Megszólalt a héten az Új Szóban Tokár Géza és A himnuszvideó ellen kikelő Korčok újra összemosta a magyar kormány és a magyarok kritikáját című jegyzetében a szlovák volt külügyminiszternek azt a hétfői magyarellenes kirohanását, annak hátterét és lehetséges hatását vette górcső alá, amelyben a befolyásos ellenzéki politikus felszólította Fico kormányfőt, hogy az aznap a szlovák fővárosba érkező Orbán Viktor magyar miniszterelnököt vonja kérdőre, amiért az M1 tévécsatorna a pozsonyi várról készült felvétellel is illusztrálja a magyar himnuszt.

„Komárom külvárosában csúnyán átfirkálták a vasúti megállóhely magyar feliratait.

Úgy összeszorul ettől a gyomrom, mert őszintén hittem benne, hogy már túl vagyunk rajta, hogy a 2010-es évek nyelvi mozgalmai örökre pontot tettek ennek a rendszerváltás utáni időszakot jellemző nyelvhasználati háborúnak a végére.

Mindez ráadásul a szülővárosomban történik, egy magyarlakta Duna-parti településen... Olyan ez, mint egy rossz álom, de magam is tapasztalom az élet több területén, hogy jön vissza a magyargyűlölet.

Elég csak a szlovanisták mongóliázására, az "üsd a magyart" rigmusszerű rendszeres skandálására, a múlt havi pozsonyi késelésre, az ellenem és képviselő társaim ellen érkezett feljelentések sorozatára, vagy átevezve a liberális térfélre, Ivan Korčok sikertelen államfőjelölt és Ódor Lajos himnuszos kirohanására gondolni. De ugyanitt említhetném az extrém cselekményektől való elhatárolódás teljes hiányát a politikum részéről.

Hiszek benne, hogy továbbra is feladatunk van abban, hogy nemzeteink őszintén megbékéljenek egymással, de mintha a kor egyre kevésbé kedvezne ennek. Srácok, nem igaz, hogy nem látjátok, hogy mennyire egyek vagyunk!?”

Orosz Örsnek, a szlovákiai Magyar Szövetség népszerű politikusának a Facebook-oldalán tegnapelőtt közreadott bejegyzését idéztem az előbbiekben, melyet annak kapcsán tett közzé, hogy átfirkálták a Komárom Örsújfalu városrészében található magyar nyelvű vasúti táblát, és a „szlovákul” szót írták alá. A keserű hangú figyelmeztetéséből, melyben – mint láttuk – felelevenítette a Slovan Bratislava szurkolótáborának az ehavi gyalázatos magyarellenes provokációját, a márciusi pozsonyi késeléses esetet és Ivan Korčoknak a magyar himnuszvideó elleni friss megnyilatkozását, számomra különösen az utóbbi tűnik elgondolkodtatóan nagyon veszélyesnek. Azért gondolom így, mert az nem holmi felelőtlen meg szánalmas fociultráknak vagy egy, a hozzájuk hasonló garázda eszeveszettnek tudható be, hanem egy fajsúlyos közszereplőnek, a közvélemény-kutatásokat vezető Progresszív Szlovákia (PS) hangadó politikusának, aki képes volt a magyarellenességében egy szintre süllyedni a stadion-csőcselékkel, hogy politikai tőkéjét erősítse.

De miről is van szó?

A hét első napján Pozsonyba látogatott Orbán Viktor magyar kormányfő, aki tárgyalásokat folytatott szlovák kollégájával, Robert Ficoval. A budapesti vendég érkezéséhez időzítve Ivan Korčok volt külügyminiszter és ex-államfőjelölt felháborodva, hogy az M1-en naponta lejátszott magyar himnusz illusztrációs felvételei között szerepel a pozsonyi vár a következőket fogalmazta meg a közösségi oldalán:

„Felszólítom Robert Fico miniszterelnököt, aki ma Pozsonyban vendégül látja barátját és EU-ellenes szövetségesét, Orbán Viktort, hogy mutassa meg azt a büszkeséget és szuverenitást, amiről oly sokat beszél, és határolódjon el ma ettől a provokációtól.  Ehhez hozzátette a nemtetszésének okát is: Más szóval: egy olyan ikonikus és nemzeti jelentőségű objektumot, mint a pozsonyi vár, szomszédaink saját állami szimbólumuk, a himnuszuk részeként jelenítenek meg.”

A most ismertetésre kerülő, a pozsonyi magyar napilapban megjelent Tokár Géza politikai esszének már az első soraiból megismerjük ezt a tényállást, amit a cikk szerzője egy fontos észrevétellel is kiegészít: „Nem először fordul elő, hogy Korčok – külügyminiszterként vagy ellenzéki politikusként – összemossa a magyar kormánykritikát a közösségi témákkal.”

A hivatkozott korčoki felvetés hatalmas sajtókarriert futott be országosan, a „vészharangkongatás” révén kialakult helyzetet Tokár így összegzi:

„A felvetés bejárta a sajtót és valóban témát generált: a sajtótájékoztatón a szűkös kérdéskeret miatt nem is lehetett kérdezni Orbánt és Ficót, a szlovák média egy része átvette a PS-politikus kritikáját, a kommentelők felháborodtak, a magyar közvélemény nagyobbik része viszont leginkább csak értetlenkedett, vagy maga is felháborodott azon, hogy Korčok mit kifogásol. 

Az M1 himnusza évek óta változatlan formában fut, a vágóképsorok között a magyarországi helyszínek között a határon túl élő magyar közösségekre és a történelmi múltra emlékezve több kárpát-medencei helyszín (például a Romániában található Torockó, vagy a kárpátaljai Verecke) is feltűnik. 

A két évszázadig a történelmi magyar királyság központjának számító Pozsony vára pár másodperc erejéig egy snitten látható az illusztrációk között, a jelenlegi formájában: egy lobogó szlovák zászló is a bemutatott kompozíció része.”

Tokár ezt követően elmondja: „Korčok a bejegyzésével azt sugallja, hogy a pozsonyi vár feltűnése a magyar himnusz felvételei között a szuverenitás megsértését jelenti – és nem először történik meg, hogy a politikus akár magánkezdeményezésből, akár külügyminiszterként arra utal, hogy Magyarország megsérti Szlovákia hatásköreit.” Arra is rámutat, Ódor Lajos volt miniszterelnök, a PS magyar politikusa az ügyhöz meghökkentően „sajátosan” viszonyult, továbbá, hogy ez ügyben van egyéb „látnivaló” is.

„Érdekesség, hogy ebben az ügyben Ódor Lajos volt ügyvezető miniszterelnök, a PS magyar nemzetiségű politikusa fél napig nem szólalt meg. Ódor később, kedd délután folyamán az európai értékekre hivatkozva bírálta Orbán és Fico találkozóját és beállt párttársa mögé, szintén provokációnak nevezte a himnusz alatti képsorokat.”

Korčok a PS-be való integrálódása óta egyszer beszélt hangsúlyosan magyar témáról, mikor lebonyolított egy villámtalálkozót Magyar Péterrel, az egyre népszerűbb Tisza Párt vezetőjével. Akkor kijelentette, fontos számára a jó szlovák-magyar viszony, a „nemzeti érdekeket Európa-barát programmal is át lehet ültetni.”

Olvasóim számára nem ismeretlen Korčok magyarfóbiája, hisz cikkeztem róla korábban már többször is, például itt, itt, itt és itt. Ezt a mostani, újabb barátságtalan viszonyulást Tokár Géza ekképpen értékeli:

 „A politikus a múltban ugyanakkor többször is belefutott a magyarok problémakörébe: az elnökválasztási kampányban a szavazókat keresve egyensúlyozott a magyar kormány kritikája és a magyar választóknak való kedvezés között, külügyminiszterként pedig keményen igyekezett fellépni Magyarország szlovákiai aktivitásai ellen, néhány esetben kimondottan szerencsétlenül csomagolva a saját mondanivalóját.

A politikus személyes népszerűségén mindez nyomot hagyott: a magyar választók túlnyomó része a tavalyi elnökválasztáson inkább Peter Pellegrinire szavazott, még ha nem is volt annyira egyértelmű a Hlas akkori elnökének támogatottsága, mint Zuzana Čaputová vagy Andrej Kiska esetében.”

Viszont történt még valami a közelmúltban Szlovákiában, ami hatással volt az ottani honfitársaink politikai preferenciáit illetően. Ezt cikkszerzőnk így sommázza: „A jobboldali jelölt népszerűségvesztésével párhuzamosan megváltozott a politikai helyzetkép is: a szlovákiai magyarok felé már nem a jobboldali pártok gyakoroltak látható gesztusokat, hanem időnként a Smer és a Hlas.”

A folytatásban Tokár listázza, milyen múltbeli sérelmei előzték meg a mostani himnuszvideó elleni kirohanását az egykori washingtoni szlovák nagykövetből lett volt külügyi tárcavezetőnek:

„Korčok bár igyekezett mérsékelni az őt magyarellenesnek kikiáltó kritikák élét, a gyakorlatban több ponton is megtalálta a közösséget: igaz, a legtöbbször azért, mert a magyar kormány lépéseit akarta bírálni, helyette azonban társadalmi jelentőséggel is bíró akcióknak tett keresztbe.

A himnusz-ügy csak egy újabb hasonló lépés a politikus életművében. Korčok leginkább a külügyminisztérium élén gyakorolt barátságtalan gesztusokat. A legnagyobb visszhangot kiváltó lépés 2021 októberében történt – ekkor Szijjártó Péter külügyminiszter kereste fel Pozsonyt, a frissen külügyminiszterré kinevezett Korčok pedig szokatlan módon a közös sajtótájékoztatón, a másik fél szemébe mondva a kritikát hívta fel a magyar fél figyelmét arra, hogy közös jóváhagyással és egyeztetéssel, a szlovák felet előre tájékoztatva hajtsa végre a „kormányprogram Szlovákiát érintő pontjait.” Ebbe a kategóriába tartoztak többek között a magyar tisztviselők szlovákiai látogatásai és a később is többször felhánytorgatott ingatlanvásárlások is.”

Ezek mellett az is felróható ennek az „amnéziás” feszültségkeltőnek, aki megfeledkezik arról, miszerint Pozsony 1536 és 1784 között 248 évig volt Magyarország fővárosa, ahol 11 királyunkat és 8 királynénkat koronázták meg, de arról is, a város hosszú évszázadokon át szolgált a Magyar Királyság közigazgatási és politikai központjaként, egészen 1848-ig, amikor a kormány és az országgyűlés székhelyét Pestre helyezték át  –, hogy ő volt, aki nemcsak fellépett a magyar nemzetiségű magánvállalkozók budapesti támogatásai ellen, de hangsúlyos szerepet játszott a kisebbségek jogállásáról szóló törvény elbuktatásában is. Utóbbi esetben a kollektív jogok elismerésével akadt problémája az „européer” miniszternek. Majd arról is szól, hogy a Korčok-vezette külügyminisztérium aktív szerepet vállalt a Minority SafePack kisebbségvédelmi csomag ellen indított európai perben.

Mindezeket felemlegetve Tokár joggal összegez és ezt újólag is sommásan teszi meg: „Az összes említett esetre érvényes, hogy bár Korčok kritikájának tárgya Magyarország tevékenysége volt, leginkább a szlovákiai magyar társadalom került hátrányos helyzetbe a történtek miatt.”

Elemzésének végéhez közeledve a politológus úgy véli, ma még nem látni, hogy Korčok megnyilvánulásai mennyiben egy átfogó stratégia részét képezik a PS-en belül, vagy pedig csupán egyéni nézetei kifejezésének kell tekinteni őket. Az viszont bizonyos – és ezúttal is érdemes szöveghűen idézni az elemzőt –: „világosan látszik, hogy a jelenlegi ellenzék számára a Magyarország- és a szlovákiai magyarkérdés (összemosva) inkább politikai tőkeszerzésre alkalmas, nem pedig a társadalmi árkok betemetésére.”

Ha minden úgy marad, ahogyan ez mutatkozik most, 2025 tavaszán, akkor a jövő lehetséges szcenáriói nem sok jót ígérnek a felvidéki magyar nemzeti közösség számára. Hogy miért nem, arra választ ad a politikai esszé fináléja:

„Amennyiben a helyzet nem változik, a szlovákiai magyarságon belüli politikai törésvonal is állandósulhat egy, a korábbi mintáktól eltérő módon. A Korčokot és Ódor Lajost előtérbe állító PS azokat a szavazókat szólíthatja meg, akik számára a Magyarország-kritika fontosabb, mint a nemzetiségi vonzatú elvi kérdések, a közösség egy része (az elnökválasztási eredményekből kiindulva a többsége) azonban elidegenedik a legnagyobb ellenzéki párttól, amit emellett még magyarellenesnek is tarthatnak majd.”