Megszólalt a héten a pozsonyi Új Szóban Czímer Gábor és beszámolt arról a kampányeseményről, melyet a német Kereszténydemokrata Unióhoz (CDU) közelálló befolyásos alapítvány, a Konrad Adenauer Stiftung szervezett Ivan Korčok államfőjelölt, volt külügyminiszter népszerűsítésére, aki a Matovič-, majd a Heger-kormányok külügyi tárcáinak iránytójaként Magyarország-ellenes megnyilatkozásairól híresült el. A rendezvényen a politikus bemutatta, milyen külpolitikai programmal kívánja megszólítani a választókat.

Korčok, aki annakidején Szlovákia washingtoni nagyköveteként lett külügyminiszter augusztusban jelentette be, hogy indul a jövő tavasszal sorra kerülő köztársasági elnökválasztáson. A jelek szerint a legesélyesebbnek tűnik arra, hogy ő váltsa majd 2024 júniusában Zuzana Čaputovát a pozsonyi Grassalkovich-palotában.

A kampányrendezvényen Korčok a Magyarországgal kapcsolatos viszonyt a kiemelt ügyek között említette, majd arról is beszélt, „Szlovákiának a történelem jó oldalán kell állnia”.  Felvetéseinek részletezése során többek közt elmondta: „Magyarország és Szlovákia viszonyában a közelmúltban volt példa feszült helyzetre, majd pedig a két állam egyszerűen nem vett tudomást azokról a dolgokról, amik feszültséget okozhatnak.” Az álságos, a problémákat szőnyeg alá söprő csendnek a kárvallottja pedig szerinte Szlovákia lett, mivel úgy látja, „a kérdéses ügyekben való hallgatást a magyar fél úgy értelmezte, nincs gond a szlovákiai tevékenységével.” Az e téren megmutatkozó szlovák megengedő állásponton szerinte változtatni kell, amiről van is markáns véleménye: „Én tényleg nem gondolom, hogy a szlovák érdeket mindenáron csendre és nyugalomra kellene cserélni” – jelentette ki azzal, a két ország viszonyának a nemzetközi jogra kell alapulnia”. 

 Első látásra akár úgy is tűnhetne, fölösleges e rovatban azzal foglalkoznom, hogy a múlt kedden, Pozsonyban egy alapítvány népszerűsítő kampányfórumot rendezett egy szlovák államfőjelöltnek, aki ott azokat a külpolitikai nézeteit tárta elő, amelyekkel minél több szlovákiai polgárt kíván arról meggyőzni arról, hogy ő a legjobb az indulók közül, hiszen csak az ő személye jelent garanciát arra, hogy az eddig háttérbe szorult, sőt elbaltázott szlovák nemzeti érdekérvényesítés végre visszanyerje primátusát.  

Csakhogy a korteskedő alapítvány kötődésén túlmenően, amely a német Kereszténydemokrata Unióhoz, a CDU-hoz közelálló tekintélyes Konrad Adenauer Stiftung volt, úgy vélem, mégis érdemes, nem is kevés figyelmet szentelni ennek a rendezvénynek. Mindenekelőtt az ott szerepet kapó Ivan Korčok elnökjelölt személye okán, aki a dolgok mai állása szerint a jövő év márciusában vagy áprilisában esedékes államfőválasztás legesélyesebb győztesének tűnik. Ennek fényében pedig még inkább arra, ajánlatos odafigyelni, amit mondott az elnökaspiráns a külpolitikai téziseinek bemutatása alkalmával, főleg, hogy a fórumon kizárólag ez a téma volt terítéken.

Ha mindezekhez hozzáteszem, hogy az összejövetel főszereplője részletekre kiterjedően ismertetve külpolitikai programját a Magyarországgal való kapcsolatokat „speciálisnak” nevezte, és hosszasan értekezett arról, hogy egyszer’ s mindenkorra véget kell vetni Budapest leplezetlen „nyomulásának” Szlovákiában, illetve legfőbb ideje Pozsonynak a csak elmarasztalható defenzív magatartásán gyökeresen változtatni, továbbá a jövőbeni „mi a teendőt” illetően neki vannak nagyon konkrét javaslatai is – úgy hiszem,  kellő és elegendő érvet szolgáltattam arra, miért lett az eheti ismertetésre váró írás, az Új Szóban most hétvégén napvilágot látott Czímer Gábor beszámoló, ami a Korčok: Ne nézzenek a magyarok Szlovákiára, mint elszakított országrészre  címet viseli.

Még mielőtt hozzálátnék e helyszíni tudósításban foglaltak ismertetésébe, hadd mondjam el, tulajdonképpen Korčok következetesnek bizonyul, hiszen most is, éppúgy, mint korábban, vezető külügyérként hazája úgymond szuverenitását félti a magyar kormánytól. Teszi ezt (egyelőre?) csak a szavak szintjén, vélhetően belső késztetésből meg egyéni meggyőződésből. Viszont nem kizárható, hogy amennyiben köztársasági elnök lesz, tanul esetleg másoktól, és akár törvényért is kiált majd az országa szuverenitásának a védelmében. Közben pedig – ez is sokatmondó – körítésként azt is elvárná, hogy ne tekintsünk Szlovákiára, mint elszakított országrészre.

Két évvel ezelőtt, 2021 októberében valósággal izzott a levegő azon a közös szlovák-magyar külügyminiszteri közös pozsonyi sajtóértekezleten Ivan Korčok és Szijjártó Péter között, melyről jómagam akkor a Szlovák külügyminiszter: „Tudni akarunk arról, mit csinál nálunk a magyar kormány” című cikkemben beszámoltam. Erre az emlékezetes eseményre a két tárcavezetőnek az ún. „kényes kérdéseket” megvitató tárgyalásai után került sor, amikor feketén-fehéren kiderült: a szlovák fél azt kéri, a magyar kormány előzetesen, gyakorlatilag tehát engedélyt kérve, mindig tájékoztassa a dél-szlovákiai aktivitásairól, így az ingatlanvásárlásokról és a mindenfajta támogatások elosztásáról is.

Hadd emlékeztessem az olvasót arra, akkor és ott, Korčok előbb kijelentve, hogy „Szlovákia eltökélt szándéka, hogy minden tőle telhetőt megtegyen a jó szlovák-magyar kapcsolat érdekében”– gyorsan letudta a kötelező diplomáciai udvariassági kört, és azonnal a kemény hangvételre váltott. Olyan „ártatlan” ötletekkel rukkolt elő, melyek mögött valójában egy számonkérő és fenyegető elvárás állt: a magyar állam ezentúl számoljon be diplomáciai úton a felvidéki magyaroknak juttatott támogatások minden egyes forintjáról. Legyen szó akár egy, a magyar kormány által megvásárolt épületről, vagy annak az alapnak a létrehozásáról, amely Szlovákiában mezőgazdasági földterületeket vásárolhat fel, netán egy vállalkozásösztönző sikeres pályázatról, esetleg egy templomfelújításról, óvodaépítésről vagy éppen egy falusi hagyományőrző magyar néptánccsoport főkötő vagy rámáscsizma vásárlásáról.

„Arra kértük Magyarországot, hogy kormányprogramjának azon pontjait, amelyek Szlovákiában valósulnak meg, vagy érintik az országot, úgy hajtsák végre, ahogy az a nemzetközi kapcsolatokban szokásos. Ez azt jelenti a két ország közti egyeztetést és jóváhagyást követően kerüljön ezekre sor” – jelentette ki megrovóan.

Most az Adenauer alapítvány szervezte külpolitikai tézisbemutatón az akkor elhangzottak köszöntek vissza, bizonyítandó, hogy nincs új a nap alatt. Talán arra sem fölösleges utalnom, hogy ennek az ellentmondást nem tűrő leckéztető hangnak mi lehet majd a következménye nemcsak a szlovák-magyar viszonyra, hanem a felvidéki nemzettársaink jövőbeni mindennapjaira is, ha ez abból az elnöki palotából hangzik el, ami szerencsére mai lakójától el nem képzelhető. Ő, Zuzana Čaputová ugyanis nemrég a Beneš-dekrétumok alapján Csehországba deportált magyarokkal találkozott és együtt érezve velük, meg is követte őket.

Arról már nem is szólva, hogy Korčok volt az, aki kioktató állásfoglalással marasztalta el Kövér Lászlót, a magyar Országgyűlés elnökét 2021 augusztusában a Somorján, a csallóközi városból kitelepített magyarok emlékművének felavatásán mondott, amúgy a két nép történelmi megbékélését szorgalmazó beszédéért. Igen, ő volt az, aki ekkor történelmet magyarázva és diplomáciai jegyzékkel keménykedve támadta nemcsak a parlamenti elnököt, hanem az Orbán-kormány többi tisztségviselőjét is, akik szerinte a diplomáciai szabályokra fittyet hányva tesznek látogatásokat országában, melyet – horribile dictu – még ráadásul Felvidéknek neveznek. „A Felvidék név felemlegetése magyar állami tisztségviselők részéről aligha a tapintat és a jószomszédi empátia jele.” – fogalmazott akkor.

Ezek után lássuk, a korábbi karrierdiplomata miről beszélt a mostani rendezvényen arról, melyek a külpolitika legfontosabb kérdései és ő ezekben milyen álláspontot foglal el. „Tanúi vagyunk annak, hogy a liberális demokrácia domináns szerepe visszaszorul és a szabad világ asszertív hatalmakkal kerül szembe, amelyek ki akarják magukat vonni a liberális nemzetközi rend alól” – szögezte le, majd kifejtette: államfőként a szlovák külpolitikát három pillére, a szomszédságra, a szövetségességre és a partnerségekre szeretné alapozni. 

Az ezt követő fejtegetésében arról értekezett, hogy a szomszédsági kapcsolatok a régió stabilitásának alapját képezik. Előbb a Csehországgal és Lengyelországgal való jó viszonyt említette, majd hosszasan rátért a két kihívást jelentő országra, Magyarországra és Ukrajnára. Szerinte a több mint szomszéd Magyarországgal nemcsak azért „speciális a viszony”, mert a közelmúltban volt példa feszült helyzetekre, hanem inkább annak okán, hogy „a két állam egyszerűen nem vett tudomást azokról a dolgokról, amik feszültséget okozhatnak.”

Nem hagyta bizonytalanságban jottányit sem a hallgatóságát és azonmód konkrétummal állt elő: „Így például a magyar állam által Szlovákia területén megvalósított politikák bizonyos aspektusairól sem” – pontosított, majd felidézte: külügyminiszterként ő ezeket a problémás ügyeket mindig és következetesen terítékre tette a budapesti partnereivel történt kommunikációi során. Hogy ez miként történt, arról az előbbiekben már kaphatott az olvasó némi ízelítőt…

Maradva egykori önmaga fényezésénél azt is hozzátette: külügyi tárcavezetőként mindig azért kardoskodott, hogy a kétoldali kapcsolatok visszatérjenek abba a formába, ahogy azt a két ország közötti megállapodás előírja.

Hadd tegyem ehhez hozzá: ezt a felemlegetett kétoldali megállapodást 2004-ben az a kényszer szülte, hogy a makacsul ellenszegülő akkori szlovák kormány végül hozzájáruljon az oktatási-nevelési támogatások célba juttatásához.

Ezután következtek azok az Orbán-kormányt kritikával illető szavai, melyekben a különböző pozsonyi kabinetek is megkapták a magukét: „A kérdéses ügyekben való hallgatást a magyar fél úgy értelmezte, nincs gond a szlovákiai tevékenységével. Én tényleg nem gondolom, hogy a szlovák érdeket mindenáron csendre és nyugalomra kellene cserélni – jelentette hozzátéve azt is: a két ország viszonyának a nemzetközi jogra kell alapulnia.” 

A csendet és nyugalmat nem feltétlenül kedvelő államfőaspiráns ezek után arra tért ki, hogy a szlovák-magyar viszonyban még mindig fontos szerepet játszik a történelem, amelyet a két fél eltérő módon értelmez.

Hogy ez ügyben miként értekezett, lássuk a folytatásban, úgy ahogyan majd’ jegyzőkönyvszerűen Czímer Gábor lejegyezte:

„Korčok szerint az elmúlt harminc évben a magyar és a szlovák politikum is adós maradt azzal, hogy a saját országán belüli nyilvánossággal objektíven és a szomszéddal szembeni empátiával kommunikáljon a történelemről, és nem úgy, hogy az valamiféle belpolitikai mozgósítást szolgáljon. Úgy látja, az is hiányzik, hogy a két fél a történelemről és annak fájdalmas következményeiről kommunikáljon. „Ehelyett a saját sérelmeink átélésének lövészárkaiban ássuk el magunkat” – mondta, majd hozzátette: „Azt szeretném, és államfői feladatnak tartom, hogy tényleg kezdjünk el beszélni a közös történelmünkről, lépjünk egy olyan útra, amely egy ponton majd a történelemmel való közös megbékélés gesztusához kell vezessen.” Korčok szerint a két népnek a történelmi Magyarországban való közös útját és az ezen az időszakban született sérelmeit kölcsönösen el kell ismerni. Úgy látja, mindennek a kijelentések szintjén kell kezdődnie. „Ez azt jelenti, nem lehet a szomszédra, mint elszakított területre tekinteni. Amíg így értelmezi valaki a szomszédját, addig a történelem túszai leszünk” – jelentette ki.”

Viszont a V4-ek nem lehetnek senkinek sem a túszai – szögezte le ezt követően – tehát ez az általa amúgy támogatandónak ítélt együttműködési formáció nem szabad, hogy az uniós intézkedésekkel szembeni koalícióvá, vagy az EU intézményeinek helyettesítőjévé váljon. Felfogása a visegrádi négyekről a következő: „A V4-eknek szerinte nem a migráció, vagy éppen a gender-kérdéseben, hanem a demokrácia és a jogállamiság ügyében kell a hangját hallatnia. Elsősorban a kultúra és a művészet terén lát lehetőséget a V4-es együttműködésre. Szlovákia számára az Európai Unió egysége és autoritása a legfontosabb.”

Nem hallgathatom el, hogy nagy ívű keddi előadásában Korčok a szlovák-magyar viszony jelen és jövője mellett, az által szintén kihívásként kezelt szlovák-ukrán kapcsolatokat is hangsúlyosan górcső alá vette az Ukrajnában zajló háború okán. Ennek során a mindent eldöntő kulcskérdést abban látta, hogy „Szlovákia a történelem jó oldalára tud-e állni. Mindenekelőtt elutasítom, hogy az igazság középen van. Nincs ott” – jelentette ki azzal, teljesen világos, hogy Oroszország sértette meg a nemzetközi jogot és megsemmisítette Európa biztonságpolitikai berendezkedését.”

Itt meg is állnék. Ugyanis azt gondolom, azok a részletekre kiterjedő biztonságpolitikai fejtegetések, melyeket ezt követően megfogalmazott e háború kapcsán, illetve napjaink olyan más kihívásai okán, mint például a gázai konfliktus, a terrorizmus ellenei fellépés szükségessége vagy a klímavédelem fontossága, már meghaladnák jelen írás kereteit.

Viszont zárásképpen hadd idézzek tőle egy olyan gondolatmenetet, amivel végre nem kell vitatkoznom, sőt csak egyetérteni tudok vele: „Szlovákia nyugatra, a nyugati szövetségi rendszerbe tartozik, és ha demokratikus világon kívüli hatalmak vonzáskörébe kerül, akkor eljelentéktelenedik. A szerint partnerségeket ugyanakkor azokkal is fenn kell tartani, akikkel nem értünk egyet. Ugyanis ha ezt nem mi tesszük, mások lépnek a helyünkre.”