Megszólalt a héten a HVG-ben a Földes András-Martini Noémi szerzőpáros és azt követően, hogy az Ukrajnát ért orosz agresszió második évfordulója közeledtével ellátogattak Kárpátaljára, beszámoltak az ott élő magyarok háborús mindennapjairól. Az Egyszerre két zónában címmel közölt tudósításukban elmondták: „Kárpátalja városaiba nyüzsgést és vállalkozó szellemet hozott az elmenekült több százezer ukrán. Csak a magyar szó lett ritkább és halkabb.”

Utóbbinak az oka, hogy „két ellentétes politika közé szorulva a magyarok közül a legtöbben megpróbálnak megfelelni mindenkinek”. Egyfajta tudathasadásos állapotban élve viaskodnak azzal, hogy egyszerre hálásak a budapesti kormánynak és utasítják el a putyini agresszió relativizálását. Mindeközben az ukránok Kijevhez, a magyarok Budapesthez állítják az órájukat.

„Tucker Carlson minapi Vlagyimir Putyin-interjúja egy pillanatra világpolitikai tényezővé tette Kárpátalját: az újjobbos riporter arról érdeklődött az orosz elnöknél, van-e joga Magyarországnak visszavenni a területet. S bár a válasz egyértelmű nem volt, az epizód jelzi, mennyi a félreértés Kárpátaljával kapcsolatban. Ukrajna magyar régiója? Hányan maradhattak az 1991-es ukrán függetlenség óta folyamatosan fogyatkozó közösségben két év háború után? Mennyire fontos körükben, kit minek kereszteltek, és feltétel-e a magyar nyelvtudás ahhoz, hogy valaki kárpátaljai magyarnak vallja magát?”

Ezekkel a kérdésekkel a Válasz Online újságírója, Vörös Szabolcs kereste meg minap Kovály Katalin geográfus-demográfust, a budapesti Földrajztudományi Intézet tudományos munkatársát, aki beregszászi II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskolán is tanít. A vele készített interjúnak már a címe is, a „80-90 ezren maradhattunk” mítoszromboló. Ugyanis a szakember, aki a tavaly őszi Népfogyatkozás 2023 című tudományos konferenciának köszönhetően nem ismeretlen az olvasóim előtt, egyebek mellett egy olyan, amúgy a magyar állam támogatásával és az ő részvételével folytatott felmérés eredményeit ismertette, melyből kiderült: a magyarországi vezetők 150-200 ezer magyarról szóló állításai sajnos nem felelnek meg a valóságnak, e kijelentések fölösleges illúziókat keltenek.

Kovály azt is hozzátette, a magyar kormányfő által is emlegetett 200 ezres lélekszám jól hangzik ugyan, de nem megalapozott. 2001 óta egész biztosan nem, hiszen akkor a népszámlálás során 151 533-an vallották magukat magyar nemzetiségűnek és ráadásul köztudott, hogy azóta több tízezerre tehető az onnan kivándorolt magyarok létszáma.

Annak a helyszíni riportnak is, melyet most kívánok ismertetni, és amely a HVG két munkatársának, Földes Andrásnak és Martini Noéminek a szerzőségét dicséri, ez a magyarságlétszám megfeleződés a legfontosabb következtetése volt az ottani honfitársaink mára kialakult tudathasadásos állapotának rögzítése mellett. A magyarok egy jelentős részének exodusa miatt, továbbá az orosz invázió huszonnégy hónapjában a belső Ukrajnából érkezett nagyszámú menekült okán gyökeresen átrendeződtek az ottani etnikai viszonyok. Ez pedig olyan előzménytelen helyzetet teremtett, melynek vesztese a kárpátaljai magyar nemzeti közösség lett.

Mindezekről bővebben, aggasztó részletekre is kiterjedően beszélt a HVG munkatársainak úgy Dunda György, a Kárpáti Igaz Szó lapigazgatója, Darcsi Karolina, a KMKSZ szóvivője, mint az utca embere is:

„A háború azonban jelentős változást hozott. A kárpátaljai sokszínűséget csak hírből ismerő ukránok költöztek be keletről, és ezzel erősen átalakultak a magyar települések. Az 1,2 millió lakosú területre a Kijevet célzó invázió heteiben közel félmillió belső menekült érkezett. Kárpátalja a béke szigetének számított, toleráns emberekkel, és ez Dunda szerint a magyar–ukrán kapcsolatok megítélését is pozitív irányba változtatta. Az eredeti orosz tervek kudarca után a menekültek fele visszatért otthonába, de a többiek maradtak, és itt is tervezik a jövőjüket. Az ingatlanárakon ez meg is látszik, hiába a háború, 40-50 százalékos a drágulás, beérték a kijevi szintet.

Az átalakulás a köztereken is érződik. Egy beregszászi lassan leszokott arról, hogy a barátait keresve kinézzen a főtérre, mert egy ideje már nem ismer senkit. Azt meséli, hogy a munkahelyén is alig találkozik magyarokkal. „Egy vasgyár költözött ide Harkivból, ott dolgozunk, ahol vagy 60-70 százalék az ukrán” – mondja.

A háború előtt 100-120 ezer lakosú Ungvár mára 200 ezres várossá nőtt, tavaly nyáron több mint 400 új vállalkozás költözött át a régióba. Ezzel egy időben Beregszász megyei bevételei megháromszorozódtak – meséli Darcsi Karolina, a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség politikai, kommunikációs titkára. Ám ezt a hadiállapot miatt nem költhetik helyi fejlesztésekre, a hadseregbe kell visszaforgatniuk.

A városok fellendülése azonban a magyarság visszaszorulásával jár, ami hosszú távon megnehezítheti a kisebbségi érdekképviseletet. Munkácson és Ungváron az egykor nyolcezres magyarság száma megfeleződött. Ma 4-4 ezer magyar élhet a két nagyvárosban. A Beregszász környéki falvak lassan kiürülnek, sok az üres és az eladó ház. Ugyanakkor olyanokról is hallani, akik visszatelepülnek, hiszen itt vannak a beteg rokonaik, itt vannak a gyökereik. Nehéz megmondani, hogy pontosan hány magyar hagyta el az otthonát, de a legtöbben 80-90 ezerre teszik a nemrég még 150 ezres magyar lakosság lélekszámát.

Dunda György további két vonatkozást is indokoltnak látott kiemelni. Egyrészt „biztos abban, hogy akik elmentek, azoknak is az a legfőbb vágyuk, hogy hazajöjjenek.” A másik pedig, hogy a magyarhoni szélsőjobboldal provokációira nincs semmi szükségük, mert „az olyan revizionista megszólalások, mint a Kárpátaljára „igényt tartó” Toroczkai László Mi Hazánk-elnöké, ártanak az itteni magyarságnak, csak felerősítik a megbélyegző ukrán narratívát, amit aztán az itt élőkön verhetnek le”. Hogy mennyire elképesztő felelőtlenség az „elképzelhető az is, hogy Putyinnal kell majd leülni tárgyalni Kárpátaljáról, ha Ukrajna elveszíti a háborút”-féle nemrégi kijelentés, annak veszélyét a fotelrevizionisták nem, de az Ung, a Latorca és a Felső-Tisza vidékén élők annál inkább érzik.

A tényfeltáró riportnak alábbi passzusából csak azoknak nem derül ki, hogy az ilyen hozzáállás mennyire kártékony, aki szándékosan nem akarja megérteni, az ottani magyar érdekvédő politikus, a magyar iskolaigazgató meg az átlagember egybecsengő félelmeit:

„Kissé tudathasadásos állapotban van a magyarság Kárpátalján, két ellentétes politika közé szorulva a legtöbben megpróbálnak megfelelni mindenkinek” – magyarázza Zubánics László, az Ukrajnai Magyar Demokrata Szövetség elnöke, miért ütközik falakba a látogató, amikor az orosz invázió második évfordulója előtt próbálja megérteni a határon túli közösség gondolkodását. Beregszász főterén, ahol – Ungvárral ellentétben – még hallani magyar szót, hamar elnémul mindenki, akit a HVG tudósítói megszólítanak. „Ne dühítsünk fel senkit” – ezzel kérnek könyörületet a megkérdezettek.

A háborús viszonyok közt élő kisebbség túlélési stratégiájának része lett az empatikus hallgatás. „Nem firtatjuk egymás életét, nem beszélünk bizonyos dolgokról, mert ez most mindenkinek fáj” – teszi hozzá a 120 éve működő, magyar nyelvű Kossuth Lajos Líceum igazgatója, Zseltvay-Vezsdel Emese. A hallgatás csendes szolidaritásként is értelmezhető. Jobb nem kibeszélni, hogy kik és melyik fronton szolgálnak, és az sem beszédtéma, hogy kik bujkálnak vagy menekültek más országokba a sorozás elől. Az emberek félnek, nehogy rájuk süssék az ukránbarát vagy a magyarbarát címkét – mondja Zubánics –, igyekeznek alkalmazkodni az aktuális közhangulathoz, ez pedig skizofrén helyzetet eredményez.”

A kettős tudatállapot nem kizárólag a háborúnak szól, és a mindennapi életnek olyan területein is megmutatkozik, ami a pesti újságírók számára meglepő, de az ott élők számára megszokott. Ugyanis Beregszászon, meg másutt is errefelé kétféle időszámítás szerint élnek az emberek: az ukránok Kijevhez, a magyarok Budapesthez állítják az órájukat. Ennek megfelelően a boltok és hivatalok nyitvatartása kelethez, a magyar iskolában a becsengetés nyugathoz igazodik. Még a toronyóra is tükrözi ezt a kettős megközelítést.

„Az óra tehát mutatja, hogyan őrzik autonómiájukat a magyarok, de ez nem jelenti azt, hogy a helyiek Kárpátalját is Magyarországhoz csatolnák.” – szögezik le riporterek, akiknek a meglátására ráerősít Meskó János helytörténész. „Az itteni magyarok nem akarják átrajzolni a határt” – mondja, ezzel cáfolva azt az állítólagos ambíciójukat, amit a már említett interjúban Putyin nekik tulajdonított. „Sokan elköltöztek már Magyarországra, de aki maradt, az itt akar élni azok közt a határok közt, amiket 1991-ben megállapítottak” – tette hozzá mindezekhez.

Ezzel Győrffy Ágnes, a Kossuth líceum igazgatóhelyettese is egyetért. „Kárpátalján születtünk, ez a hazánk, ami 30 éve Ukrajna része. Az ukrán állami ünnepeket is tiszteletben tartjuk, mindemellett a magyar ünnepeink is elengedhetetlenül fontosak számunkra.” Ő arról is beszámolt a vendégeinek, hogy tavaly augusztusban iskolájának tanári szobájában maga Zelenszkij elnök ült a névadó 1848-as kormányzó portréja alatt, és zártkörű rendezvényen beszélgetett az itteni magyarokkal, köztük harminc magyar katonával. „Az egyiküket, az iskola korábbi diákját ki is tüntette, akinek a kislánya most szintén itt tanul. Nagy dicsőség volt, teljesen elérzékenyült” – idézi fel a katona reakcióját, majd hozzátette: „Ő az elsők között jelentkezett a seregbe, mert a dédszülei, a nagyszülei is itt éltek, itt vannak a beteg szülei, itt van mindenük, itt képzeli el a jövőjét – úgy érezte, ez a kötelessége.”

Meskónak határozott véleménye van arról is, mi nincs ínyére napjaink Magyarországában. Mint mondja, szűkebb pátriájában nem szenvednek memóriazavarban, mint „odaát”: „Az emberek emlékeznek még az oroszokra. Sokakat vittek el malenkij robotra, sok családból tűntek el emberek” – magyarázza Meskó, akit dühít a magyarországi oroszbarátság és az 1956-os tanulságok elfeledése. Kárpátalján kezdetben sokan harcolni is készek voltak Ukrajnáért, a 2014-es háborúban jó néhányan lelkesedésből álltak be katonának. Arról is szól: „a negyvenhez közelít azoknak a magyar katonáknak a száma, akik az elmúlt tíz évben életüket áldozták az oroszok elleni harcban.”

Tényfeltáró útjukon a HVG-s kollégák egyértelműen arra jutottak, hogy az orosz elnök megosztó kommunikációja Kárpátalján kevéssé talál célba. Amit ehhez hozzátesznek az is az ott szerzett tapasztalat: „Habár a magyar kormány Putyin-barátságának ismeretében a kárpátaljai magyarok kerülik Orbán külpolitikájának nyílt kritikáját, láttatni engedik kisebbségi patriotizmusukat. A budapesti propagandában „szláv testvérháborúnak” beállított konfliktust ők orosz agressziónak látják, és egyértelműen elítélik; nem óhajtanak olyan békét, amely Ukrajna szuverenitását csorbítaná. „Építsék vissza, amit szétbombáztak, adják vissza, amit elfoglaltak” – válaszolja harciasan a két huszonéves arra a kérdésre, hogyan képzelik el a háború lezárását.”

A már felemlegetett sajátos tudatállapot érzékeltetésére még egy idézet idekívánkozik a riportból: „A beregszászi főtéri turkáló dolgozói egyik mondatukban még azt fejtegetik, hogy az orbáni propaganda feszültséget szít a magyar–ukrán viszonyban, a következőben viszont már arról beszélnek, hogy „Magyarország nagyon sokat segít nekünk”, példaként mutatva a magyar kormány által támogatott II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola monumentális épületére. Két baseballsapkás, késő huszonéves férfi is azt emeli ki, hogy az anyaország pénzéből működnek az iskolák, ezért érhető el mindenféle program és támogatás.”

Végül következzen bemutatása annak, mire is vágynak ebben a helyzetben a magyarok. Ezt egy, a helyi vasgyárban dolgozó munkásember foglalta össze keresetlen szavakkal egy melankolikus mondatban: „Az lenne jó, ha véget érne a háború, az oroszok hazamennének, és az ukránok is, a magyarok pedig visszajönnének ide.”