Megszólalt a héten a HVG-ben a hetilap egy magát meg nem nevező munkatársa és annak apropóján, hogy pontosan 45 év után a jövő hónapban Kapu Tibor személyében újra magyar megy a világűrbe, leltárt készített arról, miképpen jelent meg Magyarország az űripar palettáján, mi hungarikum most a világűrben és mi mindennel erősödhet a magyar jelenlét odafent a közeljövőben.

Mindezeket már csak azért is számba vette, mert Magyarország nevét hallva elsőre senkinek nem az űrkutatás jut eszébe. Történik ez annak ellenére, hogy e téren az elmúlt évtizedekben magyar szakemberek nevéhez fűződik több olyan kimagasló eredmény, illetve hasznosított találmány, ami nemzeti büszkeséggel töltheti el bennünket. Ugyanakkor, és ennek is pozitív üzenete van számunkra, hogy napjainkban, amikor az országhatárokon átívelő űripar teljes átalakuláson megy keresztül, Martonvásár térségünk űripari fellegvára lesz, ahol az épülő űrtechnológiai gyártóközpont megvalósítja Közép-Európa legnagyobb magánműhold programját és bebizonyítja: egy magyar vállalat is lehet globális adatszolgáltató.

Tavaly, azt követően, hogy eldőlt, Kapu Tibor lesz az az ember, akit Magyarország ismét a világűrbe küld, a tartalék asztronauta pedig Cserényi Gyula, a két űrhajós interjút adott a Magyar Nemzetnek. Ebben a houstoni NASA felkészítő űrcentrumba történő kiutazásukat megelőzően megjelent páros interjúban a küldetésspecifikus tréningre készülő magyar kozmonauták egyebek közt elmondták: a Hunor nevű nemzeti kutatóűrhajós program elsődleges célja az, hogy olyan kísérleteket végezzenek majd a világűrben, amelyek mögött magyar vállalatok, egyetemek, kutatócsoportok állnak.

Arra is kitértek, hogy a Hunor-programot az indulása óta számos bírálat érte különböző szereplők részéről, akik azt állították: Magyarország túl kicsi ahhoz, hogy komolyan képviseltesse magát az űrversenyben, az űrhajósok és az űripari szakemberek képzése helyett inkább másra kellene fókuszálni. A kritikákkal kapcsolatban Kapu Tibor kifejtette, Magyarország elvben ahhoz is túl kicsi, hogy az olimpián nagyhatalmakkal versengjen, de sportolóink mégis rendszeresen legyőzik a nagy államok képviselőit.

„Azt szoktuk mondani, hogy az űripar nem erőforrás- vagy anyag-, hanem tudásigényes iparág. – fogalmazott, majd hozzátette: Nagyon sok okos mérnökünk és orvosunk van, akik ebben az iparágban helyt tudnak állni. Ugyanez a helyzet az olimpiával és az élsportolóinkkal. Nagyon tehetséges sportolóink vannak, akik nagyon kitartók, még akkor is, ha nem minden feltétel adott a felkészüléshez. Kitartással, sok munkával sokszor meg tudjuk előzni azokat is, akik a világ technológiai élvonalában vannak.”

Hangsúlyozva, hogy mára az űrkutatás a nemzetek közötti együttműködésre épül, arról is szólt: „Az űripar olyan, mint egy nagy torta, és ebből mi minél nagyobb szeletet szeretnénk kihasítani. Szeretnénk betenni a lábunkat ezeken az ajtókon, szeretnénk elérni azt, hogy a magyar termékek, a magyar cégek reprezentálhassák saját magukat ebben az ágazatban, és ehhez az kell, hogy a Hunor-programmal magyar kísérleteket és magyar eszközöket vigyünk fel az űrbe.”

Végül kiemelte, hogy „amikor Farkas Bertalan 44 évvel ezelőtt felment az űrbe, akkor rengeteg magyar eszközt és kísérletet vitt magával, azonban be kell látni, hogy ennyi idő alatt az emberi űrrepüléssel kapcsolatos tudásunk és szerepünk kopott valamennyit. Mi ezt a szekeret szeretnénk újra meglökni.”

Messzemenően egyetértve a Kapu Tibor által mondottakkal egyetlen ponton azért mégis vitatkoznék vele. Konkrétan azzal az állításával, hogy Farkas Bertalan emlékezetes űrutazása óta az űrkutatásban való magyar szerepvállalás „kopott volna valamennyit”.

Természetesen igaz az, hogy 45 éve, Farkas Bertalan 1980. május 26 és június 3 közötti űrmissziója óta Magyarország polgára nem járt a világűrben. Viszont arra gondolva, hogy második magyarként a Budapesten született, ma az Egyesült Államokban élő Charles Simonyit, azaz Simonyi Károlyt, aki magát oly annyira nemzettársunknak tartja, hogy 2009-ben a Nemzetközi Űrállomás fedélzetéről Madáchot idézve magyarul köszöntött minden bárhol élő magyart, annak révén, amit a világűrben kutatóként is megtett, – szerintem fenntartás nélkül tekinthetjük nem is akármilyen magyar szerepvállalónak.

Annak, hogy ezen túlmenően is mennyire volt jelen az elmúlt évtizedekben a magyar innováció és milyen sikeres termékeket hozott létre, amelyeknek különböző változatai az Interkozmosz-, NASA- és ESA-programok keretében már többször jártak a világűrben a HVG legfrissebb számában jelent meg egy összeállítás. Miközben miért is tagadnám, nem kis nemzeti büszkeséggel olvastam ezekről a magyar sikerekről rögtön késztetést éreztem, hogy felhívjam az olvasói figyelmet a lap Magyar égre magyar csillagot című cikkére. Annál is indokoltabbnak tűnik ez a népszerűsítés, mert arra is mód nyílik e publikációnak az ismertetésével, hogy ne csak a múltról szóljak, meg arról, hogy mi a hungarikum ma a világűrben, hanem a már szárba szökkent ambiciózus magyar űrmeghódítási kezdeményezésekről is említést tegyek.

A cikk első passzusában a szerző arra tér ki, hogy Farkas Bertalanhoz hasonlóan nemsokára Kapu Tibor is történelmet írhat, mivel az Axiom Mission 4 misszióval indulhat útnak a SpaceX Dragon űrhajó fedélzetén, idén májusban. Hogy mi lesz a küldetése, azt ekképp sommázza:

„Az asztronauta 14 napot tölt majd a Nemzetközi Űrállomáson (ISS), ez idő alatt másfél tucat kísérletet hajt végre. Vizsgálja majd például, hogy az űrutazás miként károsítja a kifejlett és a lárvaállapotban lévő ecetmuslica DNS-ét. Az eredményből a globális tudományos közösség is tanulhat: megmutathatja, hogy bizonyos fehérjék túltermelődése védhet-e a sugárzás okozta károsodás ellen, esetleg gyógyíthatja-e.”

A most útra kelő négyfős nemzetközi asztronauta csapat tagjai nemcsak tudományos projekteken dolgoznak, de ízelítőt is vihetnek magukkal hazájuk konyhájából. Ennek köszönhetően a világon először juthat el magyar csokoládé a világűrbe. Márciusban, amikor ez még csak terv volt a maszol is beszámolt erről megjegyezve, hogy a szándék megvalósulásához NASA jóváhagyás kell. Azóta ez megtörtént és a Stühmer Kft. már a piacon lévő Korfu szeletének egy olyan továbbfejlesztett Pillanat Korfu nevű variánsa, amely megfelel a NASA szigorú élelmiszer-biztonsági előírásainak meg is kapta a szükséges engedélyt.

Az aktualitásokat követően fordul a leltárkészítő figyelme a múlt felé, amikor arról számol be, hogy Magyarhon pozícióját a nemzetközi térben az űrkutatás területén a budapesti Központi Fizikai Kutatóintézet (KFKI) és a magyar főváros Műszaki Egyeteme alapozta meg. E két tudományos műhely közül az első azzal szerzett magának világrangot, hogy a legsikeresebb szovjet űrprogram részeként szolgálatot teljesítő Vega–1 és Vega–2 űrszondáknak, amelyek nemcsak a Vénuszhoz jutottak el, de a Halley-üstököst is tanulmányozták a fedélzeti képfelvevő rendszerüket a KFKI tudósai fejlesztették ki. Nekik volt köszönhető, hogy e platformok mintegy 1500 képet küldtek vissza a Földre, köztük olyat is, melyen a történelemben először lehetett közelről látni egy üstökös magját. Ebben a fejlesztésben a Budapesti Műegyetemet két termék is dicsérte, hisz ott készítették el e rendszer kisfeszültségű tápellátó egységet, illetve „az űrszondákon helyet kapott a Tünde nevű töltöttrészecske-detektor is, amely a Halley-üstökösből származó ionokat mérte, hogy meghatározza azok energiaeloszlását.”

Nem Simonyi Károly volt az első Amerikában otthonra talált honfitársunk, aki beírta be a nevét az űrkutatás aranykönyvébe. Ugyanis a tavaly 96 évesen elhunyt ’56-os emigráns Pavlics Ferenc Holdjármű-tervezőnek köszönhető, hogy az ember először autózott az űrben.

Íme, hogyan számol be a huszadik század egyik legnagyobb hatású magyarjának találmányáról a HVG cikke:

 „Az irodájában ült Wernher von Braun, a NASA űrrepülési központjának teljhatalmú igazgatója, amikor begördült hozzá egy távirányítású jármű. A produkció mögött nem az űrhivatal valamelyik munkatársának unatkozó gyermeke állt, hanem Pavlics Ferenc magyar születésű amerikai mérnök. Bár a NASA eredetileg egy zárt terepjárót akart a Holdra juttatni külön rakétával, Pavlicsék egy kis méretűre összehajtható, nyitott járművet terveztek. A bemutatóval majdnem túlnyerték magukat: néhány héttel később megérkezett a megbízás, melynek értelmében alig másfél év állt rendelkezésükre az életnagyságú, működőképes holdjáró legyártására. A megvalósítás során az egyik legnagyobb nehézséget a holdpor jelentette, ami miatt a kerekek újratervezésre szorultak. Ez lett a Pavlics által szabadalmaztatott rugalmas fémkerék, amit kívülről fémháló borított, belülről pedig fémmerevítés tartott. A holdjáró üzemanyaga cseppfolyósított hidrogén és cseppfolyósított oxigén volt, az ezeket elegyítő üzemanyagcellák termelték az áramot. Az elsőként 1971. július 31-én a Holdra gördült eszköz a világ első, a Földön kívül használható négykerekű járműve.”

A HVG cikke azt is listázza, hogy Magyarország pozícióját a nemzetközi térben a kozmoszkutatás területén milyen további megvalósítások erősítették az elmúlt évtizedekben, illetve a közelmúltban.

A magyar űrkutatás eddigi legnagyobb sikerét a Pille dózismérő hozta, amivel elsőként Farkas Bertalan dolgozott odafent, modernizált változatát pedig ma a Nemzetközi Űrállomás fedélzetén használják. A KFKI-ben kifejlesztett készülék a termolumineszcencia elvén működik – ennek az a lényege, hogy az elektromágneses sugárzásnak kitett minta későbbi felmelegítése során fényt bocsát ki magából.

A legnagyobb magyar műhold, a RadCube 2021 augusztusában állt alacsony Föld körüli pályára, és azóta is teszi a dolgát. A 80 centiméteres szerkezet a kozmikus sugárzást és a mágneses mező erejét méri. Az általa szolgáltatott adatok hozzájárulnak ahhoz, hogy az Európai Űrügynökség a korábbiaknál pontosabb űridőjárás-előrejelzést készíthessen.

A Puli Holdi Vízszimatoló szintén a magyar találmány. Ennek a szuperképessége, hogy fúrást nem igénylő mérésekkel képes megmondani, hogy egy adott területen található-e a felszín alatt víz, ami pedig a legértékesebb erőforrás a jövőbeli, ember által végrehajtott küldetések számára. A készülék egy amerikai szondával március 6-án landolt a Holdon, ám a balszerencsés leszállás miatt csak 40 percig dolgozhatott – derül ki a szemlézett cikkből. Meg az is, hogy „a műszer a tervek szerint később a Marson is fontos szerepet kaphat: a NASA új marsi helikopterének fedélzetén juthat el a vörös bolygóra, hogy ott is víz után kutasson.”

A Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetemnek ezen a tavaszon immár a hatodik műholdjaként juthat el az űrbe a kisméretű Hunity szatellit. Akárcsak elődei, alacsony Föld körüli műholdpályára állva többek közt a fényt és a hőmérsékletet is képes lesz ő is mérni.

Végül, de korántsem utolsósorban idéznem kell a HVG cikkéből Az agráriumtól az urbanisztikáig-passzust, melyből kiderül, miért is előlegeztem meg Martonvásár számára, hogy nemsokára Közép- és Kelet-Európa űripari fellegvára lesz. A következő sorok ugyanis erről tanúskodnak:

„Az újkori magyar űrambíciók az egyetemi kutatóműhelyek mellett a 4iG Csoport fantáziáját is megmozgatták, ennek egyik példája az Űr- és Védelmi Technológiák Zrt. által tavaly novemberben bemutatott HuSat program. Úgy mutatták be, hogy ez a legnagyobb magánkezdeményezésben és -finanszírozásban megvalósuló műhold-program nemcsak Magyarországon, hanem a teljes kelet-közép-európai régióban.

Egy darab geostacionárius és nyolc darab alacsony, Föld körüli pályán keringő műholdat juttatnak fel 2032-ig, hogy földmegfigyelési, adatfeldolgozási és telekommunikációs szolgáltatásokkal támogassák többek között a távközlés, az ipar, az agrárszektor, a közlekedés és logisztika, a környezet- és katasztrófavédelem, az erdőgazdálkodás, a vízügy, a klímakutatás, a térképészet, az urbanisztika, valamint a biztonság-politika területeit.

A műholdakat a martonvásári Remtech űrközpontban gyártják majd. Az üzem építése éppen minap érkezett mérföldkőhöz: március végén a 4000 négyzetméteres épület elérte legmagasabb pontját. Várhatóan 2026 második felében adják át a többek között rezgés-, sokk-, termovákuumtesztekhez, valamint mechanikai, klimatikus és akusztikus próbákhoz szükséges rendszerekkel felszerelt létesítményt.”