Megszólalt a héten a Válasz Online-ban Zán Fábián Sándor kárpátaljai református püspök, aki nem csupán lelkipásztor Mezőváriban, hanem önkéntes tűzoltó is és az Ablonczy Bálinttal folytatott beszélgetésében elmondja: „A magyarság harminc százaléka mehetett el a háború miatt, de egy részük békésebb időben vissza fog térni.”

Arról is szól, hogy bár a helyi ukrán hatósággal korrekt a viszony, nincs előrelépés a kisebbségi és oktatási jogok ügyében. Azt se hallgatja el, hogy a magyar kormányfő „Ukrajna nevű területet” emlegető kijelentésének a hívei is kárvallottjai, mert „az utcán, a piacon a magyarok szemére hányják ezeket a mondatokat.”

Múltév februárjában, amikor a megalakulásának centenáriumát ünneplő kárpátaljai református egyházkerület újraválasztott református püspökének, Zán Fábián Sándornak egy interjúját ismertettem, elmondtam, az ottani magyarok 70 százalékát magába foglaló püspökség elmúlt száz esztendejét megpróbáltatások egész sora jellemezte. A határok jöttek s mentek az itt élők feje fölött, és ezt a református közösséget többször is ellehetetleníteni akarták, sőt Sztálin és utódai egyenesen üldözték.

Arról is szóltam, az önálló ukrán állam megalakulása megteremtette az újjászületés lehetőségét. Viszont az utolsó tíz év kihívásai, mindenekelőtt az általános létbizonytalanság, Kijev kisebbségellenes irányváltásai, majd a 2022-ben kirobbant háború, mind-mind együttesen, megtizedelték az ottani magyar közösséget, így a reformátusokat is. Azt is hozzátettem: a kálvinisták lélekszámának apadása korántsem csak a háború következménye, mert a csökkenés 1988 óta folyamatos. Viszont kétségtelen, hogy a putyini agresszió felgyorsította a folyamatot, hisz a lelkészek kimutatása szerint csak 2023-ban mintegy 4 700 egyháztag menekült külföldre.

Az aggasztó jelenségek ellenére a negyedik püspöki mandátumát kezdő Zán Fábián Sándor tavalyi számvetése nemcsak riasztó tényekről és adatokról szólt, hanem reményekre feljogosító tervekről és bíztató kezdeményezésekről is. Ezek között elsőbbséget élvezett az ifjúsággal való foglalkozás a református líceumokban éppúgy, mint a református óvodákban, de más sikeres programokat is szerveztek.

A héten a Válasz Online-ban napvilágot látott interjújában, melyben kérdezője Ablonczy Bálint volt, Zán Fábián püspöknek a szavaiban, akárcsak az egy évvel ezelőtti vallomásában, éppúgy helyet kaptak a negatív fejlemények, miképpen a pozitív tartalmak is. Erről már az indító kérdésre kapott válaszából meggyőződhettünk, hisz arra a kérdésre, hogy három év háború után milyen lelkiállapotban élnek a kárpátaljai honfitársaink, reménykednek-e gyors békében vagy elcsüggedtek-e inkább a kilátástalanság miatt, az egyházfő így felelt:

„Az én családom hála Istennek jól van, hadköteles ikerfiaink biztonságban élnek Budapesten és Nyíregyházán. Ha a nagyobb családot, a mezővári református gyülekezetet nézzük, akkor viszont nagy a baj: túlélőképességünk határán vagyunk az elvándorlás és a mindennapi stressz miatt. Ha a még nagyobb közösséget, a kárpátaljai református egyházkerületet tekintem, több a pozitívum, illetve kevésbé észrevehető a sok negatívum – az életjelek bizakodásra, reménykedésre buzdítanak. Olyan közösséget látok, amelyért érdemes itt maradni, mindennap küzdeni. Nemcsak azon dolgozunk, hogy túléljünk, azon is, hogy legyenek terveink; engem ez a jövőbe és növekedésbe vetett bizonyosság éltet.”

Hogy melyek lennének a bizakodásra buzdító jelek azt saját gyülekezetének, a Mezővárinak a példájával érzékelteti, abban a válaszában, amelyben a háború miatt elmenekült magyarok lehetséges számáról faggatták:

„Egyházunk rendszeresen frissíti választói névjegyzékét, ennek alapján viszonylag pontos képünk van közösségünkről, illetve látjuk a kárpátaljai magyarság egészét meghatározó folyamatokat is. Mindent egybevetve úgy vélem, a háború előtt nagyjából 120 ezres magyar közösség körülbelül harminc százaléka menekült el, hasonló az arány a ruszin és az ukrán közösségben is. Habár messze van az apokalipszistől, azért ez jelentős szám, mert a leginkább az életerős fiatalemberek, családok távoztak. Most az a kérdés, hogy amikor lehetőség nyílik, mennyien jönnek vissza. Van reménységünk a nagyszámú hazatérésre. Nálunk, Mezőváriban például a külföldre távozók a házakat nem adták el, inkább kifizetik az itthon maradottaknak, hogy tartsák rendben az udvart, metsszék meg a szőlőt.”

Ezután az otthon maradottaknak egy olyan gondja kerül terítékre, mely hihetetlennek tűnik, de sajnos mégis igaz a mai Ukrajnában. A lélekölő jelenségről mindent elmond az alábbi kérdezz-felelek:

„Az otthonmaradt férfiak közül sokan rejtőzködnek. Időnként látunk videókat arról, hogy a katonakorú, felmentéssel nem rendelkezőket akár az utcáról is elviszik a hadkiegészítő parancsnokság emberei, ezért sokan inkább el sem hagyják az otthonukat. Három év szoba- vagy házfogságot miként lehet ép ésszel kibírni?

Az utcákon valóban csak a nagycsaládos vagy az egészségügyi okok miatt felmentett férfiak mutatkoznak. Nem olyan rég egy 85 éves testvérünket temettem, s a szertartáson meglepődve láttam a három éve eltűnt férfirokonokat, akikről azt gondoltam, külföldön vannak. Ezek az emberek jellemzően otthon élnek, a háztáji kertet művelik, vagy kis műhelyükben dolgoznak. Keveset beszélünk róluk nyilvánosan, mert azzal veszélyeztetnénk őket. A bujkálók helyzete valóban nagyon nehéz, ez a létforma csak az életben maradásra elég, fejlődni, előrelépni így képtelenség. A helyzet a feleségeknek, az édesanyáknak is nehéz, rengeteg pluszterhet kell hordozniuk.”  

Ezt követően kerül említésre a háborúnak az a következménye, amely átrajzolta Kárpátalja etnikai térképét. Becslések szerint a régió lakossága két-háromszázezer kelet-ukrajnai menekülttel bővült, akik többsége számára az a tény, hogy itt az ukránok magyarokkal, ruszinokkal, románokkal, szlovákokkal élnek együtt, az ismereteik megdöbbentő hiánya miatt nekik meglepetést okozott.

„Tudjuk, hogy csak Ungváron negyvenezer új lakcím keletkezett a keletről érkező menekültek miatt. – mondja el a püspök, majd hozzáteszi: Az első időkben látszott az újonnan érkezetteken a megdöbbenés, nem tudták „mit keresnek itt” a magyarok. Sem a szovjet időkben, sem most nem beszélnek eleget a történelemórákon az országban élő kisebbségekről. Három év után azt látjuk, hogy főleg a nagyvárosokban a többnemzetiségű, többfelekezetű, toleráns és előzékeny közösség vadkeleti, agresszív magatartással került szembe. A mi kultúránk, civilizációnk eltér a keletitől. Utóbbiban az emberek rámenősebbek, követelőzőbbek, nincsenek tekintettel a másikra, agresszióval kezelik a feszültséget. Méltányosnak kell persze lennünk, a harcias magatartás mögött az otthon és a hozzátartozók elveszítése miatti traumák is meghúzódhatnak.”

A folytatásban, főleg annak okán, hogy a főpásztor szóba hozta az őshonos kárpátaljaiak toleranciáját, arra késztette Ablonczyt, hogy felvesse: a munkácsi turulszobor lerombolása nem a menekült „vadkeletiek” műve volt, hanem helyi kezdeményezésre történt. E barbár tettre emlékeztetve a főpapot rá is kérdez: a kisebbségellenes ukrán nacionalizmus mennyire mérgezi az itt élő magyarok mindennapjait?

Amit ennek kapcsán Zán Fábián higgadtan elmond, annak jelentőségét nem lehet eléggé nagyra értékelni. Ugyanis rámutat: a merénylet szerencsére csupán egy elszigetelt jelenség volt, ami a Munkácson basáskodó Baloha oligarcha klánjához kötődik, akikről 2022-ben magam is szóltam e rovatban:

„A szobordöntés sokkolta a kárpátaljai magyarságot, az emberek joggal éreztek megfélemlítési szándékot a barbár tett mögött. Ugyanakkor látnunk kell, hogy ez a magatartás inkább csak a munkácsi kistérségben érződik napi szinten, ott valóban létezik egy leuralási szándék a kistérség vezetőinek részéről. A többi magyarok által lakott részen – Ugocsában, Felső-Tiszavidéken, Beregben – ezt alig érzékeljük.

Sőt, a munkácsi kistérségen kívül a hatóságok mintha még kompenzálni is igyekeznének és kifejezetten korrekten állnak hozzánk. (kiemelés ez eredetiben – szerk. megj.)

Ők is tudják: egy háborúban aligha hiányzik az újabb etnikai vagy felekezeti feszültség. Ráadásul a kárpátaljai magyarság ellen aligha hozhatnak fel bármilyen vádat: lojálisak vagyunk és az ukrán alkotmányosság kereteit betartva kérjük az anyanyelvi és oktatási jogokat.”

Viszont az is igaz, hogy míg a szobordöntés a helyi politikai erők számlájára írható, a központi hatalom tudatos kisebbségellenessége is ténykérdés, és ez a magatartás ellentmond Kijev korábbi ígéreteinek.

A főpapnak erről is van határozott véleménye, ami cseppet sem megnyugtató:

„Igaz, hogy a kisebbségek ügyénél a háború gondja-terhe sokkal jelentősebb, viszont lényegi változások hiányában számunkra kevéssé megnyugtató a helyzet. Kétségtelen: 2023 decemberében elfogadták a nemzetiségek jogairól szóló törvényt. Az ukrán kormány szerint a jogszabály figyelembe veszi a korábbi kritikákat, visszaállítja a kisebbségi jogokat az oktatásban és a nyelvhasználatban. Fellélegeztünk, de érdemi előrelépés azóta sem történt. Az állami oktatási rendszer továbbra sem kedvez a kisebbségi nyelvoktatásnak, márpedig ez biztosan sokak kedvét elveszi a hazatéréstől. Az itthon maradottak megpróbálnak alkalmazkodni és elhelyezni gyerekeiket a magániskolai rendszerben. Rájuk ugyanis nem vonatkozik a tanítás fokozatos elukránosítását szolgáló állami szabályozás.”

Ehhez hangsúlyosan hozzáteszi: a magyar nyelvű magániskolák „az egyházi, köztük a református intézményeket, illetve a magyar állam által fenntartott beregszászi II. Rákóczi Ferenc Főiskolát jelentik.”

A nagyinterjúban még szó esik arról, hogy a magyar oktatási intézmények kiemelt feladatuknak tekintik az ukrán nyelv hatékony oktatást is, hisz minden szülőnek az az érdeke, hogy gyereke jól beszélje az állam nyelvét. Hogy ez mennyire eredményesen sikerül, arról bizonyítékkal is szolgál a püspök, amikor elmondja: „Jó példa erre a kárpátaljai középiskolai ukrán nyelvi verseny, amit a técsői református líceum magyar anyanyelvű tizedikes diákja nyert meg.”

Szintén részletezi Zán Fábián, hogy egyháza működteti Kárpátalja legnagyobb szociális ellátó hálózatát, aminek éppúgy részét képezi 28 ingyen konyha, mint az erdélyi reformátusok segítségével is működtetett 400 emberről gondoskodó házi idősgondozási program. De az is elégedettségre ad okot számára, hogy egy lelkész kivételével, akinek családi-egészségügyi helyzete miatt muszáj volt elmennie, minden szolgatársa Kárpátalján valómaradást választotta. Külön öröm számára az is, hogy zömében ők fiatalok.

Ha a teljeskörű bemutatására e szókérésnek nem is vállalkozhatom, úgy vélem, arra a két kardinális kérdésre és az azokra adott püspöki válaszokra, amelyek a templom és iskola-szimbiózisát mutatják be Kárpátalján, külön is ki kell térnem.

Az iskolára fókuszáló mondandójában meggyőződéssel vallja, lesz még kit magyarul tanítani a jövőben is. Mert elismerve ugyan, hogy tény a gyereklétszám csökkenése, aminek az oka az elvándorlás, mégis úgy látja, vannak bíztató jelek is. Példázata önmagáért beszél: „Az egyházi iskolákban és óvodákban az elmúlt 30 év legmagasabb tanulói létszámával dolgozunk. Egyre többen választják intézményeinket az állami intézményekben mindinkább visszanyesett anyanyelvi oktatás miatt. Eddig a mi intézményeinkben jó értelemben vett elitképzés folyt, diákjaink 95 százaléka továbbtanult, de most könnyítettük a felvételi követelményeken

Végül nézzük, mit mond arra a kérdésre, hogy „a nehézségek odahúzzák az embereket a templomhoz, vagy eltávolítják őket és mindenki a maga bajával törődik?”

Miközben elismeri, hogy gyülekezeti tagok létszáma csökkent, viszont azt is hozzáteszi: „a templombajárók arányában nincs ezzel arányos visszaesés. Ráadásul a perselypénzek és az adományok még nőttek is. Azaz sokan elmentek három évvel ezelőtt, de csatlakoztak a gyülekezetekhez addig passzív egyháztagok, akik hajlandóak áldozni a közösségért. (…)

A 2014-ben elindult, majd a 2022-ben totálissá vált háború miatt településeink, gyülekezeteink képe olyan, mint általában a huszadik század második felében. Sokkal többen vannak az asszonyok.”