Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Miklós Péter és annak apropóján, hogy 75 évvel ezelőtt, 1950. június 6-án hunyt el az a gróf Bánffy Miklós, akinek a nagy ívű pályája átfogta a közélet és kultúra majd minden ágát, hisz minden érdekelte, ami a látókörébe került, a nagypolitika éppúgy, mint nemzetvédelmi-kisebbségi törekvéseink, a szépirodalom éppúgy, mint a színház, a díszlet- és látványtervezés, a rajz és könyvillusztráció, a folyóirat-szerkesztés – tisztelgő írással adózik a múltunk e kiválósága emlékének.

Személyes emlékezéssel kell kezdenem az ismertetőmet, annál is inkább, mert annak a kevesek által ismert történetnek, hogy Bánffy Miklós földi maradványai miként kerültek örökös nyugalomra a Házsongárdi temetőben – egyik utolsó élő tanúja és egykori közreműködője is vagyok.

A 75 évvel ezelőtt Budapesten elhunyt Bánffy Miklóst kétszer temették el. Először 1950. június 10-én a Farkasréti temetőben, ahol Ravasz László püspök mondott gyászbeszédet. A maroknyi végtisztességet tevő írótársak közül csak Tamási Áron, Kádár Imre és Kovács László jelent meg. Özvegye, Várady Aranka naplója szerint „csak a jóbarátok voltak ott, egyetlen közület sem képviseltette magát”. Az olyanok pedig, akik az Opera részéről fejet hajtottak koporsójánál, mint Tóth Aladár és Oláh Gusztáv, „úgyszólván suttyomban jöttek el, és azt hiszem, saját pénzükön hoztak ’az Opera nevében’ egy koszorút… de senki más.”– fogalmazott.

Várady Aranka naplójában a temetés után e szavakat jegyezte fel:

„Most itt fekszik Miklós a Farkasréti temető nagy vadgesztenyéi alatt, várva, hogy valaki, aki megéri – hazavigye fáradt csontjait a kolozsvári sírboltba, a Házsongárdi temetőbe, ahol már ott van helye apja és nagyapja mellett, a gyönyörű templomszerű kripta mellett, a 3 holdnyi gyümölcsös közepén, a hegytetőn, A gyümölcsöst Miklós a ref. egyháznak ajándékozta azzal a feltétellel, hogy a Bánffy-kriptát gondozni fogják mindig.”

Végakarata 26 évvel később teljesült, azt követően, hogy a kommunista börtönöket megjárt Bethlen Béla, az Országos Magyar Párt egykori elnöke és bukaresti parlamenti képviselője, Észak-Erdély volt kormánybiztosa, a hamvait hazahozta Kolozsvárra. Az újratemetésre 1976. október 29-én került sor, szinte titokban, mert a Ceauşescu-féle „aranykorban” a szertartás nyilvánosságot nem kaphatott. Édesapám, aki akkor Bonchida református lelkésze volt és személyesen ismerte Bánffyt, engem kért meg, hogy segítsek az akkor 88 éves Bethlen Bélának a sajátos esemény megszervezésében. A feladatom az volt, hogy Bethlen Béla Deák-Ferenc utcai szükséglakásából egy méretes konyhaszéket elcipeljek az öregúr kíséretében a házsongárdi Bánffy kriptához, ugyanis ez a hokedli szolgált az újratemetésen… ravatalként. Béla bácsi felesége, Klára asszony adott egy fehér abroszt is, amivel a szertartás idejére letakartuk a széket. Ily módon, a mintegy másfél-kéttucatnyi jelenlévőnek az az érzete támadhatott, hogy az újratemetés mégsem történt teljesen méltatlan körülmények között. A szertartás végeztével aztán a székkel együtt haza is kísértem Bethlen Bélát, aki éppúgy, mint az oda úton, csak mesélt, mesélt a múltról meg Bánffyról. Én pedig ittam a szavait.

Mindezekhez hozzá kell tennem, hogy a bonchidaiak is megadták a végső tisztességet hajdani főgondnokuknak. Édesapám kíséretében hat presbitere is eljött az újratemetésre. Ők nemcsak az édesanyám által a bonchidai kastélypark lombjaiból készített koszorút hozták el, hanem egy marék földet is onnan. Így bő negyedszázad után teljesedhetett a testamentum: Bánffy Miklós a Házsongárdi temetőben bonchidai földben nyugszik.

Remélve, hogy nem élek vissza az olvasó türelmével még idéznék édesapám akkori búcsúbeszédéből, melyben hallgatói – mint már írtam – nagyon kevesek voltak. Közöttük volt két egykori küzdőtársa, Kós Károly és Mikó Imre is, akiket akkor láthattam utoljára, hisz mindketten egy éven belül távoztak az élők sorából.

Íme, egy részlet apám elköszönéséből:

„A bonchidai református egyházközség nevében jöttünk szeretetünket és tiszteletünket kifejezni Bánffy Miklós földi maradványainak örök nyugvóhelyénél.

Neve, élete és munkássága elválaszthatatlan Bonchidától. Jóllehet Kolozsváron született, de mindig Bonchidát vallotta szűkebb hazájának, családi tűzhelyének, otthonának.

Az atyai ház meghitt és páratlan szépsége vonzotta mindig. Ez volt művészi ihletője – a beszédes és biztonságos öreg falak, a homlokzatokon felvonuló mitológiai alakok, a zengő és féltett berek, a három mederben folydogáló Kis-Szamos, a zúgó malmok, a születésekor ültetett Miklós-domb susogó fenyvese, az erdők és mezők emberei formálták művésszé-íróvá, mindannyiunk maradandó értékévé.

Az atyai házzal átellenben az öreg templom is megbecsült otthona. Ülőhelye a Sipos Dávid faragta szószék tövében volt. Ennek a templomnak igehallgató és úrvacsorával élő tagja, presbitere és főgondnoka – mindig érdeklődő és áldozatkész, támogató, hitvalló híve volt.[…]

A szeretet és hála kötelez bennünket, hogy földi maradványainak nyugalomba helyezésénél megjelenjünk. Hoztunk egy marék földet az atyai ház közeléből, s egy csokor dér-csípte lombot a múló és mindig újraéledő nagy kert bokrairól. Emléke örökké él bennünk.”

Rátérve a Magyar Nemzet cikkére, hadd rögzítsem, annak már felvezetője összegzi az életművet, kitérve annak fontos vonatkozásaira. Elmondja: „a modern magyar politika- és művelődéstörténet egyik legizgalmasabb, legszínesebb és legsokoldalúbb alakja a hetvenöt éve elhunyt Bánffy Miklós, aki író, szerkesztő, képzőművész, díszlettervező, nagybirtokos és politikus egy személyben. De ő volt az utolsó magyar királykoronázás rendezője és a Trianon utáni magyar diplomácia egyik megszervezője is, aki a nemzetközi tárgyalások szüneteiben karikatúrákat rajzolgatott a világ vezető politikusairól.”

A kollektív emlékezetből évtizedeken át kitörölt, a románság számára is respektálható gróf alakját és politikusi-irodalmi-művészeti szerepvállalása számos mozzanatát feleleveníti ezután, attól kezdve, hogy huszonévesen bekapcsolódott a közéletbe, és 1901-ben először szerzett országgyűlési mandátumot, majd az 1906 és 1910 közötti kormányzati ciklusban közigazgatási szerepet vállalt, és Kolozsvár, valamint Kolozs vármegye főispánjaként tevékenykedett. Feleleveníti, hogy az 1910-es választásokon, Kolozsvár parlamenti képviselőjévé választották, illetve azt is: a parlamentben előbb pártonkívüli volt, majd pedig a Tisza István vezette Nemzeti Munkapárt képviselője lett.

Mára Marosi Ildikó és Gaal György irodalomtörténészeknek köszönhetően

a szerteágazó Bánffy-életmű sok vonatkozása kellően ismertté vált. Miklós Péter cikke viszont hozzá tudott tenni ehhez a már ismerhető portréhoz, olyat, amiről eddig nem sok szó esett.

A szerző miután joggal megállapítja, hogy „a törvényhozásban nem sokszor szólalt föl, s nem volt aktív pártszervezeti ember sem, de a közigazgatás világa sem volt az övé, alapvetően ugyanis nem szerette a bürokratikus kötöttségeket”, idézi kevés országgyűlési felszólalásának egyikét. Ebben Bánffy korának a magyar és a nemzetiségi oktatási rendszerről is megfogalmazta a véleményét, rámutatva arra, a magyar állam minden polgára – nemzetiségtől, anyanyelvtől és vallástól függetlenül – egyenrangú, a magyar nemzet része. Továbbá kifejtette: a nemzetiségi nyelvoktatás elkélne a többségi magyar nyelvű iskolákban is.

E messzemenően előremutató szókérésből a cikkszerző szöveghűen idézett is:

„Nem helyeselhetném azt, hogy az iskolába kerülő növendékek, gyermekek mindjárt az oda belépéskor ilyen megkülönböztetésben részesüljenek, hogy már az életnek nagyon is elején, ott a küszöbön megkülönböztessék, hogy te román vagy, te magyar vagy, hogy ott már azzal kezdődjék a nyilvános életbe való belépés, hogy egyikre-másikra más-más bélyeg üttessék és más-más elbánásban részesüljenek. Azt hiszem, ez ellenkezik azzal az egységesítő felfogással, amely a magyar állami eszmét, az egységes magyar nemzeti állam eszméjét mindenekre kiterjesztve, az intézményeknél nem különbözteti meg az egyes polgároknak nyelvét és vallását. […]

Én nagyon helyeslem azt, ha a középiskolákban módjában van az illető szülőknek, hogy a gyermeket egy nemzetiségi nyelvre megtaníttassák; hiszen magam is nagyon éreztem s érzem mindig annak hiányát, mert erdélyi ember vagyok, hogy románul kellő módon nem tudok. Törekedtem is pótolni, de felnőtt korban nagyon nehéz. Azért helyeslem, hogy fakultative lehetséges legyen, hogy a gyermekek ott ily irányban a kellő oktatásban részesüljenek; de a kötelező megkülönböztetését a növendékeknek mindenképpen perhorreszkálom (kárhoztatom, elítélem – szerk. megj.)[…]

Az iskoláknál legyen szabad még egy megjegyzést tennem. Minél előnyösebbnek tartom, hogy a magyar középiskolákba a román nyelvű tanítás is felvétessék, annál előnytelenebbnek tartom, hogy hivatalos megkülönböztetés is történjék a gyermekek között. Középiskoláinknak megvan az a hibájuk a nemzetiségi nyelvű tanulókkal szemben, hogy tanulás közben a magyar gyermekek tömege közt még aszerint is megkülönböztetik a gyermekeket, hogy magyarok-e vagy nemzetiségiek, és ha magyar gyermek nem tud valamit, akkor a tanár azt mondja: szamár vagy, fiam, ülj le, de ha román gyermek nem tud, akkor az orra alá dörgölik, hogy ő nem tartozik az uralkodó fajhoz.”

A cikk ezt követően részletekre kiterjedően bemutatja Bánffy életút olyan közismert állomásait, miszerint 1912-ben a Nemzeti Színház és az Operaház intendánsa lett, és így a kulturális színtér vált a fő területévé, meg azt, hogy 1916 decemberében ő volt az utolsó magyar királykoronázás rendezője és kormánybiztosa. Arra is kitér, hogy 1921-ben a Bethlen-kormány külügyminisztere lett, s e minőségében elévülhetetlen érdemeket szerzett. Elsősorban azzal, hogy meghatározó szerepe volt annak a népszavazásnak a megvalósulásában melynek nyomán Sopron és környéke nem került Ausztriához, de azzal is, hogy a több mint huszonötezer, szovjet földön lévő magyar hadifogoly hazajuthatott.

Jól teszi Miklós Péter azt is, hogy feleleveníti a pannóniai olvasóinak mindazt, amivel Bánffy az erdélyi magyar kulturális-művészeti élet kulcsfigurájává vált az 1926-os hazatérte után. Mert ott, ahol a főváros Elvis Presleyt 2011-ben posztumusz díszpolgárává avatta és parkot nevezett el róla, ott, ahol ma is van a kommunista Józsa Béláról elnevezett köz, de Bánffy nevét sem utca, de köz, sem park nem őrzi, - felettébb hasznos érdemes bemutatni olyan életút-vonatkozásokat, melyről a polgárok vajmi keveset tudnak, viszont mifelénk hál’ Istennek annál többet. Hisz csak a Maszolban számos alkalommal, e rovatban is például itt és itt már sok minden olvasható volt Bánffyról.

Szintén kihagyhatatlannak vélek közreadni Miklós Péter remek cikkéből két olyan általa idézett véleményt, melyekről jó tudni széles körben mifelénk is.

Az egyik Ovidiu Pecican román történészé, aki e szavakkal értékelte Bánffy sok nyelvre lefordított Erdélyi történetét:

„A trilógiát nem csupán a minőségi prózára éhező gyanútlan olvasó forgathatja haszonnal, hanem az is, aki a mai körülmények között egykori formájában tovább már nem éltethető társadalmi réteg működésének kulcsát keresi. Azt is mondhatnánk, hogy ebből a szemszögből tekintve az Erdélyi történet a letűnt rendszer hattyúdala és pennával őneki állított emlékműve is egyben, egy olyan állapoté, amilyennek a hosszú életű osztrák uralkodó, Ferenc József alatt magát mutatta. […] A magyarság regénye ez a mű, a mélységes együttérzés regénye a nemzettársakkal, akikre úgy tűnik, mindenféle képzelt és képtelen bűnök miatt végül lesújtott a transzcendens átok (a trilógián végigvonul az utalás a láthatatlan ószövetségi kézre, amely végzetszerűen írja a falra a lakonikus, de egyértelmű szavakat), de vezeklés is egyben, kinyilvánítása a szeretetnek és egy programnak, amely nem hagy kétséget írójának hovatartozása felől.”

A másik vélemény is egy történészé. Püski Levente így fogalmazott Bánffy politikai pályájának mérlegét megvonva:

„Egyéni tragédiája, hogy olyan időszakokban, olyan körülmények között kellett politikai diplomáciai feladatokat ellátnia – 1920–1922 között vagy éppen 1943-ban –, amikor nagyon kevés mozgástér nyílt arra, hogy külpolitikai elképzeléseit, az országok közötti együttműködést erősítő terveit a gyakorlatban is realizálhassa. Bánffy pályája így annak a példája is egyúttal, hogy egy politikust nem kizárólag a sikeresség/sikertelenség ellentétpár mentén lehet értelmezni.”