Megszólalt a héten a Felvidék.mában Csonka Ákos zselizi publicista és friss cikkében a hetek óta sokat és sokfele vitatott, felháborító korlátozásokban, valamint szigorításokban bővelkedő szlovákiai nyelvtörvény-tervezet kapcsán érveket felsorakoztatva nemcsak arról értekezett, hogy ennek a provokációnak valójában „nagyobb a füstje, mint a lángja”, mert szerinte eleve nyilvánvaló volt, hogy a szélsőségesek e kezdeményezése kudarcra van ítélve.

Publicisztikájában egy eddig teljesen új szempontot is felvetett, ami eddig fel sem merült a közbeszédben, és amellyel kapcsolatban alighanem maradéktalanul igaza van. Nevezetesen azt javasolta, hogy „míg a hardcore SNS stáb identitáskeresésében ilyen marhaságokkal foglalkozik, vessenek már egy pillantást a Pozsony 6. kerületének emlegetett Rajkára, mely éppenséggel a jelenlegi Magyarország területén található.”

Itt, ahol a legutóbbi népszámlálási adatok szerint a válaszoló rajkai lakosok 63 százaléka szlovák nemzetiségűnek vallotta magát,  magyarnak pedig mindössze 37 százalékuk, „példásan kétnyelvűsödtek a szigetközi település feliratai, majd egyszeriben arra jöttek rá a kitelepülő ingatlanosok és beruházók, hogy gyakorlatilag a portékájuk szinte csak a pozsonyi szlovákoknak kínáltatik, ezért végül felesleges egy másik ország területén az adott ország nyelvét is használni.”

Tíz hónappal ezelőtt, amikor Cséfalvay Attilának a Telex győri tudósítójának a Szlovákok választhatnak idén polgármestert Rajkán címet viselő cikkét ismertettem e rovatban, arról számoltam be, hogy a szlovák határszéli Rajka a schengeni csatlakozás óta furcsa helyzetbe került Pozsony közelsége, illetve az itteni kedvező ingatlanárak miatt. Elmondtam, becslések szerint már a kétharmadot is meghaladja az ideköltözött szlovák állampolgárok száma, akiknek többsége szlovák nemzetiségű. Mivel pedig az uniós szabályok szerint ők is részt vehetnek az önkormányzati választásokon, közülük kerülhet ki 2024 júniusában több helyi képviselő, de akár a polgármester is.

Arról is szóltam akkor, Cséfalvay kollégát idézve, hogy miért lett olyan vonzó Rajka a szlovák állampolgároknak. Ő ugyanis már 2022-ben megindokolta ezt: „A rajkai kis határon áthajtva 100 méter után már a Bratislava városnévtáblát látjuk az út szélén, ennyire közeli a szlovák főváros. Nem csoda, hogy csak erre a településre már hatezren jöttek át Szlovákiából, és már jóval többen vannak, mint a régi rajkaiak.”

Nem titkolom, hogy ilyen előzmények után a június 9-i, az EP-választásokkal egy időben tartott magyarországi önkormányzati választásokra való odafigyelésemnek kitüntetett helyszíne volt Rajka, azaz az ottani voksolások alakulása, már csak annak okán, hogy vajon igazolódik-e vagy sem az a feltevés, miszerint nem az „őslakosok”, hanem a frissen betelepülők közül kerül ki a település új irányítása. Amikor például a 18 helyi független képviselőjelölt közt olyan nevekre is bukkantam, mint Cermáková Erika Cheben Juraj, Ferko Roman, Galambosi Mikulás, Hlavacková Erika és Snajdrová Gabriela – úgy tűnt, valóban esély mutatkozik arra, hogy beteljesedjen az a bizonyos jóslat. Aztán, amikor eljött az igazság órája, eldőlt, hogy az említettek közül csak Cermáková Erika lett tagja a 8 fős helyi képviselőtestületnek.

Mi több, az is kiderült, hiába él Rajkán legalább hétezer átköltözött szlovák állampolgár, s hiába volt egy szintén átköltöző polgármesterjelölt ellenfele Ploczek Róbert személyében a regnáló polgármesternek, a független Kiss Vincének, mégis ő maradt a településvezető, mert fölényesen nyert a választáson. Viszont az is igaz, hogy Kiss Vince két – utóbb fontos szerepet betöltő – szintén átköltöző hölgyet is a csapatában tudhatott, és végül így érhetett el közel 73 százalékos eredményt.

E minden bizonnyal nem fölösleges kitérő után lássuk a Csonka Ákos jegyezte írást, mely a Na Slovensku po slovensky! – Rajka esete a nyelvtörvény árnyékában címmel jelent meg a héten a Felvidék.mában és melyben a szlovák nyelvű indítás magyar megfelelője, a „Szlovákia a szlovákoké!”-mondás, ami az ottani többségi soviniszták gyakran mantrázott kvázi jelmondata.

Ahogy a cím, úgy az iróniát sem nélkülöző cikkfelvezető is már sejteti, ezúttal nem az eddig megszokott módon esik majd szó az elmúlt heteknek a maszolban is már többször tárgyalt szlovákiai magyarellenes és persze az ottani többi kisebbségi közösséget szintén sújtani kívánó aknatelepítéséről:

„Hetek óta témát szolgáltat közéletünknek a SNS boszorkánykonyhájában egyik minisztériumában készülő misztikus nyelvtörvénytervezet, amiről szinte már mindenki elmondta, hogy miért veszélyes vagy éppen veszélytelen. Hogy változnak az idők, mi sem bizonyítja jobban, hogy ilyen kényes ügyeket virágcsokrokkal, sőt vlečkányi virággal oldják a politikusok. Még mondja valaki, hogy nem szép ez a szép új világ.”

A felvezetőt követő sorokban aztán nemcsak az mondatik ki, hogy az egykor magyarellenességéről elhíresült nemzeti pártban a gyökeres váltás ellenére mindmáig még jelen vannak a nacionalista őskövületek is. Azt is már rögtön kijelenti Csonka Ákos, hogy ezt a megtévesztő csomagolású kútmérgező kezdeményezésüket biztosan nem tudják majd sikerre vinni.

„A valóság minden bizonnyal a sorok közti részletekben rejlik. Mivelhogy a Šimkovičová vezette Kulturális Minisztérium apparátusában tényleg a régi „rossz arcú” SNS-esek kuckóztak be (pl. Lukáš Machala stb.), akiktől nagyon nem áll messze egy ilyen nyelvtörvény kreálása, még akkor is, ha a jelenlegi elsősorban az idegen, angolszász kifejezések ellen és ezek kigyomlálására irányul. És bár a magyar most ennek a körnek alapvetően nem célpont, de ha már útba esik alapon… Így azért Taraba mosolyától és Šimkovičová virágaitól ne essünk hasra, akkor se, ha minden bizonnyal ebből a törvénymódosításból nem lesz semmi.”

Hogy miért is van eleve bukásra ítélve Martina Šimkovičová művelődési tárcavezető és kétes hírű klikkjének végképp letűnni remélt, dohos időket idéző irritáló akciója, azt megtudjuk a cikk folytatásából:

„Ugyanis a jelenlegi kormánynak, de akárcsak a magyar kormánykörökkel kifejezetten jó kapcsolatot ápoló Andrej Dankónak sem érdeke, hogy ilyen „hülyeséggel” megrontsák a baráti viszonyt. Danko és Fico is rendszeresen hivatkozik példaként Magyarországra és egy-egy kormányintézkedésre. Fico pedig geopolitikai síkon vív megannyi küzdelmet Orbán Viktor oldalán. Tehát meglehetősen oktondiság lenne a részükről egy „barbershop” kifejezés miatt kockára tenni megannyi államközi előnyt.

Ebből fakadóan szerintem borítékolható, hogy ha még a parlament elé is kerülne a minisztériumból a „Colombo felesége”-szerű törvénymódosító-tervezet, az a kormányon és a parlamenten valószínűleg úgyse menne át a fenti okok miatt.”

Ezt követően esik szó arról, hogy nemcsak a Magyar Szövetség és politikusai léptek fel a téma kapcsán, ki virággal, ki pedig markáns tiltakozással, hanem ebben a fenyegető helyzetben határozottan lépett Budapest is. Az Orbán-kormány nem is akármilyen súlyú kiállása e fontos nemzetpolitikai kérdésben, Csonka Ákos szerint egyszer s mindenkorra eldöntötte, hogy a viszálykeltők számára ma már nem teremhet babér.

„Hiszen nemcsak a Magyar Szövetség és politikusai léptek fel a téma kapcsán virágaikkal, de Szijjártó Péter is Pozsonyba látogatott tárgyalni a kérdésről a (hónapok óta ideiglenes) házelnökkel, aki ugyancsak megerősítette a fentieket. Mindenesetre államközi témává vált a kérdés, így a súlya is komolyabb. Ez viszont csak megerősíti, hogy miért nem lesz belőle semmi.

Hogy Gubík vlečkányi szeretete, Gyimesi csokra vagy Szijjártó vizitje volt-e nagyobb hatással a téma feloldására, azt teljesen felesleges versenyeztetni, ugyanis valamennyi hozzájárult ahhoz, hogy a téma részévé váljon a közbeszédnek és komoly szándékiság hiányában gyakorlatilag már a kialakult közbeszéd-hangulat oldja meg a kérdéskört. Amihez mindegyiknek megvolt a maga fontos szerepe.”

Mielőtt bárki nyugodtan hátradőlhetne, azért nem árt az éberség meg a kellő odafigyelés a szlovák belpolitikai rezdülésekre – véli a cikkszerzőnk, aki meg is találja a motivációját annak, hogy alapos oka viszont van a szélsőséges provokációnak. Ez pedig a kormánykoalíció részét képező Szlovák Nemzeti Párt elmúlt hónapokban bekövetkezett folyamatos erodálódása, majd ennek nyomán a politikai térvesztése. Az új helyzetet ekképp vázolja tömören a jegyzetírónk:

„Mindazonáltal látni kell, hogy az SNS ilyesfajta próbálkozása és témakeresése sem teljesen a véletlen műve. A párt támogatottsága újra 3% körülire zuhant. Huliak és két képviselő kilépett a párt frakciójából, amiben gyakorlatilag csak Danko az egyetlen párttag, a több SNS-színekben bejutott képviselő mind valamilyen más csoportosulásból érkezett. Ráadásul a frakció már csak de jure létezik, ugyanis 8 tag alá csökkent a létszáma és egy kölcsön smeres képviselővel tudták formálisan fenntartani a szabályokat kicselezve.”

Ezek tükrében joggal állapítja meg Csonka, hogy „a párt tele van problémákkal, de a legnagyobb gondjuk, hogy identitásukat vesztették (történetük során nem először).” Ráadásul, hiszen – hadd tegyem hozzá jómagam is némi éllel – „a szegény embert az ág is húzza”, azzal is kell szembesülni e formációnak, hogy „a magyarellenesség manapság már nem divat, igény is egyre kevésbé van rá, Magyarországgal való jó viszony pedig még inkább felülírja ennek a lapnak a kijátszását.”

Az se tesz jó szolgálatot nekik, hogy miután a Ján Slota- és a Vladimír Mečiar-féle klasszikus nacionalisták végleg eltűntek a történelem süllyesztőjében, a radikális egyéb témákat manapság a Republika fantázianévre hallgató, EU- és NATO-ellenes szélsőjobboldali párt tűzi a zászlajára vagy pedig olykor-olykor épp a Fico vezette Smer is. Ennek tükrében, írja diagnózisában a szerzőnk: „az SNS-nek nem maradnak csak olyan témák, melyek meglehetősen vérszegények és a széljobber, radikális közeget is megosztják. Így a nyelvtörvény ügyét nyugodtan lehet ennek fényében kezelni és értelmezni.”

Cikkének zárásaképpen arról az új szempontról értekezik, melyből bevezetőmben már idéztem. Ennek lényege: arról, hol és mikor indokolt a többnyelvűség vagy éppen csak az egynyelvűség a reklámokon, a kisboltokban, a nagyáruházakban vagy egy település más szolgáltató létesítményeiben, azt az élet mindig eldönti, ehhez nincs szükség se törvényekre, se nyelvcsendőrökre. E téren helye csupán a lakossági igényeknek, a kereskedelmi érdekeknek meg persze a józan észnek van helye, egyéb megfontolásoknak soha.

Mindezekről szóló cikkfinálét érdemes szöveghűen a maga teljességében közreadnom, amit most haladéktalanul meg is teszek:

„Mindazonáltal, ha már ilyen szépen körbejártuk a témát, egy szempontot azért érdemes lenne még megvizsgálni. Hogy míg a hardcore SNS stáb identitáskeresésében ilyen marhaságokkal foglalkozik, vessenek már egy pillantást a Pozsony 6. kerületének emlegetett Rajkára, mely éppenséggel a jelenlegi Magyarország területén található. A pozsonyiak rajkai kiáramlásával előbb példásan kétnyelvűsödtek a szigetközi település feliratai, majd egyszeriben arra jöttek rá a kitelepülő ingatlanosok és beruházók, hogy gyakorlatilag a portékájuk szinte csak a pozsonyi szlovákoknak kínáltatik, ezért végül felesleges egy másik ország területén az adott ország nyelvét is használni… és mit lépett erre Magyarország? Elkezdett nyelvtörvényt faragni? Felháborodni? A befektetőket vegzálni nyelvrendőrséggel? Nem!

Azért nem, mert manapság a 21. században ilyen pitiánerség már nem módi… jó lenne ezt az egykori Slota-maradványoknak is felfogni.”