A Máramaros megyei Szamosardó településen, a Szilágyság peremén szervezték meg a hétvégén a XIX. Szilágyság-kutatás napját, amelynek központi témája a szilágysági népdal, néptánc és a hagyományőrzés volt. Neves előadók, kutatók, tanárok tartottak színvonalas előadást a jelenlévőknek, majd a rendezvény a Petri Mór-díjak átadásával zárult.

Szombaton a helyi kultúrotthon zsúfolásig megtelt népdalt, néptáncot kedvelő érdeklődőkkel. A rendezvényt Pocsveiler István-Levente helyi lelkész rövid igehirdetéssel nyitotta meg, hálát adott azokért a személyekért, hősökért, akik megalapozták a magyar identitást, átadták a nemzeti kincseket, amelyekre büszkék lehetünk. Sülelmed város RMDSZ-elnöke, Vicsai János egykori iskolaigazgató megköszönte a szervezőknek, az EME vezetőségének, hogy a megye legmagyarabb települése adhatott otthont a rendezvénynek.

Seres Dénes képviselő a szilágyságiak jókívánságait közvetítette, kiemelve, a hagyományokat a múltból át kell örökíteni a jelenbe, és át kell adni az utókornak. „Az a feladatunk, hogy ezt átmentsük, hiszen apáink, anyáink hozták, megtartották, átadták nekünk, ezért kötelességünk továbbítani a fiatalságnak.” A szilágysági ifjak már átvették a táncot, a népviseletet, viszont a népdalok terén még vannak hiányosságok, amit pótolni kell.

Értékes előadásokkal készültek

Az EME Zilah és Vidéke Fiókegyesületének elnöke, Kovács Kuruc János elmondta, felesége révén, aki 1972–75-ig Szamosardón tanított, részben helyinek mondhatja magát, és a településen élők példát adhatnak a magyar–román békés együttélésről. Az elnök beszélt az EME megalakulásáról, tevékenységéről, megemlékezett az EME Zilah és Vidéke Fiókegyesület egykori elnökéről, Bajusz Istvánról. A köszöntések után Sipos Gábor, az EME alelnöke A szilágysági hagyományőrzésről, Varga D. István szilágycsehi magyartanár Múltunk tanúi: Monó és Szamosardó helyneveiről, Vicsai Zsolt zilahi magyartanár, a Hepehupa főszerkesztője A népdal és a néptánc a Hepehupában címmel tartott előadást.

Gáspár Attila zenetanár a népdalokról, népdalgyűjtéséről, nemrég megjelent könyveiről beszélt, miközben a Monói Asszonyok Népdalcsoportja népdalokkal színesítették előadását. Az igényes prezentációk után a KAF (Krasznai Akadályozott Fiatalok) egyesület tagjai Lelik Berta irányításával népdalokat és népi táncokat adtak elő, bizonyítva, nincs határ a néptánc és a népdal terén, mindenkit megmozgat, mindenkit jó kedvre derít, még a fogyatékossággal élő személyeket is, akik önfeledten, boldogan táncoltak a színpadon.

A nap folyamán előadást tartott Fekete István kántor-zenetanár is Birtalan József zeneszerző népdalfeldolgozásairól címmel, Szőke Anna, a Szilágy Megyei Kulturális és Művelődési Központ kisebbségi kulturális referense a magyar néptánc eredetéről és a szilágysági néptáncokról, valamint Matyi István, a Terbete néptáncegyüttes vezetője és néptáncoktató, a szilágysági néptánc múltjáról és jelenéről hangsúlyozva, a második világháború háború után a néptánc kezdett a köztudatból kihalni, de voltak kalákák, táncos mulatságok, ahol az emberek táncolhattak.

A 70-es évek derekán kolozsvári egyetemisták felkarolták a néptáncot, így indult el a táncházmozgalom, amely futótűzként terjedt, és a fiatalok elkezdték értékelni a hagyományos, paraszti környezetben előadott néptáncot. A Szilágyságban viszont nem alakult ki táncházmozgalom, itt volt egy megakadás, a szilágysági néptáncot újra kellett tanulniuk, vissza kellett nyúlniuk a gyökerekhez, archív felvételekhez, idős emberekhez, hiszen Almási István népzenekutató szerint „a néprajzgyűjtők térképén a Szilágyság egy hatalmas fehér folt volt”, az általa írt kötet ezt a foltot besatírozta. 

Átadták a Petri Mór-díjakat is

A prezentációkat a szamosardói Bokréta néptánccsoport, Dévai Nagy Kamilla Liszt Ferenc-díjas előadóművész, énekes és a Krónikás Zenede diákjainak előadása zárta, ez utóbbiak felvidéki és szilágysági népdalokkal ünnepi hangulatot teremtettek, és felejthetetlen élményt nyújtottak. 

Az előadásokon elhangzott, a helyneveknek dokumentum értékük van, Monóban is őrzik a Toldi család hírnevét, és a helyneveket, erkölcsi, szellemi értékeinket tovább kell adni a következő generációnak, ugyanúgy, mint a népdalokat és a néptáncot, amit újra kellett tanulniuk.

Szőke Anna írásából megtudhattuk, hogy Szilágysámsonban „nagyon régi szokás szerint az emberek kiülnek a szőlőhegyre a pince elé szép nyári estéken, poharazgatnak, beszélgetnek és énekelnek úgy, hogy a faluba lehallatszik”. Szilágyi Feri bácsit idézve egykoron a településen állandó asszonyfonó volt, „ahol mindig meghatározó szerepe volt az éneknek, így akarva-akaratlanul megtanulták a népdalokat, farsangi, karácsonyi szokásokat”, és azokat megtartották és továbbadták: „Nagyapám miko’ a halálán vót, odahívta az összes unokáit, és azt mondta, hogy azt hagyatékozom, hogy ügyeljetek, a szép magyar nótáimat ne haggyátok el soha. Hát én magamra vettem, hogy én ilyen értelembe nem csaptam be soha nagyapámat, ő tülle tanultam a sok szép magyar nótákat, ha most ő hallaná akko’ biztosan büszke lenne rám” (Hepehupa, II. évfolyam, január-március) – mesélte egykoron a szilágysámsoni nótafa.

A tudományos ülésszak a Petri Mór-díjak átadásával zárult, emléklapot vehetett át Bodea György és Birtalan József. Bodea György Szilágycseh közösségének a szolgálatát, a fiatal nemzedék nevelését tekintette fő feladatának. A kémia szakos tanár neve évtizedek óta összeforrt a kisváros iskolai, kulturális életével. „Sokrétű tevékenysége, eredményes munkája közismert mind helyi szinten, mind a megyében, sőt országos szinten is elismeréssel értékelik művelődésszervezői munkáját. (…) Személyiségéből fakadó fiatalos lendület, igényesség fémjelzi iskolai és iskolán kívüli tevékenységét. Méltán nyerte el városunk elismerését, az iskola magyar diákközösségének bizalmát. Mindennek az alapja a líceumban végzett oktatói-nevelői munkája mellett az amatőr diákszínjátszás és az iskolai sportélet területén folytatott sikeres szervezői, irányítói tevékenysége” – mondta laudációjában Varga D. István magyartanár.

A szilágybagosi Birtalan József zenei tehetsége, a népdalok iránti érzékenysége korán megmutatkozott és mai napig hűséges ápolója és terjesztője a magyar kultúra kincseinek. „Többször úgy nyilatkozott, hogy születésekor belepottyant a népdalok, nóták, énekek világába, és amíg vissza tud emlékezni, mindig hű hallgatója és tódítója volt a disznótorok vagy névesték nótázásainak. Első hangszerét, egy kis hatlyukú furulyát, Árpád nevű bátyjától kapta ajándékba és ezen a furulyán tanítómester nélkül Bandi nevű bátyja juhai mellett tanult meg játszani. (…) Az 1970-es években barátaival zenekart alapítottak, akikkel a kultúrotthon klubjában vasárnap esténként táncesteket szerveztek a falu szórakozni kívánó, szovárét és fonóházat már nem ismerő fiataljai számára. Katonaságtól való leszerelése után az első fizetéséből egy használt klarinétot vásárolt és zenekart hoztak létre Gönczi Sándorral, Fekete Barnával és a nagyfalusi Varga Jánossal. (...) Nyitott fülekkel hallgatta az idős emberek éneklését és addig énekeltette az embereket, amíg megtanulta a számára ismeretlen dallamot. Férfiakból álló népdalcsoportot alapított Mákvirágok néven, akikkel megpróbálják feleleveníteni és újratanulni az elfelejtett vagy keveset énekelt szilágysági népdalokat, magyar nótákat. Játszik furulyán, klarinéton, szaxofonon, gitáron, hegedűn, nagybőgőn, nagyjából minden hangszeren, ami a keze ügyébe kerül, de mára legkedvesebb hangszerének a tárogatót nevezi. Azt a hangszert, amelyik a magyarság történelmétől elválaszthatatlan, a honfoglalástól a mai napig a magyar zenekultúra szerves része. Mindemellett a mai napig lelkesen gyűjti a falusi életet megkönnyítő, mások által ócskaságnak nevezett eszközöket, szerszámokat és magán múzeumnak rendezte be a bagosi domboldalba vájt pincéje elé épített pincegátorát. Itt vasárnapokon és ünnepnapokon barátaival megpihennek, nótázgatnak egy-egy pohár bor mellett. (…) Lelkes hagyományőrző és -ápoló, a szilágysági népdalok hiteles tolmácsolója és terjesztője, a magyar kultúra öregbítésének harcosa” – részletezte laudációjában leánya, Birtalan Beáta.