az örmények sok évtizedes munkája után odajutott a város, hogy – ahogy Avedik Lukács, a város esperese írja a Szabad királyi Erzsébetváros monográfiája című kötetében – 16 utcája lett, és megépült az örmény katolikus templom is.

Dobribán Árpád elmondta, akkortájt az örmények nagyrészt kereskedésből éltek, de voltak mesteremberek is. „Bőrfeldolgozással, kővel foglalkoztak, és nagyon sokan tenyésztettek szarvasmarhát, és természetesen több nyelven is beszéltek, mivel ez elengedhetetlen volt a kereskedéshez” – mesélte.

A szamosújvári katedrálisnál nagyobbat akartak, így lett a városnak impozáns, barokk temploma

Erzsébetváros látképének meghatározó eleme a katolikus templom, amely munkálatait 1766-ban kezdték el, az alapkövét pedig július 22-én vakolták be a szentély délkeleti sarkába. Dobribán Árpád elmondta, az örmények első temploma nem a ma látható katedrális, hiszen 1723 és 1725 között építettek egy kőtemplomot, amelyet az áradások folyamatosan veszélyeztettek, és végül a folyóvíz be is hatolt a templomba, így újat kellett építeni. Ennek hatására kezdett el a helyi közösség azon gondolkodni, hogy egy árvíztől védett területre építsen egy új, nagyobb templomot.

„Az erzsébetvárosiak ekkor vetekedni kezdtek a szamosújváriakkal, hogy ki tud nagyobb templomot építeni. Terveik szerint egy óriási, a jelenleginél nagyobb templom épült volna, de mivel mocsaras részre építkeztek, tölgyfa cölöpöket kellett a földbe helyezzenek, hogy valamennyire megállítsák az épületet, ami túl nagynak bizonyult. Végül négy-öt méterrel is kisebbet kellett építeniük, mint az eredeti terv, de még így is valamennyivel nagyobb volt, mint a szamosújvári” – mesélte az anekdotát Dobribán Árpád. A templom kiadásait főleg a vallásos társulatok és magánszemélyek adományaiból fedezték, ám egy alkalommal még Mária Terézia császárnő is támogatta, hatezer forintot adományozva az épülő templomnak. 1790-ben tartottak már misét benne, de végül csak 1791-ben szentelték fel, Batthyány Ignác püspök jelenlétében.

Érdekessége – emiatt is vált jellegzetessé az épület –, hogy az 1920-as évek végén egy vihar miatt a templom északi tornya leomlott, így azóta csak fél tornya van. Ekkor találták meg a toronygombban az alapítólevelet, amiről a mai napig nem lehet tudni, hogy hol van, a toronygombba rejtett iratról annyit lehet tudni, hogy említést tesznek benne az építkezésben részt vevő mesterekről is. Dobribán Árpád szerint még mindig nem tudni, hogy mit rejthet a másik toronygomb, bár feltételezések szerint a Mária Terézia apja által adott valamilyen kívánságlevél lehet benne, hiszen ő adta a szabad királyi városi jogot Erzsébetvárosnak. A templom homlokzatát letört fejű szobrok díszítik, világosító Szent Gergely, az örmények védőszentje, Péter és Pál apostolok magasodnak a város fölé.

„Édesanyám mesélte, hogy olyan gazdagok voltak egyesek, hogy még a ’30-as években is vékával mérték az aranypénzt”

Az örmények az 1900-as évek elején kezdtek elvándorolni Erzsébetvárosból, és Dobribán Árpád szerint ennek ahhoz is lehetett köze, hogy túl sok jómódú, értelmiségi család volt, és a városnak nem volt kapacitása erre. „Édesanyám mesélte, hogy olyan gazdagok voltak egyesek, hogy még a ’30-as években is vékával mérték az aranypénzt, és ennek persze a hátulütője az volt, hogy elmentek, mivel kicsi volt a város számukra. Képzeljük el, hogy a városnak az akkori lakossága 2500-3000 fő volt, körülbelül 180 értelmiségi család, és kitermeltek magukból az örmények öt-öt ügyvédet, orvost, közgazdász, mérnök, és ezeknek nem volt hol munkát találni, így el kellett menniük nagyobb városokba” – mesélte. Hozzátette, hogy a kiegyezés utáni monarchiában ugyanakkor egy hatalmas gazdasági robbanás is elindult, és ez is kedvezett az örmények elmenetelének.

Mint fogalmazott, már Wass Albert is megmondta, hogy mindenhol volt egy örmény a városban, volt egy-egy kocsmáros, kereskedő, és őket követték társaik: orvosok, ügyvédek, mérnökök, és szerinte így mentek el az örmények, városról-városra, szétszóródva a világban. Idegenvezetőnk úgy vélte, az örmények már az impériumváltáskor kevesen voltak Erzsébetvárosban, ám mostanra mindössze húszan mondják örmény származásúnak magukat – vele együtt.

Az örmény kultúrából mára nem sok maradt, és a folyamat visszafordíthatatlan

Dobribán Árpádot arról kérdeztük, mi maradt meg mára az örmény kultúrából Erzsébetvárosban. Mint fogalmazott, egyeseknek megmaradt egy-két étel, az angadzsabur-leves, a hurut, bizonyos édességek, és az örmény épületek, amik még mindig a város fő terén állnak. Mint fogalmazott, sajnos már örmény nyelven miséző pap nincsen, a római katolikus egyházhoz tartoznak, és ott sincs senki, aki valamilyen hagyomány felé terelné az örmény közösséget, illetve a sokszoros házasságok által az örmények nagy része elmagyarosodott, Gyergyóban például magyar örményeknek is nevezik magukat.

Szerinte már nincs mit tenni ez ellen a folyamat ellen, hiszen már abban a stádiumban van, amikor visszafordíthatatlan. „Amikor húsz örmény él egy városban, akkor már nincs mit tenni, túl kevesen vagyunk már és eltűnünk a történelemben, beolvadunk. Ennek ellenére szerintem ez az élet törvénye, hogy akárhol, ahol egy közösség egy bizonyos idő múlva nem kap valamilyen utánpótlást, elfogy, és nagyon kitartó és keményfejű kell legyen, hogy ez ne így következzen be” – összegzett.