Az ismert énekes, mesemondó, népmesegyűjtő, folklórkutató a Spektrum Színház meghívására a Maros Művészegyüttes zenészeivel együttműködve, valamint fiaival, Berecz István néptáncossal és Berecz Mártonnal közösen lépett fel Marosvásárhelyen. Az Apja-fia című előadás a mesék és tréfás történetek mellett több szóló néptánc mozzanatot, valamint népdalt is tartalmazott. Az eseményt követően Berecz András a Maszolnak adott interjújában az előadás létrejöttének folyamatáról, illetve annak különlegességéről mesélt.

Mi volt a kiindulási pontja az előadásnak és hogyan csatlakoztak ehhez a fiaid?

Régi vágyam, hogy ne csak magamat halljam az előadáson, hanem legyen valami több ebben. Az előadás több lábon áll, ezért amikor bejön a zenei rész, vagy a tánc és a zenész, a táncos előadja magát, engem feltölt, ezért amit utána mondok, erősebb, szebb, pontosabb lesz. Úgy éreztem, azzal, hogy egy színpadon vagyok a fiaimmal, azt is meg tudnánk mutatni, hogy egy családon belül a hagyomány miféle kanyarokat tud venni. Ez egy nem várt üzenete lett az előadásnak.

Miközben mesét mondtam, István fiam furulyára, táncra fordította ezeket a történeteket és minden rész valamilyen irányba elfejlődött. Ezt követően a másik fiam, Marci énekelni kezdett mellettem. Ez azért nem volt meglepő, hiszen kicsi gyermek kora óra énekelt. A vásárhelyi produkcióból ugyanakkor kimaradt Misi fiam, aki ütőgardonosként kezdte. Ő például a lassú magyarost, a kettős jártatót, a sebes csárdást úgy ütötte-csípte, hogy az meglepő volt mindenki számára. Táncházban például négyéves kora körül Juhász Zoltán népzenészt kísérte. Ez, hogy ő egy levegőt szívott a magyar népzenével és utána a szél elsodorta a klasszikus zenéhez, a ritmus világába olyan hangzást tudott belevinni, amit más zenészek nem tudnak. Ezért úgy gondolom legközelebb őt is el kell hozzuk, hogy Bartók Béla zenéjét a csíki, gyergyói, a marosszéki zenével együtt egy estére, egy színpadra rá tudjuk szerkeszteni.

Rég járod ezt a vidéket, mit jelent számodra Erdély, az itteni közönség?

Az erdélyi közönség a dupláját érti annak, amit előadok. A Királyhágótól nyugatra ezt ugyanúgy szeretettel fogadják, de talán ilyen mértékben nem értik. Persze mindkét közönséget nagyon szeretem, az is jó, amikor fehér papírra írsz, mikor szólsz, mert alig-alig tudják, hogy körülbelül mihez viszonyítsák a mondottakat, de a szöveg huzatja, a szele a lelkeket magával rántja. Az ember csodálatos, nem mindig az értelmével fogad be egy anyagot, sokszor a szíve, az érzelmei fogad be dolgokat. Olyan ez, mintha egy jó meleg tűzhelyhez odaülnél, nem tudod mivel fűtöttek, de ha fázol, jólesik mellé ülni.

Olyan világot élünk, amikor a lelkek reszketnek, és ezért amikor előadok, a közönség emellé odaülhet, a szeretet, az odafigyelés lesz jelen. Az, hogy a Királyhágótól keletre sokkal több szövegemet értik, nagyon érdekes állapot. A közönség sokkal elevenebb, élőbb, jobban érti a rejtett üzeneteket, a szófordulatokat. A marosvásárhelyi közönség esetében nagyon jól esett, hogy nemcsak a nevetős részeket mertem elmondani, hanem azokat is, amelyek nem stand up jellegű anyagok, nem poénvadászatról szólnak, nyugodtabb a tempójuk, mélyebbre szánt, mint a rigol eke, az embernek megdolgozza a szívét és elméjét.

Az előadáson azt tapasztaltam, hogy lassan építkezel, megadod az időt magadnak és a befogadónak, esetleg megtűzdeled improvizációs elemekkel, ezzel is magaddal ragadod a közönséget. Ez tudatos folyamat nálad, vagy bizonyos fokig ezt a véletlenre bízod közönségtől függően?

A lassú építkezés tudatos, és ha a közönség figyel, illetve követ, akkor egyre bátrabban elindulok egy-egy gondolatmeneten és azt végigviszem. A rögtönzés mint előadói forma természetesen része az előadásaimnak, és mindig váratlan fordulatokat vesz. Ez élőbbé teszi köztem és a közönség között a viszonyt. Az előadás végén a közös éneklés egy csodálatos szövetség volt, megtöltötte az egész színpadot és a nézőteret. Ilyenfajta szövetségekről az emberiség kezdett sajnos lemondani. Mikor megkóstolják a rohanó, termelő emberek, hogy milyen jó az énekben összetartozni, akkor egy olyan világ teremtődik, amiben öröm, nyugalom van.

Kodály Zoltán felkínálta ezt a modellt a magyarságnak, egyik példája az angol példa volt, hogy a gróf és a kocsis milyen demokratikusan, szinte testvériesen együtt énekelnek a falusi gótikus katedrális kórusában. Ha fényes tenor a kocsis, akkor nagyobb a tekintélye, mint a kopott basszusa a gróf úrnak, akit azonban ez nem zavar, mert a zenében úgy tartoznak össze, mint a testvérek vagy az angyalok a mennyországban. Ezt a Kodály által felkínált közösségteremtő erőt nagyon jó volt az előadás végén használni, mert jobbat egy előadó sem tud, minthogy szárnyalva menjenek haza a nézők és belül hallják még a nótát, a meséket, hogy úgy érezzék, a boldogság, az öröm ölelte őket körbe.

A kultúra az életnek, a hétköznapnak a része volt

A marosvásárhelyi előadáson Berecz András fia, Berecz István néptáncos, a Fonó Zenekar művészeti vezetője is fellépett. Az előadót pályájáról, a közös fellépésekről kérdeztük.

Hogyan került a néptánc, a népzene az életedbe, hol gyökerezik ez a kultúra a saját családod történetében?

Beleszülettem. A szüleim mindketten a hagyományos műveltség egy-egy ágát űzték, de a táncot, zenét, mesét sosem akarták, tudták otthagyni a munkahelyükön, így aztán a családi tűzhely igazi melegét a népdalok, a népzene adta. Szerencsém volt, a szüleim is művelik ezt a kultúrát, a népzenét és a néptáncot, amit szeretek hagyományos műveltség címmel illetni.  A „nép” szóval azonban nagyon sokan visszaéltek a múltban, és amúgy is bizonytalan ennek a terminológiának a körbehatárolása. A hagyományos műveltség viszont magában foglalja azt, hogy ez nemcsak egy-egy műfajnak az átadása volt, hanem egy teljes életnek a sokszínűsége, és annak csak egy-egy szelete az ének és a tánc.

Szóval beleszülettem, úgy, hogy édesapámék már másodkézből, de a nagymamám még személyesen volt megélője mindennek, eredeti közegében találkozott ezzel a kultúrával. Nem nagybetűs kultúraként, magaslati szinten kezelték mindezt, hanem az életnek, a hétköznapnak a része volt.

Úgy tudom, nagyapád számára feszültséget okozott, amikor megtudta, hogy édesapád is ezt a pályát választotta. Téged már tereltek e a hivatás felé?

Berecz nagypapa biztos hivatást, tisztességes civil pályát szeretett volna édesapának, ő még aligha hihette azt abban a korban, hogy a szenvedélyes ügy-szerelem majd biztos megélhetést is hoz. Nekem mindig megvolt a lehetőségem, hogy annak éljek, amit szeretek, se erőltetve nem volt, de se nem voltam eltiltva mástól.

Aztán mégis úgy adódott, hogy hol közvetlen, hol közvetve, de mégis annak élhetek, abból élhetek, ami legkedvesebb szabadidős tevékenységem volt. Egyébként nagyon nehéz dolga volt ebben édesapának. Egyrészt amiatt kellett aggódnia, hogy miből fogok megélni, erőltetnie kellett azt, hogy legyen egy civil munkám, és emiatt biztatott, próbált segíteni abban, hogy mindig vegyem komolyan a tanulást. Igaza is volt. Ez egy alapigazság: ha valamibe belekezdesz, abban legyél ott! De azt sem tudta nem észrevenni, hogy a táncban egyre jobb vagyok, a táncot szeretem. És az ő életében tanulság, hogy amit szeretsz, az egy idő után a kenyereddé válhat.

Így e két dolog között őrlődve, úgy érzem, hogy a legszebb nemes harcot megvívva önmagával, mindig tudott biztatni arra, hogy azt csináljam, amit szeretek, de ugyanakkor fél szemmel, mint férfiember, a megélhetésre azért figyeljek oda.

Mióta érzed azt, hogy a saját művészeted alapján határoznak meg téged?

A táncnak köszönhetem a magamra találásomat, a tánc faragott azzá, aki vagyok. A Fölszállott a páva volt talán, amikor a legtöbb ember szemében a kis Bereczből Berecz Pityu lett. A színpadon álló embernek, aki kap jót is és rosszat is, ki kell alakítania azt, ami megvédi, ez kell az alkotáshoz, a kiálláshoz is. Édesapámnak megadatott az a szerencse, hogy saját magának taposhatta ki az utat, nekem pedig az a szerencsém, hogy egy ilyen szabad, színes világban érveljek a hagyományos műveltség mellett.

Édesanyád, Jávorka Lilla néptáncos volt, ő hozta a táncot az életetekbe?

Igen, táncos a legjavából. Zsuráfszky Zoltán Kodály Kamarájában, majd a Budapest Táncegyüttesben táncolt, ahol én is felcseperedtem óvoda helyett. Szerencsés vagyok, hogy olyan óvodába járhattam, ahol folyton dübörögtek a legényesek, ahol még a levegőt is kurázsira vették. Nem véletlen, hogy az első gyerekrajzaimon is Zsura-táncok (Zsuráfszky Zoltán) vannak, svájci sapkában táncolnak a rajzon és Molnár Miki húzza nekik!

A táncház mozgalomról, szerepéről mit gondolsz?

Azt gondolom, hogy a zenei és táncos anyanyelvünk segít hazatalálni magunkhoz. Ideológia és pártpolitikai kisajátítás nélküli nemzeti minimum, közösségépítő közös nyelv, amelyre újra és újra fel lehet építeni az összetartozás élményét. Alkalmas rá, hogy alulról építkező, szerves kohéziója legyen társadalmunknak.

A táncház mozgalom határozottan két részre osztható. Rendszerváltás előtti és utáni részekre. A megalakuló táncház mozgalomnak valóban, egészen a kilencvenes évekig volt egyfajta ellenállás szerepe, ami jót tett neki. Jobban egységbe tömörítette a közösséget. Mostanában a táncház mozgalom kicsit el van sportosodva. Sokan tényleg csak szabadidős tevékenységnek fogják fel. De az a szépsége, az előnye, hogy mindez megneveli közben a talán picit háttérbe szorult művelőjét.

Hogyan képzeled tíz éves távlatban a saját pályádat?

A fő irány, a fő cél, hogy a hagyományos műveltség ne csak szubkultúra legyen, hanem mindannyiunk közös, élő kultúrája. Remélem, és törekszem rá, hogy minden ügyem, tevékenysége ezt szolgálja. Az ifj. Vidnyánszky Attilával és Vecsei H. Miklóssal való barátság a színházat hozta az életembe, fontos, hogy az ő kortárs színházi világukban új szerepben próbálhatja ki magát hagyományos műveltségünk.

Szeretnék egy vagány, fiatalos, de tartalmas tévéműsort, amely több perspektívából mutatja be ennek az élő kultúrának az élőszerűségét és progresszivitását is.

Mit gondolsz a színpad és a néptánc kapcsolatáról? Hogyan lehet színpadra vinni, hogyan érdemes napjainkban színpadra vinni a néptáncot?

Az eredeti néptáncot csakis a teljes pompájában, virtuozitásában, szépségében. A felgyorsult világban nevelkedett befogadó miatt talán gyorsul, hangosodik, hatásvadászabbá válik a színpadi néptánc is. Van, aki showt csinál, van, aki kortárs színházi nyelvet kreál belőle. Én abban hiszek, hogy feldolgozni is csak annak van esélye, aki az eredetit hitelesen és mélyen megismerte. De a feldolgozások sokszínűsége, sokfélesége mind azt mutatja, hogy az autentikus tánc kovásznak alkalmas, élő anyag.

Ennyi énektudás már feljogosít arra, hogy egy színpadon lehessek édesapámmal

Berecz András mesemondó kisebbik fia, Berecz Márton népdalénekesként nemrég csatlakozott édesapjához.

Milyen élmény volt számodra Székelyudvarhelyen, illetve Marosvásárhelyen is fellépni édesapád mellett?

Csodálatos érzés volt édesapám mellett lenni, illetve találkozni az itteni közönséggel. Én ugyan ritkán énekelek, de szívesen teszem, főleg együtt a családtagjaimmal. Eddig még nem sokszor voltam Erdélyben, ezért különleges élmény volt számomra most olyan emberekkel találkozni, akik jól értik ezt a zenei világot. Emellett olyan történeteket is megosztottak velem, ami érdekes volt számomra.

A népdaléneklés egy külön technikát igényel. Ezzel tudatosan foglalkozol, tanulod, vagy ezt ösztönösen csinálod?

Az éneklésem teljesen ösztönös, tudattalan, most vagyok azon, hogy ezzel a típusú énekléssel komolyabban is foglalkozzak, ugyanis szükségesnek érzem, hogy megtanuljam kezelni a hangomat, a dalok zenei vonalvezetését megfelelőképpen elsajátítsam. Itt azért lehetek, mert édesapám szerint ennyi énektudás már feljogosít arra, hogy egy színpadon lehessek vele.

Miért tartod fontosnak, hogy az édesapád által képviselt hagyatékápolásba bekapcsolódjál?

Gyermekkorom óta ott volt a népzene, az életem része volt, ebbe nőttem bele. Ezért is, amikor édesapám felkér, hogy tartsak vele, az egy természetes folyamat számomra, hogy csatlakozzak. A hagyatékápolás még nem ilyen tudatos, egyelőre csak annyi van, hogy nagyon szeretem a népzenét és életem része, persze ez lehet, hogy a későbbiekben változni fog.

Édesapád több évtizede a pályán van. Mit lehet előadóként, fiaként tőle tanulni?

Még rengeteg dolgot meg kell tanulnom, ami a színpadi jelenlétet, előadói képességet illeti. Ebben édesapám nagyon sokat segít, ami egy biztonságot jelent számomra. Ő vett rá amúgy arra is, hogy egyáltalán fel merjek jönni a színpadra és több száz ember előtt énekeljek. Egyébként azon vagyok, hogy megtanuljak minél több népdalt, és amennyire lehetséges, és édesapám igényli, még szervesebben részt vegyek az ő előadói estjében.