Megszólalt a héten a Kárpáti Igaz Szóban Babják Zoltán, Beregszász polgármestere, a csak névrokona, Babják Edit, a Városi Oktatási és Művelődési Osztály vezetője, Bakos Erzsébet Makkosjánosi elöljárója és Nagy Béla, a Kárpátaljai Református Egyház Diakóniai osztályának igazgatója, akik abból az alkalomból, hogy ezer nappal ezelőtt támadta meg Oroszország Ukrajnát elmondták, mivé lett szeretett városuk és annak környéke 2022. február 24-e óta.

A Hegedűs Csillának adott interjúban a polgármester előbb így fogalmazott: „a borzalmak nem érték el a Bereg-vidéket és a Vérke-parti várost, de a zömében magyarlakta vidék így is nagyban megváltozott mind demográfiailag, mind gazdaságilag, és a háború nagy hatással volt/van a kultúrára, az oktatásra, a mindennapokra.” Majd beszámolt arról, hogy a háború kitörése óta olyan drasztikus változások történtek Beregszászban és annak szomszédságában, amelyek alapvetően megváltoztattak mindent, így például az etnikai viszonyokat is. Konkrétan: Beregszászból és a Beregszászi kistérségből mintegy hétezer, csaknem kizárólag magyar nemzetiségű lakos költözött el. Ugyanakkor megközelítőleg ugyanennyi az ide regisztrált, ideiglenesen áttelepültek száma. Viszont ők mind olyan ukránok, akik a harcok sújtotta övezetekből, illetve az agresszor rakétatámadásainak kitett településekről menekültek el.

Az oktatási intézmények életében is óriási változások történtek. Mindennél beszédesebb az a megállapítás, ami azt érzékelteti, mit is hozott Putyin háborúja a kárpátaljai magyar iskolák számára: „Ha az elmúlt három év első osztályait összehasonlítjuk, nagyon elszomorító a szám: míg 2021 szeptemberében 549 elsős volt, idén szeptemberben csupán 318. Ez, akárhogy is nézzük, legalább tízosztálynyi gyermek.”

„Az ötszáz nappal ezelőtt megtartott rendezvényünkön nem gondoltuk, hogy ezredik napja is lesz a háborúnak. Az, hogy ez az évforduló egybeesik a Malenykij robotra való emlékezéssel, még nagyobb történelmi terhet helyez a vállunkra. Meggyőződésem, hogy mindnyájunknak, akik itt maradtunk, mindent meg kell tennünk azért, hogy azoknak, akik távol vannak a szülőföldjüktől, legyen hová hazajönniük. Hazavárjuk a katonáinkat is, akik a fronton harcolnak. Azt szeretnénk, ha Beregszász semmilyen más ünnepet nem méltatna, csak a béke évfordulóját.”

E szavakat november 19-én mondta el Babják Zoltán beregszászi polgármester azon a jótékonysági emlékrendezvényen, amellyel mindazok emléke előtt tisztelegtek, akik elhunytak Oroszország Ukrajna elleni teljes körű inváziója alatt.  A háború ezredik napján, a helyi összefogásból, civil szervezetek, valamint a magyar kormány támogatásával felújított Hősök terén tartott megemlékezésen, ahol a résztvevők az újonnan emelt márványobeliszk előtt a kárpátaljai elesettek emléke előtt hajtottak fejet, de mindazokról is megemlékeztek, akik az elmúlt három év alatt életüket adták a hazáért, – Babják emlékbeszédében felolvasta annak a 28 Beregszászról és környékéről származó hősi halottnak a nevét és ismertette rövid életrajzukat, akik a 2022-es  februári orosz orvtámadás kezdete óta estek el Ukrajna védelmében.

Az ezer napja tartó háború hőseit méltató megemlékezés nem csak a gyászról, hanem a köszönetnyilvánításról is szólt. A polgármester háláját fejezte ki a helyi lakosoknak, vállalkozóknak, a civil és karitatív szervezeteknek, valamint a testvértelepüléseknek, akik támogatják a közösség megmaradását és a menekültek ellátását. A rendezvény az elesett katonák hozzátartozóinak megemlékezésével zárult, amihez csatlakoztak a város különböző felekezetű lelkipásztorai, akik imát mondtak az elesettek lelki üdvéért, a közösség megmaradásáért és kitartásáért.

A Városi Tanács szervezésében most második alkalommal került sor ilyen jellegű jótékonysági eseményre. Tavaly júliusban a Megtörhetetlenség 500 napja címmel a Művelődési Házban tartották meg azt az első, akkor igényes kulturális programból álló rendezvényt, melyen többek közt részt vett a testvérváros Budapest főpolgármestere is, aki már ezt megelőzően, már februárban is járt itt, elhozva akkor a magyar főváros korábbi felajánlásait.                  

Karácsony Gergely tavaly júliusban nemcsak Beregszász kórházának és a frontról hazatérők rehabilitációjára szánt adományt adta át szimbolikusan, amelyet a Lánchíd régi kandelábereinek elárverezéséből fedeznek. Emellett vitt egy személyes ajándékot is Babjáknak: egy szegecset a Lánchídból, ami, – mint fogalmazott ekkor – „kifejezi azt a szolidaritást, ami szegecsként összetartja városainkat a háború által szétszakított világban.”

Erre az emlékezetes szolidaritási tettre, meg a többi, mindenhonnan jövő legkülönfélébb adományokra, melyek szerencsére érkeznek mindegyre, felettébb nagy szükség is mutatkozik Beregszászban éppúgy, mint a vonzáskörzetében. Hogy ez mennyire napjaink egyik fő kihívása, sőt létkérdése is, az kiderül abból a beszélgetés-sorozatból, melyet Babják polgármesterrel, meg az itteni közélet más szereplőivel folytatott minap Hegedűs Csilla, és amit ezúttal ismertetek az olvasóinkkal.

Arról, amivel indul az interjú, azaz, hogy a várost több mint 11 éve irányító Babják elmondja mindazokat a demográfiai változásokat, melyek bekövetkeztek a háború kitörése óta Beregszászban és környékén, beleértve a lehangoló magyar népességfogyást és a drámai iskolahelyzete, már szóltam a bevezetőmben. Arra viszont már itt ki kell térnem, hogy ő úgy látja, e negatív fordulatok ugyan jelzésértékűek, de csak a jéghegy csúcsát jelentik. Ugyanis mellettük számos olyan más, szintén sajnálatos jelenséggel kell szembesülni, melyek emberpróbálóak és békeidőben elképzelhetetlenek. 

Így az újabb példázata a gazdasági változásokkal kapcsolatos kedvezőtlen fordulatokra tért ki, annak apropóján, hogy a háború kezdete óta számos működőképes, gépekkel felszerelt vállalat költözött Beregszászba meg a régióba. Ezek bár itt működnek, mégsem gazdagítják a helyi költségvetéseket, mert adójuk legnagyobb részét továbbra is ott fizetik, ahol be vannak jegyezve. Mi több, van ennél is súlyosabb vonzata az ügynek, olvassuk a cikkben: „mondanunk sem kell, milyen negatív hatással van a magánvállalatokra, a különböző cégekre a mobilizáció. Számos vállalkozás, legyen az pékség, vagy fuvarozó vállalat, megfelelő férfi munkaerő nélkül végül működésképtelenné válik.”

Amit ehhez rögtön hozzátesz Babják, az szintén lehangoló: 

„Tulajdonképpen minden drágább lett. Az üzemanyag, a villamos energia, az élelmiszer… Ezzel szemben a bevételek nem változtak, tehát sokkal szegényebb lett a vidék. Az önkormányzat gazdasági stabilitását is nehezebb biztosítani, mivel az adóbevételeink egy részét a központi költségvetésbe csoportosították át. Jól emlékszünk a tavalyi kemény télre, amikor több órára, akár egy napra is áram nélkül voltunk kénytelen élni. Beregszász főutcája, a szupermarketek, az intézmények és a családi házak is a generátorok, áramfejlesztők zakatolásától voltak hangosak. Ha idén télen is ez lesz, már „csak” azt kell kitalálni, honnan akad az embereknek pénze üzemanyagra.”

Az amúgy is ínséges viszonyok közepette külön tehertételt jelent a városgazdálkodás számára, hogy a háború olyan kötelező pluszkiadásokat is megkövetel, amik lehetetlenné teszik az anyagi források helyi igényeknek megfelelő felhasználását. A siralmas állapotban levő úthálózat felújítása helyett az óvóhelyek kialakítása emésztette fel részben a város és a kistérség büdzséjét, ugyanis ezek megépítése központi előírás.

„Abban bízunk, hogy térségünket, Kárpátalját nem érik támadások, ennek ellenére nekünk az országos protokollnak kell megfelelnünk, ezért az óvóhelyek további építését szem előtt kell tartanunk az új beruházások kivitelezésekor is” – kényszerül elmondani a városgazda. Amit ehhez hozzátesz, az már egy olyan sarcról szól, aminek ismeretében már-már csodának tűnik, hogy a várost ilyen körülmények között is lehet működtetni: Több mint egymillió eurónak megfelelő bevételünket továbbítottuk az ország védelmi képességének megerősítésére.” (Kiemelés az eredetiben – szerk. megj.)

Arról, hogy az oktatási intézmények életében milyen változásokat hozott a háború, Babják Edit, a Beregszászi Oktatási és Művelődési Osztály vezetője nyilatkozott a Kárpáti Igaz Szónak. Szavaiból kitűnik, itt nemcsak a kötelező óvóhelyek kialakítása merült fel, mint gond, hanem a pedagógushiány és a betelepült családok gyermekeinek beilleszkedése.

Át is adom neki a szót haladéktalanul:

„Többnyire az ukrán nyelvű iskolákban és óvodákban tanulnak a városban és a környéken letelepedett belső ukrajnai családokban élő gyerekek. Óvodáinkban 89 ilyen gyermek nevelkedik, ők ingyenesen vehetik igénybe az intézmény adta szolgáltatásokat, tehát nem fizetnek az étkeztetésért, ezt teljes egészében a helyi költségvetésből finanszírozzuk. Az iskolákban 273 menekült fiatal tanul, akik mára sikeresen beilleszkedtek. A Beregszászi Kodály Zoltán Művészeti Iskolába 22 új tanuló érkezett, a sportiskolába 18.”

Ami mindezekhez hozzátett, az is több mint üzenetértékű:

„Kiderült, és ez eléggé meglepő, de tény, hogy nem egy kijevi, vagy más ukrán nagyvárosból Beregszászba áttelepült család magyar óvodába adta gyermekét.

Ezek a gyerekek szinte hónapok alatt elsajátították a magyar nyelvet, és nemcsak a nyelvet, hanem a magyar kultúrát is megismerték. Az ő szüleik valószínűleg lehetőséget látnak ebben, nem zárkóznak el attól, hogy a gyerekük más nemzet nyelvét, kultúráját és hagyományait sajátítsa el.”

Ugyanakkor ténykérdés, hogy sajnos vannak olyan belső menekültek, akik a háború kitörése óta még mindig átmeneti szálláson töltik a mindennapjaikat. A Beregszász közeli Makkosjánosi elöljárója, Bakos Erzsébet számolt be arról, hogy a helyi líceumban ma is 26-on élnek, közöttük 12 gyerek. Ők többnyire Dnyipropetrivszk, Herszon és Luhanszk megyéből valók. Közülük a felnőtteknek már sikerült állást szerezni, viszont a családoknak nincs hol lakniuk, ezért maradtak az itteni líceum épületében. Amit őróluk még elmondott, az is szívbemarkoló:

 „A gyerekek a helyi iskolába és óvodába járnak, egy gyermek már itt született, ő a magyar nyelvet is tanulja az óvodában. Hogy miképpen alakul a sorsuk, nem tudjuk, nincs hová hazamenniük, és az a legszomorúbb, hogy családokról van szó. Mi minden esetre addig igyekszünk nekik segíteni, ameddig erre lehetőségünk van.”

Nagy Béla, egyházkerületi világi főjegyző, a Kárpátaljai Református Egyház (KRE) Diakóniai osztályának igazgatója mindenekelőtt arról szólt, hogy az általa irányított önkéntesek a háború kitörésének első pillanatától elkezdték a segítségnyújtást. Arról, hogy mit is tudtak megtenni, tanúskodnak az alábbi sorok:

„Bő egy évig a diakónia központjához tartozó épületekben is több tucat menekült kapott ideiglenes szállást, élelmet, és amire még szükségük volt. Még a napokban is érkeztek hozzájuk menekültek, akik befogadást kértek. A mögöttünk álló három év alatt a KRE folyamatosan igyekezett segítséget nyújtani a háború sújtotta területeken élők számára. Kijevtől Mariupolon, Herszonon át Harkivig több száz tonnányi adományt juttattak el. Emellett tavaly három mentőautót küldtek belső Ukrajnába.

Körképe végéhez közeledve a cikkíró így összegez: „Mint az már fentebb kiderült, többféle belső ukrajnai él jelenleg a Bereg-vidéken. Vannak, akik letelepedtek, tehát házat vettek, munkába álltak, jól érzik magukat a kisvárosban. Vannak, akik bérlik az átmeneti otthonukat, vagyis még nem döntötték el, hogy mennek, vagy maradnak. És vannak, akik várják a pillanatot, hogy végre visszatérhessenek az otthonukba, mert egyszerűen nem tudtak beilleszkedni, elhelyezkedni.”

Utóbbiak közül meg is szólaltatja azt az ukrán informatika tanárnőt, aki családjával együtt két évvel ezelőtt érkezett Beregszászba Luhanszk megyéből. Ő elmondta, hogy Kárpátalja legmagyarabb városában csak pozitív élményekkel gazdagodtak, mert „bárhová megyünk, barátságos és segítőkész beregszásziakkal találkozunk.”

Úgy hiszem helyén való az, ha zárásképpen még idézek az általa megvallottakból:

„Őszintén megmondom, mi hiszünk a győzelemben és annak ellenére, hogy itt jól érezzük magunkat, arra vágyunk, hogy visszatérjünk az otthonunkba. De addig is az élet megy tovább, azért imádkozunk, hogy mihamarabb minden jóra forduljon.”