Megszólalt a héten a Magyar Nemzetben Tárnok Balázs felvidéki jogász, az Európa Stratégiai Kutatóintézet vezetője és arról cikkezett, miként alakulhat a felvidéki magyar politika jövője annak ismeretében, hogy az ottani magyar párt az országos megmérettetéseken kudarcot kudarcra halmozott, legutóbbi gyászos szerepelése az EP-választásokon pedig már sokak szemében létének szükségességét is megkérdőjelezte.

Nem véletlenül keltett viszonylag nagy visszhangot Kárpát-medence szerte a magyar médiában az a kerekasztal-beszélgetés, amelyre A jog a legerősebb fegyver? – A kisebbségi jogvédelem a Kárpát-medencében és a nemzetközi térben címmel a 33. Bálványosi Szabadegyetemen július 26-án került sor.

A fokozott odafigyelést garantálta a témaválasztás, aminek aktualitása aligha igényel különösebb indoklást. Ugyanakkor az is tény: mivel ennek a panelnek a résztvevői között a származási országukból olyan jeles szakértő-politikusok is jelen voltak, mint Horony Ákos, Szlovákia kisebbségi kormánybiztosa, Sárközi István, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács Végrehajtó Bizottságának elnöke és Darcsi Karolina, a KMKSZ politikai kommunikációs titkára, akik más szakavatottakkal együtt a téma politikai szempontjait járták körbe – eleve számítani lehetett arra, hogy ne csak az Erdélyi Magyar Televízió számoljon be róla, de megtegye ezt a szabadkai Pannon RTV is, akárcsak az ungvári TV 21 is, és velük együtt több felvidéki, délvidéki és kárpátaljai magyar lap is.  

Ennek az elgondolkodtatásra késztető, de egyben a lehetséges kitörési pontokat, irányokat is felvázoló eszmecserének a sikeréhez, melynek résztvevői valamennyien egyetértettek abban, hogy stratégiai gondolkodásra van szükség, továbbá nem csak a jogok kivívása, de azok megtartása is fontos feladat, – az említett két tényező mellett egy harmadik is hozzájárult. Nevezetesen a panelbeszélgetés moderátorának a személye, akinek elkötelezettségéről és persze szakmai kompetenciájáról már sokat tudhat az olvasó, hisz e rovat révén régi jó ismerősnek számít.

Ő Tárnok Balázs volt, aki úgy tudta kézben tartani és irányítani a beszélgetést, hogy azok számára, akiket érdekelt ez a gubancos kérdés, s ezért péntek délben két órát rászántak a tábori létből a Bethlen Gábor Sátor felkeresésére, valóban hasznos támpontokat kapjanak meg, tisztábban is láthassanak.

Nemrég mintegy előrevetítve a most szóbahozott tusnádfürdői szereplését Tárnok Balázs egy, szerintem a maximális odafigyelést megérdemlő eszmefuttatást tett közzé a Magyar Nemzetben. Ennek ihletője az az aggodalom volt, amit Felvidék szülötte most saját közössége jelene és jövője iránt érez, amikor érdekvédelmi szervezete válságba jutott. Ennek a bemutatására vállalkozom most.

„Július a nyári egyetem időszaka, amely lehetőséget ad arra, hogy kötetlen keretek között vitassuk meg a kiemelt fontosságú közéleti kérdéseket. – szól e szókérés indítása, majd így folytatódik: A nemzetpolitikával foglalkozó események állandó témája a felvidéki magyar politika jövője, amellyel kapcsolatban azonban teljes a tanácstalanság. Mi lesz a politizálással a következő hónapokban az elmúlt időszak súlyos kudarcait követően, mit kellene csinálni ahhoz, hogy kijusson a gödörből?”

Szeretnék vitatkozni az elmarasztaló ítéletével, a teljes kudarc felemlegetésével meg a gödör hasonlatával is, meg mindazzal, amit ezután szóvá tett, de nem tudok. A tények makacs dolgok, s az általa megfogalmazottak sajnos fedik a valóságot. Hisz ez elmúlt évek országos megmérettetésein – leszámítva a sikereket is hozó 2022-es októberi helyhatósági választásokat – a szlovákiai magyar érdekképviselet minden esetben leszerepelt: „Az elmúlt hónapok bukásai: a szeptemberi előre hozott szlovák parlamenti választáson és a június EP-választáson is bejutási küszöb alatt maradt a szlovákiai magyarok egységpártja, a Magyar Szövetség. Már nemcsak a szlovák, de az Európai Parlament kapcsán is állandósult gyakorlat, hogy az etnikai alapon szervezett magyar párt képtelen elérni a bejutási küszöböt.

A Magyar Szövetség az elmúlt két választáson a létéért is küzdött; látható volt, hogy a párt még egy kudarcot nem tud átvészelni anélkül, hogy ne hajtanának végre radikális átalakításokat a politikai struktúrákat, személyi kört és módszertant illetően. Ez a pillanat most bekövetkezett, és elkezdődtek kirajzolódni az új irányvonalak a jövőt illetően.”

A legutóbbi, az EP-választásokhoz kötődő bántóan szerény támogatottsággal szembesülve teljes joggal merül fel az egyöntetű igény a gyökeres változtatásra, amit nem lehet tovább halogatni. Ezt felismerve meg is született a döntés: ősszel rendkívüli kongresszust tart a Magyar Szövetség, a szeptember 28-án esedékes országos tanácskozáson pedig a teljes elnökség tagjaira vonatkozóan tisztújítást tartanak. Ezek szerint kéthónapnyi idő maradt arra, hogy megszülessen a válasz a címben szereplő kulcskérdésre, ami nemcsak a szlovákiai magyar közösség számára életbevágó. Aligha tévedek, ha azt állítom: ami és ahogyan történni fog a felvidéki magyar párt háza táján az elkövetkezendő 60 napban, majd rögtön azt követően, az hatással lesz az összmagyar nemzetpolitikára is.

Elgondolások a jövőt illetően már természetesen vannak. Ezeket vette górcső alá Tárnok a cikkében.

Lássuk őket sorjában:

„Az egyik elképzelés szerint a felvidéki magyar politikának világnézeti szempontok alapján kellene szövetséget kötnie szlovák politikai pártokkal. Ennek a gondolatnak a képviselője Gyimesi György, a párt egyik alelnöke, aki korábban szlovák párt jelöltjeként lett parlamenti képviselő, az elmúlt időszakban pedig olyan üzeneteket fogalmazott meg, ami nem a vitás világnézeti kérdések enyhítésére, hanem éppen ezek kidomborítására irányult, tudatosan feszítve ezzel a szlovákiai magyar politikai egységet.”

A kisebbségi szakértőnk ezt az opciót felettébb veszélyesnek tartja. Nem vitatva annak igazságtartalmát, hogy ennyi fiaskó után az országos szinten szervezett etnikai alapú politizálás módszertanát szükségszerűen át kell gondolni, úgy látja, Gyimesi koncepciója könnyen végzetes következmények melegágya is lehet: „Ennyi kudarc után, de el kell kerülni, hogy a többségi társadalmat megosztó törésvonalak mentén csapódjanak szlovák politikai pártokhoz a magyar politikusok. 

„Ez maradandó és visszafordíthatatlan károkat okozna az etnikai politizálásban és a felvidéki magyar társadalom szövetében.” – szól az értékítélete az aknatelepítéssel is felérő ötletezést illetően.

Emellett egy másik, ehhez hasonló alapokon nyugvó, de mégis eltérő nézet szerint, tulajdonképpen nem is szükséges jelentősebb átalakítás. Eszerint a megoldás kézenfekvően egyszerű: „csupán jobban el kell köteleződni a szlovákiai magyarságot leginkább meghatározó keresztény-konzervatív politikai identitás mellett.”

Szerzőnk ezt a teóriát is, és nem ok nélkül, szintén kárhoztatja. Amit és ahogyan erről elmond, azzal szintén csak egyet lehet érteni: 

„Ez sem új gondolat; ennek mentén politizált az MKP a 2010-es években, országos szinten sikertelenül. Persze lehet azzal érvelni, hogy ezúttal jobban kell csinálni, de az ilyen ideológiai elköteleződésnek egy heterogén szlovákiai magyar közösség esetében szükségszerűen van egy ötszázalékos bejutási küszöb alatti üvegplafonja. A konzervatív világnézeti elköteleződés elidegenítheti a liberális választókat, a szlovák pártok felé terelve őket.”

A kiutat, a megmaradást és a megtartatást kínáló jövő sine gua non-ját ő abban látja, hogy ha a tenni akarók és tenni tudók végre képesek lesznek tükörbe nézni és gyökeresen új szempontok szerinti eszköztárat kidolgozni a felvidéki magyar közösség valós érdekeinek figyelembevételével.

Tömör megfogalmazásában ez a következőképpen hangzik:

„A szlovákiai magyar politikának fel kell ismernie a gyengeségeit és erényeit, és ezek alapján kellene meghatározni egy új stratégiát, amely bár radikálisan átalakítja a mostani rendszert, nem mond le az etnikai alapú politizálásról.”

Hogy ez mennyire nem könnyű feladat, az kitűnik az ezt követő okfejtéséből, melyben kitér szellemi háttérmunkai ínségre, ami döntően hozzájárult a mai „gödörbe kerüléshez”: 

„Komoly hátrány a háttérintézmények és háttérmunka hiánya, amelyek szakmai munícióval tudnák ellátni a pártot. Olyan rendszeres felmérésekre, kutatásokra, elemzésekre lenne szükség, amely által a politikai vezetők részleteiben megismerik a közösség preferenciáit. Nem lehet sikeres politikát csinálni anélkül, hogy ne értenénk részleteiben saját közösségünket.”

Eleddig a kétségtelenül inkább a létező fogyatékosságok kerültek Tárnok írásában terítékre. Viszont tévedés lenne azt hinni, hogy ő csak bírálni képes, a hozzáállásából csak az elmarasztalásra futja. Amikor tételszerűen megfogalmazza, hogy „A felvidéki magyar politika legjelentősebb ereje helyi, települési és megyei szinten van”, rátapint a lényegre, arra, mire már utaltam, amikor felemlegettem az elmúlt évek egyetlen, de valóban érdemi felvidéki magyar sikerét, mikor 2022-ben a Szövetség nemcsak a vártnál sokkal jobban szerepelt a megyei választásokon, de növelni tudta polgármesterei számát a helyhatósági választásokon.

Bővebben szólva erről jól beágyazott és társadalmi erőt jelentő adottságról, melynek jelentőségét kellően értékelni kell, ekképp szól a szerző a folytatásban, nem mulasztva el azt sem itt, hogy rámutasson: e téren is lenne még tennivaló, sőt van is hozzá kellő fogódzó immár két évtized óta:

„Az etnikai alapon szervezett magyar párt az országos szintű kudarcok ellenére helyi szinten eddig is jelentős sikereket ért el. Ennek egyik eleme az 1990-es évek elejére visszavezethető regionális beágyazódás, másrészt, hogy a polgármesterek és megyei képviselők leginkább ezekben a regionális választásokban érdekeltek leginkább. Ez meglátszik az országos választások során a helyi mozgósítás elmaradó mértékében is. Az új szlovákiai magyar politikának érdekeltté kellene tennie ezeket a helyi szereplőket az országos szintű politika szervezésében, és intézményesíteni kellene a szerepüket. Az 1994-es komáromi nagygyűlés során a felvidéki magyar autonómiatörekvést a magyarlakta területek választott képviselőire alapozták volna. Ehhez a gondolathoz kellene visszatérni – még akkor is, ha ez a mostani személyi struktúrák teljes átrendezésével, a belső politikai erőviszonyok átalakításával is jár. A személyi struktúrák jelentős átalakítása ennyi kudarc után nem megkerülhető.”

A politikai kisesszéje utolsó fejezetét Tárnok egy újabb tételszerű megállapítással indítja, majd a napjainkra megváltozott objektív körülmények és feltételek ismeretében következtet, illetve konkrétumokat is javasol.

Íme, miként teszi:

„Az 1990-es és a 2000-s években a magyarellenes szlovák politika a jelentős belső különbségek ellenére egy politikai közösségbe kovácsolta a felvidéki magyarságot.

Időközben a szlovák politika megváltozott, a közösség létét nyíltan fenyegető ellenség képe eltűnt, az áldozati szerepbe belekényelmesedett felvidéki magyar politika pedig adós maradt a hosszú távú célok megfogalmazásával. A szlovákiai magyar politika most fordulóponthoz ért, jelentős újratervezésre van szükség.

Egy olyan rendszert kellene megalkotni, amely érdekeltté teszi a helyi politikusokat, a gazdasági és társadalmi élet szereplőit a tevőleges együttműködésben, amelynek sikerei ezen szereplők, de valamennyi választó sikerét is jelenti.

A jövőben a hangsúlyt a dél-szlovákiai régióra kellene helyezni. Ezt a területet az egymást követő kormányok rendre elhanyagolták, azonban ezt a potenciált még nem használta ki a felvidéki politika. Lehet együttműködni szlovák pártokkal, sőt az elmúlt másfél évtized eredményei és tendenciái alapján úgy tűnik, hogy országos szinten kell is, de semmiképp se úgy, hogy világnézeti lövészárkokba vonulunk be, mert így szétszakad a közösségünk. Bár ez a modell részben feladná az etnikai politikát az országos szintű választások esetében, semmiképpen sem a korábban ismert vegyespárti gondolathoz visszatérést jelentené, hanem egy új modell, egy dél-szlovákiai regionális néppárt létrehozását – háttérintézményekkel és háttérmunkával, helyi struktúrákra és választott vezetőkre építve, jelentős személyi változásokkal, a területi elv alapján megfogalmazva a közösség és a régió hosszú távú célkitűzéseit.”